A magyarországi jezsuita múlt állomásaira kíváncsi sorozatunkban ezúttal Zala megyébe látogatunk, ahol valaha annak is tanúbizonyságát adták a Jézus Társaságához tartozó atyák és testvérek, hogy a lelkek gondozása mellett a helyi gazdálkodás bölcs megszervezése és felvirágoztatása sem áll távol tőlük.
Amikor Mauritius Rosenberg 1865- ben jezsuita segítőtestvérnek jelentkezett az osztrák provinciába, megkérdezték tőle, mihez ért. Mivel foglalkozását tekintve erdész volt és vadőr, azt válaszolta, ért a fák gondozásához, a szarvasok, nyulak kihajtásához. A Társaságban egyikre sincs szükség, válaszolták neki, ám mivel a jámbor fiatalember szíve mélyéből vágyakozott a szerzetesi életre, mégis felvették. Nyolc évvel később kiderült, hogy igen hasznos foglalkozás az övé, a jezsuiták nagykapornaki birtokán ugyanis az erdész kivágta és eladta az uradalmi erdő fáit, a bevételt pedig megtartotta magának.
Szükség volt hát egy megbízható erdészre, így kapóra jött Rosenberg testvér, akit rögvest Kapornakra küldtek, hogy gondozza a fákat, kihajtsa a szarvasokat, nyulakat – és ő végezte is munkáját hűséggel a következő húsz évben, egészen haláláig. A jó fráter története arra világít rá, hogy bár a birtokgazdálkodás nem illeszkedik a jezsuita hivatás profiljába – hisz az elsősorban a lelkek gondozásáról, a misszióról, a tanításról vagy a lelkipásztorkodásról szól –, a szerzetesek ebben az esetben is megkeresték és megtalálták az új munkaterülethez szükséges erőforrásokat, alkalmazkodtak a kihívásokhoz. Úgy, hogy vezetésük alatt a nagykapornaki birtok a XX. század elejére mintagazdasággá vált.
„…a szerzetesek ebben az esetben is megkeresték és megtalálták az új munkaterülethez szükséges erőforrásokat, alkalmazkodtak a kihívásokhoz. Úgy, hogy vezetésük alatt a nagykapornaki birtok a XX. század elejére mintagazdasággá vált.”
Jezsuiták egy bencés apátságban
A Szentséges Üdvözítőről nevezett egykori bencés apátságot és birtokait 1858. október 25-én adományozta Ferenc József a jezsuitáknak, hogy oktatási intézményeik kiadásait fedezni tudják, sőt még több nevelőmunkát végző institútumot létesítsenek, különösen Magyarország területén. A jezsuita rend visszaállítása után bő harminc évvel alakult meg az önálló osztrák provincia, és annak részeként jöttek létre a magyarországi rendházak. A kapornaki birtok főként a nagyszombati noviciátus és a pozsonyi filozófiai főiskola működését volt hivatott támogatni. A birtokot végül csak 1860-ban vették át az atyák, amikor a korábbi tulajdonossal, a kincstárral szerződött bérlő megállapodása lejárt.
A felújított rendházba beköltözött a nyolcvan év feletti Franciscus Scherer páter – a birtok adminisztrátora – és egy szakács testvér. A jezsuiták megérkezését igen viharos, konfliktusokkal és megpróbáltatásokkal terhes időszak követte. 1861-ben zajlott Nagykapornakon és környékén a tagosítás (a széttagolt birtokrészek egyesítése), ám egyrészt az erdő- és legelőhasználati jogok körüli viták, másrészt a földesúri terheket megtagadó Apátfa községgel folytatott per igen feszültté tette a viszonyt a helyiekkel. Az idős jezsuita nem beszélt magyarul, nem volt helyismerete, ráadásul három évvel az érkezése után rablók támadták meg és fosztották ki a rendházat, őt székhez kötözve ütlegelték, a segítségére siető falubeli férfit pedig meglőtték. Sem a szerzeteseknek, sem a helyieknek nem volt könnyű az indulás.
_____________________________
Az erdő- és legelőhasználat körüli hercehurca tíz évig tartott, és az ügyet egészen a királyi kúriáig kellett felterjeszteni, hogy béke szülessen. Mindezek mellett az uradalom nemigen termelt mást, mint veszteséget.
_____________________________
Stratégiát kellett tehát váltani. Az apátsági birtok kiterjedése az 1861- es tagosítás után 4208 kataszteri hold (nagyjából 2400 hektár) lett, ami a korabeli nagybirtokok (az ezer holdnál nagyobb kiterjedésű uradalmak) között közepes méretűnek számított, az idetartozó települések pedig Kis- és Nagykapornak, Padár, Kallos, Szentmárton, Vöckönd és Apátfa voltak. A birtokközpont, Nagykapornak a Zalai-dombságban, Zalaegerszegtől tizenöt kilométerre terül el.
