„Minket minden felekezet megkeresett már”

Látogatás Strausz György kőfaragónál

Távol minden temetőtől, Lágymányos, Kelenföld és Szentimreváros határán található a műhelye. Konyhapulttól a kriptáig, ablakpárkánytól a közterületi bútorig mindenhez értenek itt, és mindent elkészítenek, ami kőből készül. A kerek nyolcvan éve működő családi vállalkozás legutóbbi munkáinak egyike a Mazsihisz Ferenc pápának átadott ajándéka volt.

A déli körvasút töltése tövében, az alacsony kerítés mögött katonás rendben sorakoznak készülő és komplett sírok, készre vésett sírkövek. A telephelyen beljebb megmunkálásra váró iromba sziklatömbök és egymásra stószolt gránittáblák tornyosulnak, közöttük elszórva kőedények és a legkülönfélébb épületdíszek áznak az október eleji esőben. A szürke ötven árnyalata közé egy sárga, kissé kopottas villástargonca és egy valószínűtlenül piros konténer csempész némi vidámságot. A telek végében épületsor bújik meg fázósan, falát emléktáblák, méretre vágott konyhai munkalapok és kőpárkányok támasztják. Egy félig nyitott fészerféleségből kopácsolás hallatszik, hangja szűrődik ki, a vele egybeépült iroda bejáratát muskátlik jelzik. A kuckószerű helyiségbe lépve időérzékünk megzavarodik: a falon 1970-es évekbeli, aranykalászos címeres mesterlevél, a polcokon retró és hipermodern sírdíszek, a megsárgult klímaberendezés alatt a sarokban vadonatúj érintőkijelzős vágó- és rajzolóplotter, azaz mini nyomdagép. Ez Strausz kőfaragóék birodalma. A családfő zömök íróasztal mögött várja az ügyfeleket, felesége tömött övtáskával a derekán ki-be szaladva irányítja a maroknyi alkalmazottat és a hol kővel, hol kőért érkező platós teherautókat, lányuk pedig a telefon és a számítógép között osztja meg figyelmét.

Családi vállalkozás

A família osztrák – talán kisnemesi – eredetű, Gyula nagyapa ígéretes nemzetközi focistakarrier után (játszott a Paris Saint-Germainben, de Kubában is), 1939-ben tért haza a magyar fővárosba, és testvérei mintájára hamarosan építőanyag-kereskedést nyitott. „1941-ben kezdték az ipart édesapámék, de akkor még nem ezen a sarkon, hanem a mai Szent Kristóf Rendelőintézettel, azaz a Fehérvári úti SZTKval szemben” – idézi fel a kezdeteket György. Atyja, tüzépes lévén, igazoltan részt vett Budapest újjáépítésében, így megúszta a frontszolgálatot és a malenkij robotot is, az államosítást azonban már nem tudta elkerülni. Így jutottak csereingatlanként a lágymányosi prérin, az egykori tejgyár mellett húzódó telephelyhez, ahol az idők szavára hallgatva műkő és betontermékek, illetve öntött mozaiklapok gyártásába fogtak. Az évtizedeken át csak bérelt telken ezerszám készítették az építőipari árukat: sertésitató vályúkat, csatornaszelvényeket, a szocializmus évtizedeit meghatározó piros közterületi padok beton tartóelemeit, a legkülönfélébb műkő termékeket, valamint az iskolák folyosóiról, nagyanyáink konyháiból ismerős, kissé fátyolos, pirosas-szürkés mozaikmintás, négyzetes cementlapokat. Strauszék tevékenységi köre a hatvanas években bővült kegyeleti termékekkel, amikor az általános alapanyaghiány miatt a lakosság körében elterjedtek a műkő síremlékek. Nemes kővel évtizedeken át alig dolgozhattak, hiszen a márvány és a gránit a szocializmusban lényegében elérhetetlen volt, a lakosság számára pedig csak a rendszerváltás után vált megfizethetővé. A piaci igényeket követve mozdult a vállalkozás az egyre igényesebb síremlékek mellett konyhák és fürdőszobák, lépcsők, lábazatok és hasonlók kivitelezése felé, s mindemellett mindig is vállalták műemlék jellegű épületek teljes vagy részleges kőrestaurálási feladatait.

