A szinódus tehát rohan a zátony felé, ahol a múltbéli fiatalok a jelenben beszélgetnek a jövő öregeiről…
Idén ősszel a fiatalokkal, az ő hitükkel és a hivatástisztázással foglalkozó püspöki szinódus lesz Rómában. Már ez az egyszerű mondat belső feszültséget rejt magában: püspökök (vagyis öreg, idős, de legalábbis már régen nem fiatal) emberek fognak egymás között beszélgetni valakikről, akik nincsenek ott (vagy maximum jelképesen képviseltetik magukat)? Ráadásul úgy, hogy mára azt sem tudjuk egyértelműen megmondani, ki a fiatal? Egy negyvenéves ember fiatal vagy középkorú? És a tizennégy évest hová kell sorolni? Ő még gyerek? Az életkori sávok klasszikus felosztása már régen nem működik, sokkal könnyebben tudjuk értelmezni az egyre kevésbé misztikus X-eket, Y-okat, Z-ket, sőt Alfákat… Közülük ki fog beletartozni a szinódus „témájába”?
Eszembe jut egy érdekes megfontolás, amit távolodó (vagy nem is?) ifjúkoromban hallottam. II. János Pál pápa szeretett úgy beszélni a fiatalokról, mint az egyház jövőjéről. Milyen szép, érzelmileg telített gondolat! Azonban van vele egy igen súlyos probléma. A fiataloké az egyház jövője – de kié a jelene? Hát persze, hogy az öregeké! És mikor jön el az egyházban a fiatalok ideje? Hát a jövőben, amikor már ők is idősek lesznek! Ez így sehogyan sem jó.
A szinódus tehát rohan a zátony felé, ahol a múltbéli fiatalok a jelenben beszélgetnek a jövő öregeiről?
Vagy saját újraélesztett ifjúságukat tolják be a jelenbe, annak klónozva feltámasztott, valójában pókhálósan avítt érzéseivel, vágyaival, törekvéseivel, s ezzel a kellő „megérés” (értsd: korosodás) utáni jövőbe szorítják ki a ma fiataljait?
Ezek a veszélyek reálisak – és hozzátenném: brutálisak. Ne legyünk álszentek, nézzünk körül saját egyházi közegünkben! Évente hány olyan „ifjúsági” találkozóra kerül sor, amit az egykor fiatalok nosztalgiaklubbá alakítottak át (akár még gyerekfoglalkoztatót is üzemeltetve időközben megszületett unokáik, a harmadgenerációs „ifikezdemények” számára)? És a templomainkban megszólaló „ifjúsági énekkarok” milyen zenét játszanak? Leggyakrabban a nagyszüleik hatvanas–hetvenes években divatos, a nyolcvanas évekre már egészen polgárosult és konszolidált nótáit. Katolikus Koós-toló. Erősen kétlem, hogy lenne a ma valódi ifjai között olyan, aki ilyen melódiákból több terabájtnyit tárolna akár egy szégyenkezve letagadott és jól eldugott külső táron is. És milyenek az egyházi ifjúsági imaórák, rendezvények, klubok, miegyebek, amiket a már nem fiatalok saját emlékeik és egykori, meg nem valósult csodaterveik alapján hoznak össze? Persze, mindenki szeret a nagyinál jópofizni, de a saját közegében, a világban, ami tényleg az övé, nem így beszélne, nem így viselkedne, nem ilyen testtartást venne fel, eleve talán már nem is ebben a ruhában jött volna el… Milyen meglepő, hogy az igazán jó házibulikat a fiatalok szervezik maguknak – és az idősebbek ilyenkor vagy mosolyogva elköszönnek („ez már nem az én stílusom…”), vagy erőltetett jófejkedéssel ott maradnak, bár nemegyszer érezhető, hogy a jelenlétük kicsit olyan, mint egy bibircsók Mona Lisa orra hegyén.
