A Szentírás legelső oldalain olvasható történet szerint a Jóisten jókedvűen megteremti a világot, ráadásul nem saját magának, hanem az embernek, aki az ő képmása. Van az ember lényében valami, ami közös a Teremtőével, amit közvetlenül tőle kapunk, nem a porból készült, ez pedig a Mindenható lehelete, azaz a lélek.
A szövegből azt is megtudjuk, hogy a Jóisten az ember gondjaira bízza mindazt, amit teremtett. Még azt is kinyilatkoztatja e történet a későbbi nemzedékek számára, hogy az ember társas lény, tehát nem jó egyedül lennie. E csodaszépen felépített archaikus narratíva alapján a legfontosabb üzenet a sorsunkra nézve talán mégis az, hogy a Teremtő egészen jó, sőt szép, harmonikus világot teremtett, és ez az édenkerti állapot lenne a mi Isten által megálmodott otthonunk. Hogy a kígyó rontása hogyan keveredik a képbe, honnan kerül elő az undok csúszómászó, arra ez az ősi szöveg nem ad egészen világos magyarázatot. Arra viszont nagyon is fény derül, hogy a bűnbeesés történetében mi sem vagyunk egészen ártatlanok.
Elveszítettük az édenkerti nagy békét, odalett az Isten szíve szerinti harmonikus világ, amit azóta is visszasírunk. Minden sóhajunk mélyén ott van ennek az Istentől megálmodott harmonikus világnak a képe, pontosabban a hiánya. A könnyeink arról szólnak, hogy a rossz, a fájdalom, az igazságtalanság nem lehet a normális állapot. Arra, hogy visszajuthatunk-e valaha is az Isten szándéka szerinti békébe, egyetértésbe, harmóniába, a biblikus hagyomány határozott igennel válaszol. Isten utánunk nyúl, de nem úgy, hogy restaurál egy elveszett édeni állapotot, hanem felemeli tekintetünket, és azt mondja, előrenézzünk. Ami előttünk van, az még fényesebb, az még teljesebb lesz, új ég és új föld, a találkozások és az együttlét öröme vár ránk. Ott igazi ünnep, örökkévaló beteljesedés lesz, rontás pedig már nem lehet benne.
A kezdeti ártatlanság emléke és a jövő ígérete között őrlődik az ember. Kivetettségünket néha a tehetetlenség nyomasztó érzése kíséri, amit nem könnyű elviselni egymásban, magunkban.
Gyakran magányosság a sorsunk, gyengének, kishitűnek bizonyulunk. Isten azonban utánunk szól: „Ádám, hol vagy?!” Az elveszett édenkert világából ez a hang még itt rezonál a saját valóságunkban. Ebből az emlékezésből és a kinyilatkoztatott jövőbe, az új édenkertbe, az Isten országába érkezés vágyából születik minden, ami emberi sorsunkban előrevisz, amiért csakugyan megéri, és aminek megértésében és elérésében másokat is szeretnénk segíteni. Merthogy az ember társas lény. De aztán kudarcot vallunk. Előrehaladásunk ugyanis nem mindig egyenes vonalú, emlékezéseink a jövőre nem mindig tiszták. Jót akarunk, szeretnénk segíteni, de aztán gyakran csak toljuk a magunk javát. Mégis, amit az ember a szíve legmélyén valójában hiányol, az az őszinte közelség és harmónia újratalálása elsősorban talán saját valódi magával, a másikkal és persze a Jóistennel. Ez az egység azonban csakis Isten eleven tekintetében lehetséges. Hol vagy, Ádám? Hol van az ember? A Mindenható szeme most is rajtunk, hol is lehetne máshol?! A kérdés csak az, mi merre tekintgetünk. Képesek leszünk-e észrevenni, hogy a Jóisten minden látszólagos akadály ellenére kitartóan keresi tekintetünket, és bátorít, hogy hazataláljunk?