Története során a birtoktestben több átalakulás is történt, mert a távolabb eső, nehézkesen művelhető területeket bérbe adták, erdősítették vagy pénzzé tették, s helyettük a birtokközponthoz közelebb eső termőföldeket vásároltak. Az évek során a jezsuiták rengeteg munkát és pénzt fektettek abba, hogy korszerűen működő, nyereséges nagyüzemmé alakítsák át az uradalmat. Az 1870-es évek elejétől már legalább egy magyarul tudó páter és több fráter tartozott a közösséghez, így a helybeliekkel egyre jobban kommunikáltak. A társadalmi struktúrák, kapcsolati hálók és hatalmi viszonyok kényes világában is egyre jobban tájékozódtak, kialakították a baráti és együttműködési kötelékek szilárd rendszerét, az egyházmegye vezetőivel, a környék plébánosaival, a szomszédos előkelőségekkel, de a különféle feladatokat ellátó tisztviselőkkel is szorosra húzva a szálakat.
Talán a hűtlen erdőgazda példáján okulva a birtokigazgatás egyre több területét bízták a jezsuita segítőtestvérekre, támaszkodtak korábban szerzett képzettségükre, vagy biztosították a megfelelő szakmai felkészülést számukra. A fráterek hihetetlen erejű motorjai lettek a kapornaki gazdaságnak, hűséges és elkötelezett munkásokként az erdőkerüléstől a toronysisak fényezésen át a könyvelésig igen változatos feladatokat láttak el, ugyanakkor vallásos buzgalmuk és istenhitük példaértékűnek számított az uradalmi cselédség és a falusi lakosság körében – akikkel a közös munka miatt leginkább érintkeztek.
„Az évek során a jezsuiták rengeteg munkát és pénzt fektettek abba, hogy korszerűen működő, nyereséges nagyüzemmé alakítsák át az uradalmat. Az 1870-es évek elejétől már legalább egy magyarul tudó páter és több fráter tartozott a közösséghez, így a helybeliekkel egyre jobban kommunikáltak. „
Jezsuita mintagazdaság
Amikor a jezsuiták átvették az apátságot, a majorokban többnyire kidőlt-bedőlt falú istállók, ólak, magtárak sorakoztak. Nemcsak rendbe hozták, bővítették ezeket, de az évek folyamán rengeteg új gazdasági létesítmény is épült: tehén- és lóistállók, asztalos- és ácsműhelyek, szerszámraktárak, présház, járgányház, cselédlakások, fűrészgyár és deszkaszín, gépház, lakatosműhely, villanytelep, szeszgyár. Mindig újítottak vagy felújítottak valamit, igyekezve lépést tartani a korral. Már az 1860-as évektől gőzgéppel csépeltek, a két világháború között villanytelepük volt, hogy a gazdasági berendezéseket és kisüzemeket működtesse, s a környékbeliek ámulatára traktorral szántották a földeket.
Az időjárástól nagyban függő mezőgazdálkodást rezisztensebb növényfajták termesztésével igyekeztek optimalizálni, például tarlórépát, majd marhakáposztát ültettek takarmánynak, de próbálkoztak cukorrépával, valamint görög- és sárgadinnyével is. Persze legnagyobbrészt gabonaféléket – búzát, árpát, rozst – vittek a piacra (a két világháború között külföldre is), valamint kukoricát és krumplit.
_____________________________
A szőlőt az 1880-as években hol a peronoszpóra, hol a jég tette tönkre, a borkészítés és -értékesítés csak a XX. század harmincas éveiben tért kissé magához, főként A Szív újságban megjelentetett népszerűsítő hirdetések eredményeként.
_____________________________
A gazdaság legjövedelmezőbb ágának egyébként a sertéstenyésztés bizonyult, annak ellenére, hogy az állományt többször betegségek tizedelték. Az állattenyésztésben is megmutatkozott az innovációs lelkület, „expresszhizlalásra” alkalmas yorkshire sertéseket és rhode island „tojógép” tyúkokat tartottak; a harmincas években a majorság bikáit a második helyre rangsorolták a Zala megyei tenyészállatok között, s a budapesti tenyészállatvásáron is ezüstérmesek lettek; a padári gyapjú pedig kitűnő minőségének köszönhetően szintén kitüntetésben részesült. Jól jövedelmezett a fakitermelés és a vadászat, a XX. század elején Rosenberg testvér utóda, Lencsés Péter fráter járta az erdőket Plakát nevű kutyájával és két szelídített szarvasával (a kettő „közül az egyik szerencsétlenül járt, így hát szegényt megettük”, vallották meg a kapornaki jezsuiták). Az uradalomban volt méhészet, de még füvesember is: Neuschwendtner Mihály testvérhez az egész országból jártak az emberek bajaikra enyhülést keresni, gyógynövényeivel még a járási orvost is ő gyógyította.