Persze lehet, hogy mindez csak az én személyes nosztalgikus eszmélkedésem, azé az egykori fiatalé, aki annyira örült volna annak, ha az egyházban akár egyetlenegyszer is azt mondja valaki: ez most a ti teretek és a ti időtök, éljetek vele! Van persze kockázat, kihívás, bukási lehetőség – de ezt egy jó rendszernek ki kell bírnia. Hisz végső soron nem azáltal érünk autonóm felnőtt lénnyé, hogy ránk erőltetett jóindulattal megspórolják a kudarcainkat, hatástalanítják hibáink negatív következményeit (lásd a szótárak „majomszeretet” cikkét, vö. „elkényeztetés”).
Félreértés ne essék, nem generációs szétszakadásról van itt szó. Csupán arról, hogy a közös családi házban legyen meg mindenkinek a saját szobája, amiben a saját tárgyai veszik körül, s úgy élhet, beszélhet, viselkedhet, ahogyan az neki jó. Az önfeledtség és önazonosság kicsi zuga ez, amire elképesztően nagy szüksége van mindenkinek – idősnek, fiatalnak egyaránt. Még a nemzedékek közötti párbeszédhez és egészséges kommunikációhoz is ez az előfeltétel. Hiszen ha folyton „egymás szájában” vagyunk, ha megtagadjuk egymástól az önállóság (önálló érzés, gondolat, érv, cselekvés, stílus stb.) jogát, akkor dialógusra sem nyílik lehetőség.
Ferenc pápa nagyon világosan látja ezt a helyzetet, s tisztában van a fiatalokkal foglalkozó szinódus adottságainak „kényességével”. Ahogy már az előző, családokkal foglalkozó kettős tanácskozás kapcsán is kifejtette, számára itt az a legfontosabb, amit a görög szün-hodosz szó takar: a közös úton levés. Ezért az idei püspöki gyűlés meghirdetése kapcsán, 2017. január 13-án levelet intézett a fiatalokhoz, amelynek kulcsmondata a Teremtés könyvéből vett idézet volt: „Menj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked!” (12,1). Isten az ekkor már aggastyán Ábrámot szólítja meg ekként, s szó szerint kiparancsolja a megszokottságból, a bejáratott egzisztenciából, az időskorban oly nagy értéket jelentő stabilitásból és biztonságból – hogy elvigye valami újba, járatlan vidékekre, soha nem tapasztalt körülmények közé. A kőházból a nomád ember sátrába. Mintha kőkemény kézzel, kegyetlen pörölycsapásokkal „visszafiatalítaná”. Ábrám igenje, útnak indulása, mindent hátrahagyása a hit ősmintája: „Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy” (Zsid 11,8). Manapság nehéz ezeket a sorokat olvasni, mert a betegítő politikai idegbecsípődések okán sokak fejében kusza, ide-oda migráló árnyképek, gondolatfoszlányok sejlenek fel, de lépjünk túl ezen a kor- és kórtüneten.
A lényeg e tapasztalatban érhető tetten: az élet előttem, nem mögöttem van! A bizonytalan és az ismeretlen az otthonom!
Az utam a nagy kaland, a pálya, amit végig kell járnom! Vándorbotom a félelemmentesség, a bizalom. Úti felszerelésem, szívem erősítője, küldetésem lembasa (azaz kenyere, lásd A gyűrűk urát) a hit. Társam, barátom pedig maga az Isten. „Előtted megyek, és megalázom a magasságokat; összetöröm az érckapukat, és a vaszárakat leütöm” (Iz 45,2). Ha előttem megy az Úr, akkor mitől kellene jobban félnem: attól, hogy útra kelek – vagy attól, hogy ott maradok, ahol vagyok?
