Négyszemközt Mihalkov Ferenc jezsuitával

Mihalkov Ferenc jezsuitával beszélgettünk

Mikor végezted el az első Szent Ignác-i lelkigyakorlatod?

Amikor 2006-ban jeleztem a jezsuita tartományfőnöknek, hogy érdeklődöm a jezsuita hivatás iránt, elhívott beszélgetni, nagy figyelemmel meghallgatott, majd azt tanácsolta, vegyek részt egy lelkigyakorlaton.

Ez nagyon komoly belátást eredményezett, és ezután kezdtem el komolyan tisztázni a hivatásomat.

Melyik volt eddigi jezsuita életed legszebb két éve?

A noviciátus befejezése után két évet Padovában, majd egy évet Rómában, a Gergely egyetemen tanultam filozófiát. Onnan Erdélybe kerültem magisztériumba, vagyis a tanulást megszakító gyakorlati időszakra, és két évig a marosvásárhelyi Jezsuita Udvarunk kollégiumában segítettem. Ez a két év volt a legszebb. Rengeteg értékes embert ismerhettem meg, sok baráttal ajándékozott meg a Jóisten, hatalmas szeretetet kaptam, jezsuitaként pedig végre hasznosnak érezhettem magam, és fejlődtem hivatásomban.

Három évig tartott, amíg eldöntötted, jezsuita leszel.

A tudatos hivatáskeresés került három évbe, de a történet sokkal régebbre nyúlik vissza. Tizenhét évesen bérmálkoztam, pont abban az időszakban, amikor a hitem változott, elmélyült. Mivel a Regnum Marianum közösség tagja vagyok, a csoportomból többen is együtt készültünk fel, jó volt a közösséget ilyenformán is megélni. Már korán megvolt, kit szeretnék bérmaapámnak, és őt kérdeztem meg, neki ki a bérmavédőszentje. Kiderült, hogy Loyolai Szent Ignác, akinek az életéről sokat mesélt. Addig csak néhány alapvető dolgot tudtam Ignácról, de így személyessé vált vele a kapcsolat. A hivatásom hozzá kötődik. Csodálattal töltött el, hogy egy felnőtt ember, akinek már elindult az élete, megvolt a kapcsolatrendszere, a bejáratott szokásai, nem akármilyen lehetőségei, száznyolcvan fokos fordulatot tudott venni. Akkoriban talán én is hasonló Isten felé fordulásra vágyhattam. Saját magam számára valahogy úgy fogalmaztam meg a hivatásomat, hogy olyan szeretnék lenni, mint Szent Ignác: nem pap vagy szerzetes, hanem jezsuita akartam lenni. Amikor érettségiztem, erre még nem voltam kész. Tele voltam szorongással, félelemmel, határozatlannak éreztem magam. Csak 2006-ban, huszonnyolc évesen jutottam el odáig, hogy megkeressem a jezsuitákat, és hároméves kísérés után kértem felvételemet a rendbe. Hálás vagyok, hogy nem tizennyolc évesen léptem be, mert addigra elég sokat láttam, tapasztaltam, értem.

Amikor a hobbidról kérdeztelek, kiderült, hogy négyszemközt szereted a legjobban eltölteni az idődet.

Umberto Eco szerint a legszerencsétlenebb emberek azok, akiknek hobbijuk van. Én szerencsére össze tudom kapcsolni a hobbit a hivatással. Szeretek emberekkel beszélgetni. Hallgatni őket. Az motivál, hogy közel kerülök másokhoz. Engem ez érdekel. Nem szeretek csevegni. Ahogy a másik ember elkezd mesélni magáról, számomra ez a legfontosabb. Hogy az emberek hogyan élik az életet, hogyan adnak választ a nagy kérdésekre. Ezzel mindig szerettem volna főállásban foglalkozni. Szeretek négyszemközt lenni.

Idén Szent Ignác-évet hirdetnek a jezsuiták, mert épp öt évszázad telt el a megtérése óta. Miért rajzolsz Ignác-karikatúrákat?

Van egy mondás, miszerint „Ha láttál egy ferencest – akkor láttad az összes ferencest. Ha láttál egy piaristát – akkor láttad az összes piaristát. Ha láttál egy jezsuitát – akkor láttál egy jezsuitát”. A rajzaim ezzel épp ellentétesek. A főszereplő Szent Ignác külső jegyeit hordozza magán: magas homlok, kopasz fej, szakáll, fekete talár. De az én Ignácaim a mai magyar jezsuitákat jelenítik meg. Ahogyan én látom saját magunkat, a jezsuita valóságunkat. Ezeket az Ignác-ábrázolásokat nem karikatúrának nevezném, hanem karakterrajznak. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek és a rendemnek, hogy lehetőségem van az alkotásnak ezen a fajtáján keresztül kifejezni magam.

Hatéves voltál, amikor édesapád elhagyta a családot.