Jezsuiták Nagykapornakon 1943-ban (Fotó: JTMR levéltár)
Hitélet és lelkipásztorkodás
Az uradalom gazdasági gépezete azért is működhetett eredményesen, mert a gazda, a Jézus Társasága alkalmazottainak és munkásainak lelki gondozását is fontosnak tartotta. Bár 1911-ig az atyák nem végeztek plébániai munkát, az 1870-es évektől egyre intenzívebben bekapcsolódtak a pasztorációba. Elvárták cselédjeiktől, hogy templomba járjanak, az aratómunkásaikkal kötött szerződésbe az is belekerült, hogy nem megengedett a káromkodás vagy az illetlen beszéd.
Az önálló magyar rendtartomány megalakulása előtt is állandóan voltak magyarul beszélő páterek, akik a nagykapornaki egyházmegyés plébános munkáját segítették, prédikáltak, gyóntattak, lelkigyakorlatot tartottak, látogatták a betegeket, kereszteltek és temettek. Különösen fontosnak tekintették az apátsági birtok területén lévő kápolnák és keresztek látogatását, és felkarolták a köréjük szerveződő vallásos rítusokat. A hegytetőkön, útszéleken elhelyezkedő aprócska szakrális terek az egyszerű emberek számára jelentettek kapcsolódási pontokat a misztériumokhoz, a páterek pedig jó érzékkel ismerték fel a népi vallásosságban rejlő missziós lehetőségeket.
A XVIII. században barokk stílusban újjáépített templomot is lassacskán átformálták a jezsuiták. 1862-ben került a főoltár fölé a Szentséges Üdvözítő képe, amelyet az akkori kalksburgi rendház lelkivezetője, Friedrich Rinn páter festett. 1912-ben rendelték meg a Jézus Szíve-szobrot, a következő évben pedig elkészült az orgona, Krempf Gyula mester munkája. A „kis püspöki katedrálisnak” is nevezett templomot 1930-ban újra kifestették, ekkor készültek el ma is látható mennyezetfreskói, illetve a kassai vértanúkat, Rodriguez Szent Alfonzot, Loyolai Szent Ignácot és Xavéri Szent Ferencet ábrázoló képei.
„A XVIII. században barokk stílusban újjáépített templomot is lassacskán átformálták a jezsuiták. 1862-ben került a főoltár fölé a Szentséges Üdvözítő képe, amelyet az akkori kalksburgi rendház lelkivezetője, Friedrich Rinn páter festett.”
A nagykapornaki templom kegyuraiként ugyanakkor feladatuk volt a plébániai munka anyagi hátterének biztosítása, a templom és a paplak épületeinek karbantartása, és hozzá kellett járulniuk a birtokukon működő iskolák fenntartásához, építéséhez vagy tatarozásához is. 1885-ben letelepítették az Isteni Megváltóról Nevezett Nővéreket, és rájuk bízták a lányoktatást. A nővérek később kisdedóvót is nyitottak, kápolnájuk fontos hitéleti központként működött, szerepet vállaltak a fiatal lányok és sokgyerekes anyák lelki gondozásában is.
1909-ben létrejött az önálló magyar rendtartomány, és két évvel később Hornig Károly veszprémi püspök átadta a plébánia vezetését a jezsuitáknak. Faludi István volt az első plébános. A korábban elkezdett pasztorációs munka óriási lendületet kapott, a páterek vezetésével elindult, majd megerősödött az egyesületi élet: megalakult a Katolikus Népszövetség helyi szervezete, a Katolikus Ifjúsági Egyesület, a lányok Mária-kongregációja, az ifjúsági legényegylet, a Jézus Szíve Szövetség, de volt dalárda és rózsafüzér-társulat is – így a jezsuiták komoly társadalomszervező szerepet is betöltöttek a rájuk bízott településeken. A szegényekről és elesettekről is rendszeresen gondoskodtak, a természeti katasztrófák vagy a tűzvészek áldozatain mindig segítettek (a tűz okozta tragédiák száma jelentősen csökkent, miután tűzoltóságot is szerveztek a birtokon). Ruha- és élelmiszerosztással is igyekeztek enyhíteni a rászorultak nehéz helyzetén.
