Krisztus újraszületései

Életünk a lényeg és az esetlegesség erőterében

A régit vagy az újat válasszuk? Az állandóságot vagy az átalakulást? Önmagunk maradhatunk-e megújulva? Gondolatok a kereszténység „külalakjától” a krisztusi „örökítőanyagig”.

A változás kétarcú valóság, hiszen egyszerre jelenti a bizonytalant és a reménytelit, a lehetőség szerint rosszabbat vagy akár jobbat. Ezért hát vele kapcsolatos emberi viszonyulásunk is kettős. Mindannyiunkban ott él olykor a forradalmár, az átalakulást követelő lélek. Máskor azonban az állandóság és a tartósság vágya kerít minket hatalmába.

Sokan és sokszor úgy vélik, hogy a hit mint magatartás, az egyház mint intézményesült közösség az utóbbi szempontot, a „stabilitást” részesíti előnyben.

Ilyen értelemben pedig lényege szerint rokonítható egyfajta konzervatív kultúra- és társadalomszemlélettel, a babitsi elv értelmében: „…ha a jövevény / lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld: / »A Régi jobb volt«” (A gazda bekeríti házát). Ez a látásmód már igen korán megmutatkozott. Az V. században alkotó szerzetes, Lerinói Szent Vince például úgy vélte, az igazhitűség (ortodoxia) hármas érve így fogalmazható meg: az a keresztény tanítás, amit mindenkor, mindenhol és mindenki hitt – a tévtanítás pedig arról ismerhető fel, hogy egy zártabb csoport regionális szinten lép fel vele, s valamiféle novitast, újdonságot hordoz magában, amely nem vezethető vissza az apostoli örökségünkre.

A reform ezért is mindig olyan nehéz az egyház közegében.

Példaként felidézhetjük akár Avilai Szent Terézt is, aki hosszas lelkiismereti vívódás után indult meg azon az úton, amelyet a Kármel megújításának nevezünk. Hiszen újdonságot semmi esetre sem akart bevezetni vagy szabályba foglalni: a cél az eredeti hűség, a lelkiség és a gyökerekből forrásozó élet helyreállítása volt.

Így viszont felmerül a kérdés: csak azt tekinthetjük megengedhető változásnak, ami a már eleve adottat, az alapoknál már ott lévőt hozza vissza a köztudatba, látja el megújított lendülettel, öltözteti kortárs ruhába? A válasz: igen és nem. Jézus a hegyi beszédben így igazítja és egyensúlyozza ki hallgatói rá vonatkozó elképzeléseit: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,17–18). Esze ágában sincs az emberi vallásalapítók mintájára fellépni, s a régieket elfeledve valamiféle előzmény nélküli innovációba fogni.

Ő a beteljesítés embere,

aki megőrzi az ősit, s dinamikusan kötődik az alapvetőhöz, gyökérszerűen adotthoz és nem változhatóhoz. A változás tulajdonképpen nem más, mint ugyanannak a folyamatos érlelése: „Aki óbort iszik, nem kíván újat inni, mert hisz: Jobb az ó! – mondja” (Mt 5,39).

 

A teljes cikk A Szív Jezsuita Magazin februári számában jelent meg

Megosztás