Ez a játék lényege: az út. Szent Pál magát a kereszténységet nevezi így (lásd ApCsel 22,4), hisz ez nem kultikus vallás a szó pogány értelmében, hanem közösség Krisztussal, az ő követőinek csapata, a vele úton járók nagy családja. A hitünk sequela Christi, Krisztus követése, amely kiszólít atyánk házából, rokonságunk köréből, és feltár előttünk egy horizontot, amely mindenestül meghaladja hozott örökségünket és saját teljesítményeinket. Az így elénk álló út pedig végtelenül hosszú, állomásait és fordulóit olykor köd vagy felhő takarja – szó szerint Isten kezében vagyunk. De ettől még ne váljunk kedvetlenné! Nem a legvadabb Kinizsi százas-ezres-milliárdos teljesítménytúrára nyertünk meghívást, hanem arra, hogy mindig legyőzzük a megöregítő (leverő, kiábrándító, elfásító…) kísértéseket. Mindszenty József bíboros egy beszédében nagyon jól megragadta ennek a vonásnak a magával ragadó szépségét: „Minden egyénnek újra és újra meg kell küzdenie a hitéért. Nem szabad elereszteni az alkalmat, a lehetőséget még halálos fáradtság miatt se. Isten fiatal. Övé a jövő. Ezért nincs helye a csüggedésnek.”
A szinóduson rengeteg minden el fog hangozni, bölcs és nagy gondolatok is. Ezekkel fognak a püspök atyák reflektálni arra az anyagra, amit a fiatalok megkérdezésével, bevonásával kellett a helyi püspöki konferenciáknak, majd a római központ munkatársainak elkészíteniük (hazánkban is lehetőség volt a kérdőív internetes megválaszolására). Ebből születik majd egy zárójelentés, valamikor napvilágot fog látni egy újabb apostoli buzdítás… amiben megint szebbnél szebb maximákat és tanácsokat találhatunk majd, melyek valóban segítséget jelenthetnek életünk számos helyzetében, hitünk válságai vagy hivatásválasztásunk bizonytalanságai közepette. Mindez azonban az éremnek csak az egyik fele. Önmagában értékes, összességében azonban kevés.
Mit ér egy útikönyv annak, aki végig a foteljában ül? Mire jó egy bűbájos, képekkel gazdagon illusztrált album a hit El Caminójáról, ha a fogalmak zörgően üres kereteit nem tölti fel a személyesen megélt tapasztalat (amihez nem kell Composteláig zarándokolni, olykor elég csak lemenni a sarokra)? Az egyház adjon jelent is a fiataloknak, ne csak jövőt! A fiatalok akarjanak ne csak az egyház jövője, de jelene is lenni!
„Jobb világot azért építhetünk, mert ti vagytok, mert változást akartok, és nagylelkűen cselekszetek is ennek érdekében. Ne féljetek hallgatni a Lelket, aki merész döntéseket sugall nektek, ne habozzatok, amikor lelkiismeretetek azt kéri, hogy kockáztassatok, és kövessétek a Mestert! Az egyház is szeretné meghallani hangotokat, meghallgatni érzékenységeteket, hiteteket; de kételyeiteket és kritikáitokat is. Hallassátok kiáltásotokat, hangozzék csak fel közösségeitekben, és érjétek el, hogy eljusson pásztoraitok fülébe is!”
– Ezeket a sorokat Krakkót felidézve írta a szinódust meghirdető levelében Ferenc pápa. Mennyire jó lenne egy kis ricsaj! Mennyire jólesne a felfordulás! De jó lenne a krizmásbödönök malasztos szólamai helyett őszintén beszélgetni egymás között kételyekről és (ön)kritikáról! De jó lenne kalandba bonyolódni! Elindulni anélkül, hogy tudnánk, hová megyünk (vö. Zsid 11,8), csak a hittel, csak a reménnyel, csak a szeretettel a szívünkben! Végre nem leküzdendő problémákat jelentő projektként, pénzügyi kihívásként, szervezési feladatként, idős(ödő) agyak és szívek tempójára eregetett, repülni mégsem tudó sárkényként, unalmas és önismétlő imamalomként pörögni önmagunk körül, egyre kisebb köröket leírva…
„Halljátok meg a bensőtökből fakadó kiáltást! Akkor is, amikor tudatosodik bennetek, miként Jeremiás prófétában, fiatalkorotok tapasztalatlansága, Isten bátorságot önt belétek, hogy menjetek oda, ahová hív titeket: »Ne félj […], mert veled vagyok, és megoltalmazlak« (Jer 1,8).”
Tetszett a cikk?
Rendeld meg A Szív | Jezsuita Magazint,
és olvasd hónapról hónapra izgalmas írásainkat