Édesapám bolgár, Bulgáriában ismerkedtek meg az édesanyámmal egyetemista korukban, egy eszperantó nyári egyetemen, és Magyarországon házasodtak össze. Hatéves voltam, testvérem pedig öt, amikor elváltak, és édesapám visszaköltözött Bulgáriába. Nincs köztünk szoros kapcsolat. Ő író, amennyire távolról meg tudom ítélni, a hazájában viszonylag ismert és elismert. Komolyan veszi a hivatását, nagyon következetesen ír. Szoros napirendet tart, korán kel, mindennap dolgozik. Sok műfajban megjelenik: dráma, regények, novellák. A váláson túl az is fájdalmas az életemben, hogy szeretném jobban megismerni nemcsak őt, hanem a munkáit is, hogy milyen kérdések érdeklik, mik foglalkoztatják, és nem tudom, lesz-e még alkalmam erre.

Nagyjából hét éve tanulsz, amióta jezsuita vagy. Tanulmányaidnak mely része ragadta meg különösen a figyelmedet?

Hosszú tanulmányaim alatt már többször nagyon megelégeltem a tanulást. Negyvenkét éves vagyok, és még mindig egyetemre járok, most éppen a kolozsvári Babeş-Bolyain tanulok teológiát. Számomra nehéz az, ahogyan mi itt, Európának ebben a térségében tanulunk. Sok az elmélet, még mindig a frontális, poroszos oktatás dominál. A fiataloknak ez talán hasznos lehet, de az én koromban nehezen állok bele ebbe. Úgy tudom megfogalmazni, hogy nem vagyok hajlandó bemagolni azt, amit ki lehet „guglizni”. Nem akarok bebiflázni olyan kaliberű kérdéseket, hogy „hány állatot vitt Noé a bárkában”. Azt is nehezen fogadom el, ha csak egyetlen jó válasz lehet egy elméleti kérdésre, és ez leggyakrabban az, ahogy a professzor megközelíti. Ezért volt nagyon felszabadító számomra már jezsuita koromban a bostoni tanulmányi időszak, amikor jobban megismerkedhettem a teológia gyakorlati hasznával. Például azt, amit lelkigondozás-órán tanultunk, már másnap alkalmazni tudtam a lelki beszélgetésekben. A tanulás is legtöbbször kiscsoportokban, interaktív módon történt, számomra az sokkal segítőbb volt. Ért kihívás is, mert rengeteget kellett olvasni, de annak láttam értelmét, mivel az olvasottakból szabadon állíthattam össze egy tézist, melyet aztán megpróbáltam bizonyítani. Önállóságra nevelt az ottani rendszer. Hálás vagyok, hogy ebbe is belekóstolhattam.

A nyolc boldogság közül melyik áll hozzád a legközelebb?

Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. „Boldogok a szellemben szegények. Boldogok, akik szegények, s ezért igényük van a szellemre, akik éhezik és szomjazzák a szellemet” – ahogyan Hamvas Béla írja. Éhezem és szomjazom, sőt halálomig éhezni és szomjazni akarom Isten lelkét – a világosságot, „amely úgy nyilatkozik meg, mint félelemtelenség, mint gondtalanság, mint bizalom” –, azt a Lelket, mely nem más, mint a szeretet.

Ha este kilenc után leülsz olvasni, milyen könyvek után nyúlsz?

Még mielőtt jezsuita lettem, a Pázmány magyar szakán szereztem diplomát, így nem állnak tőlem távol a könyvek. Kedvenceim közé tartoznak a magyar próza késő modern átmeneti időszakának alkotásai. Amikor a történetközpontú, vagyis az úgynevezett valóságtükröző, valóságábrázoló próza alternatívájaként megjelenik az önreferenciális szövegirodalom. A prózafordulatnak ezen a nagyjából Szentkuthytól Esterházyig tartó útján számomra a két legfontosabb állomás Ottlik Géza és Mészöly Miklós epikája. Ottlik zseniális műve, az Iskola a határon a kedvenc olvasmányaim közé tartozik. Életem egyes szakaszaiban újra és újra az íróasztalomra kerül. Talán azért, mert úgy érzem, állandóan „félúton” vagyok, dadogok, küzdök önmagammal és a szavaimmal. Keresem a „formát”, melyben kiteljesedhetnék, és fáj, hogy nem tudom úgy kimondani magam, ahogyan szeretném, így néha jólesik elhinni, hogy „minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele”.

Egyetemista éveid alatt tíz hónapot töltöttél New Yorkban. Mit adott neked ez az időszak?

Harmadéves bölcsészként, 2000-ben nagyon elegem lett abból, hogy hatéves korom óta az iskolapadban ülök. Ezért egy tanévet New Yorkban töltöttem. Brooklynban laktam, Manhattanben dolgoztam, különböző fizikai munkákat végeztem. Szép időszak volt, sok időm volt imádkozni, olvasni, Istennel lenni. Ez komoly lépés volt a felnőttség felé.

 

A cikk tejes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. februári számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Fotó: Orbán Gellért

Rajz: Mihalkov Ferenc SJ

 

Megosztás