Strausz György zsenge gyermekkora óta az újbudai telephelyen tölti napjai nagy részét. „Alkati okoknál fogva futkározni sohasem futkároztam a kövek között, de valóban gyakran voltam lent apáméknál. Igen jóban voltam az embereivel, és igazság szerint később tőlük tanultam a legtöbbet a szakmáról” – emlékezik vissza inaséveire. Miután hivatalosan is kitanulta a vésnökszakmát, majd a kőfaragás és a műkőkészítés csínját-bínját, évtizedeken keresztül sírkövek, emléktáblák és feliratok tipográfiai tervezésével és művészi igényű cizellálásával foglalkozott. Művészi véna jutott a következő generációnak is: három gyereke közül a középső, Bori eredetileg grafikusnak tanult, aztán a családi cég vonzerejének engedve díszítőszobrász, műkőkészítő és kőfaragó lett. (Két testvére agrár-, illetve közlekedésmérnök – a telephely melletti vasútvonalat és az élővilágban gazdag kertvárosias utcákat elnézve nincs is ebben semmi meglepő.) Strauszné Anikó eredetileg vegyészmérnök volt, de a három gyermek után inkább nem ment vissza Buda másik végén lévő munkahelyére, és maga is beállt a céghez – s nemcsak a pénzügyi, logisztikai és egyéb adminisztratív területekre, hanem a gépek mögé is.

Már-már családtag a hetvenes évekből származó, 1993 óta a telepen szolgáló villástargonca. A derék járgány Gyula névre hallgat, és egy zsiráfként emlegetett adapter segítségével fáradhatatlanul emelgeti a soktonnás kődarabokat. Strausz úr most csak A Szív olvasói kedvéért ült fel a nyergébe – az egyébiránt külön vizsgához kötött targoncázás már régóta a „fiúk”, azaz a nemkülönben kitartó alkalma zottak feladata. Leghűségesebb munkatársuk, Sanci, aki látogatásunkkor épp egy mécsestartót formált a vizes csiszolókoronggal, a targoncával egy időben kezdett, de a két fiatalabb kolléga is idestova húsz éve van a cégnél. „Sajnos egy műkövesünk mostanság ment el, és nem tudjuk pótolni. Utánpótlás alig, a köves szakmunkásképzés színvonala soha nem látott mélységbe süllyedt” – sorolja rezignáltan a cégvezető, s csak legyint, hogy a fiatalok közül kizárólag azok számára maradt vonzó a szakma, akik mögött ott a családi vállalkozás, amelyet továbbvihetnek. Saját számításai szerint a budapesti kőfaragók és sírkövesek száma a harmadára csökkent az elmúlt évtizedben, s ha a tendencia folytatódik, hamarosan nem lesz, aki az újabb és újabb műemlékfelújítások köves feladatait elvégezhetné.

Mester, művész, bűnügyi rajzoló

Pedig a kőfaragás nem pusztán iparosmunka, hanem már-már a művészettel határos mesterség, úgy, ahogy az ókori görögök és rómaiak vélekedtek az ars mibenlétéről. „Valahol minden kőfaragó művész, akkor is, ha magának se vallja be” – mondja faggatásunkra Strausz úr, de rögtön hozzá is teszi: „Amikor egy szobron dolgozik az ember, abban kilencven százalék – a lenagyolás – merő unalom és gépies rutin. A legvégén van benne öt százalék művészet, a maradék pedig a kettő között.” S bár a kőfaragók szinte kizárólag megrendelésre, szobrászművészek által készített minták alapján dolgoznak (a kisméretű agyagszoborról úgynevezett pontozógéppel viszik át a kőtömbre a körvonalakat), igazán jó akkor lesz a munkájuk eredménye, ha beleadják egyéniségüket, s nem félnek hozzátenni valamit, amihez épp az ő kézügyességük, szemmértékük, tapasztalatuk kell. Sőt, olykor nem is hozzátenni, hanem éppenséggel elvenniük kell – Strauszék egymás szavába vágva, nevetve idézik fel a családi legendáriumból a történetet, amikor is a hetvenes években egyik szomjas munkásuk egy indiszponált pillanatában a kelleténél nagyobb darabot vésett le a kőtömbből, ám később a pironkodó melóst a jó nevű szobrászművész heurékát kiáltozva veregette vállon azzal, hogy kitalálta a legtitkosabb gondolatát.