_____________________________
A jezsuiták gazdasága sikeresen vészelte át a két világháborút, túlélte a Tanácsköztársaságot, mígnem 1950-ben erőszakosan – a szerzetesek elhurcolásával és a birtok államosításával – számolta fel a kommunista hatalom.
_____________________________
Ekkor a közösség létszáma tizenhat fő volt – hat páterrel és tíz fráterrel. Június 9-éről 10- ére virradó éjszaka ávósok törtek be a rendházba. A velük érkező harminc rendőr megakadályozta a falubelieket, hogy a jezsuiták segítségére siessenek. A szerzetesek egy órát kaptak, hogy összepakoljanak; a káplán sebtében „kiáldoztatta” az oltáriszentséget, majd mindenkit feltuszkoltak egy ponyvás teherautóra. Embertelen körülmények között, tizenegy órán át étlen-szomjan utaztak a foglyok Homokra, ahol egy raktárhelyiség lett az új lakásuk. Soha többet nem térhettek vissza nagykapornaki otthonukba.
A jezsuita idők emléke azért még él Kapornakon. Sok kegytárgy, szobor, festmény és liturgikus kellék, sőt, az egész könyvtár lényegében ma is ugyanott van, ahol 1950-ben hagyták – legalábbis a szent holmikat belepő vastag porrétegből ítélve. Másrészt nagyon is jó szívvel emlékszik vissza kislánykorából a páterekre Horváth Boldizsárné Magdi néni, aki később Illés Béla atya szolgálata idején – ő maradhatott 1950 után is, mert hivatalosan nem volt még jezsuita – kántor, majd amolyan templom körüli mindenes lett.
_____________________________
„A sekrestye csak úgy rajtam maradt, mint szamáron a nyereg. Aki csinálta, itt hagyta, a plébános úr meg azt mondta, Magdus néni, úgyis jön orgonálni, akkor hát fölöltözteti a papot, meg előkészít, jó?”
_____________________________
– meséli a kilencvenéves korát meghazudtolóan fürge, apró öregasszony, miközben körbevezet az egykori jezsuita rendházban.
Pedig egy ideig még arra is volt remény, hogy visszatérnek a jezsuiták Nagykapornakra; az Új Misszió 1990. szeptemberi száma legalábbis ezzel a címmel számol be róla, hogy a megyében elsőként, újra a társaság rendelkezésére bocsátották az épületegyüttest. Ám végül az újjáalakult magyar rendtartomány lemondott a birtokról, azzal a feltétellel, hogy idősek otthonát rendeznek be az egykori kastélyban, ahol az 1950-es államosítást követően TSZ központ, erdészet, 1964-től pedig a ma már Makovecz Imre − aki a gyermekkorát Nagykapornakon töltötte − nevét viselő általános iskola diákotthona működött.
A rendszerváltozáskor még elnéptelenedéssel fenyegetett falu lakosságának száma azóta stabilizálódott, megtalálta a helyét Zalaegerszeg és Hévíz vonzáskörzetének határán, ám a plébániát a szomszédos Búcsúszentlászlóhoz csatolták. „Ami a hitéletet illeti, az a helyzet, hogy az öregek kihaltak, a fiatalok elmentek, az idegenek meg, akik a helyükbe jöttek, alig járnak templomba. Karácsonykor azért megtelnek a padok, de vasárnaponként… Mindegy, a Jóisten majd gondoskodik rólunk, igaz?” – meséli eltöprengve Magdi néni.
A műemlék templomra mindenesetre vigyáznak a helyiek: a belső teret 2005-ben renoválta az akkor még önálló plébánia, a tetőszerkezetet 2013-ban újították fel, a teljes külső tatarozásra 2022-ben került sor kormányzati, egyházközségi és önkormányzati összefogással, idén pedig az orgona felújításába fogtak bele. Erre szokták mondani: van még remény?
Nagykapornaki riportunk során készült képeink az alábbi galériában megtekinthetők:
Fotók: A SZÍV, JTMR levéltár
FORRÁSOK
Litterae Annuae Residentiae Kapornacensis SJ, 1877–1922
Historia Residentiae Kapornacensis SJ, 1867–1919
Provinciánk Hírei, 1923–1949
Nagyfalusi Lajos: A kapornaki apátság története, I. kötet, Kalocsa, 1941
Beszámoló a nagykapornaki jezsuiták deportálásáról. Kézirat. Ismeretlen szerző, 1950 (VÉL VI. 91. 11. doboz)