Nem véletlen, hogy hetedik érzékét tartja a legtöbbre Strausz György is. Magát a „bűnügyi rajzoló” titulussal jellemzi, ugyanis a megrendelések tekintélyes részénél a munkája nagyja az, hogy a vázlatos, nemritkán zavaros elképzelésekből és pontatlan megfogalmazásokból kiindulva megpróbálja rávezetni a kuncsaftokat, mi az, amit a vágyaikból esztétikusan meg is lehet valósítani. „Nem mindegy, hogy mit állítok fel egy temetőben, már csak a pontos műszaki szabványok miatt sem, amelyeknek minden síremléknek meg kell felelnie. Nekem a giccs és a barokkos túlcizellálás nem a stílusom, amellett elég jó a meggyőzőerőm, úgyhogy a lehetetlen kívánságokról általában lebeszélem a megrendelőket.” Úgy látja, az utóbbi pár évben, ahogy az emberek anyagi helyzete – legalábbis szűkebb pátriájukban, Budán – érezhetően javult, maguktól is elkezdtek az igényesebb munkák felé fordulni.

Kegyeleti trendek bányától a temetőig

Normál esetben az egyeztetések eredményeképpen műszaki rajzok és látványtervek, illetve a kivitelező kollégák számára részletrajzok és szöveges műleírások készülnek. (A hőskorban használt ceruzakészletet és logarlécet természetesen rég nyugdíjazták, jó ideje minden számítógéppel készül.) Mivel a telephelyük szűkös, s viszonylag szerény raktárkészletet tartanak, a következő lépés az alapanyag megrendelése. Strauszék vegyesen vásárolnak bányáktól, kőnagykereskedésektől, külföldi és hazai forrásból. Az anyag sziklatömbök, hat oldalukon vágott idomkövek vagy kőlemezek formájában heti egynéhány alkalommal érkezik kisteherautóval. Mint megtudjuk, jelenleg a megrendelések kilencven százaléka import gránitra vonatkozik, de mivel az árak egyre csak kúsznak fölfelé, várhatóan visszatér a divatba a hazai forrásból származó tardosi félmárvány és süttői mészkő.

A követ először vágják, aztán fúrják, faragják, csiszolják, homokfújják. A munkafolyamatok egy részét gépek segítik, de a számítógépes terv alapján az anyagot automatikusan szinte készre alakító CNC-forgácsológépről vagy az íves formák kialakításánál bevethető drótvágóról egyelőre csak álmodoznak Strauszék – utóbbiak harminc-negyven milliós beruházási költsége becsületes munkával kigazdálkodhatatlan. Pedig az ezredforduló körüli ínséges évek már elmúltak, vevőjük van bőven, és nem csak a szűkmarkú fajtából. Temetői munkáik nagy része Farkasréthez kötődik: sok család generációk óta visszajár Strauszékhoz, hol egy új urnafedlapért, hol csak egy vésésért, hol azzal, hogy a nyolcvanas években állított műkő síremlékeket cseréltessék le időtállóbb, igényesebb anyagúra. Érdekesség, hogy a megrendelések döntő többségét már az idősebb kuncsaftok is online intézik. (Apropó, távmunka: meglepő módon a koronavírus hullámai idején éppen hogy nem a kegyeleti jellegű megbízásaik szaporodtak meg, a home office-ba szorult budai polgárok a nyaralásra félretett pénzüket inkább új konyhapultra, padlólapra, könyöklőre, erkélyszegélyre és hasonlókra költötték.)

Műemlékes, szobrász és építész ügyfélkörük is széles – csak néhány példát említve: Strauszék végezték a Nemzeti Színház előcsarnokában kiállított szobrok restaurálását, a budai Szent Imre-templom padlózatának felújítását, ők gyártották Salgótarján főterére a kortárs ülőbútorokat, legutóbb pedig a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben a ciszterci kripta felújítását végezték. „Sokat dolgozunk az egyházaknak, döntően katolikusoknak, de minden felekezet megkeresett már” – mondja György, és szerényen hozzáteszi: néhány hete ők készítették a Mazsihisz Ferenc pápának átadott ajándékának, egy ezüst tóramutatónak a süttői mészkőből faragott foglalatát.

Amikor búcsúzóul azt kérdezzük, voltaképp van-e különbség sírköves és kőfaragó között, Strausz úr a fejét ingatja, és amellett érvel, hogy csak a munka jellege számít, márpedig az ugyanaz. „Nem a bőség korszakát éljük. Mindennel foglalkozunk, ami kőből készül, de ez minálunk hagyomány is, hogy sokféle tevékenységkörben otthonosan mozogjunk. S az utóbbi negyven évben, mióta én viszem a céget, azért valami imidzsünk csak kialakult. Azt szokták mondani a megrendelők, azért keresnek meg minket, mert mi vagyunk azok, akik bármit megoldunk” – tesz pontot beszélgetésünk végére jogos büszkeséggel a hangjában a mester.

A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Fotók: Vörös Szabolcs

Megosztás