Más az emberi segítés vágya, és más a szeretet. Gyakran összekeverjük ezt a kettőt. Az elsőnek a fókusza a másik ember. Amikor azonban tényleg szeretek valakit, egyetlen kis történésben vagy élőlényben az Isten teljes világát ölelem át. Részlet A SZÍV magazin májusi számából.
Egy népi vallásos mese szól arról, hogy valaki a mennyországban odament Jézushoz, és arra kérte, hadd vihesse fel a testvérét a pokolból. Nem volt annyira rossz ember, és biztosan megbánta már a bűnét. „Jaj, higgye el, hogy megváltozott már!” Erre Jézus így felelt a történet szerint: „Megvan az oka annak, hogy valaki ott van. Nem lenne jó ezen változtatni.” De így, de úgy, erősködött az illető, mire Jézus odahívta Gábriel arkangyalt, és ezt mondta neki: „Kedves angyalom, menj le a pokolba, és hozd fel azt az embert, mert látod, ez a lélek nagyon szeretné.” Csodálkozott Gábriel, de hát megtette, ha Jézus kérte. Leszállt a pokolba, kereste az emberünket, és meg is találta. Azt mondja neki: „Gyere gyorsan, mert Jézus megkegyelmezett neked, felviszlek a mennyországba.” Vitte is, röpült. De ahogy elhagyták a poklot, sokan rájuk csimpaszkodtak, akik szintén szerettek volna kikerülni onnan. Repült felfele Gábriel arkangyal, de nehéz volt az a sok-sok lélek. A mi emberünk látta, mennyire kínlódik az angyal, ezért igyekezett lelökni magáról őket, hogy könnyebb legyen a repülés. De minél többet lökött le, szegény Gábrielnek annál nehezebb lett a szárnyalás. Mire mindenkit lelökött magáról az ember, annyira nehéz lett a röpülés, hogy az angyal egy tapodtat sem jutott előre. A küzdelem eltartott egy darabig, de végül a pokolból felkívánkozó lélek is elengedte az angyal szárnyát, mert már nem bírta, és visszasuttyant a mélybe. Hiába minden, nem sikerül onnan senkit kihozni, mert az önzés ott tartja őket – mondja Jézus a történet végén.
[…]
Tévút az, ha a felszínes kedvességet gondoljuk szeretetnek. Mi sajnos úgy szeretünk, hogy előbb elképzelünk valami jót arról a helyzetről vagy a másik emberről. A gyerekemről például azt gondolom, hogy legyen jóságos, okos, házias, kedves, és hasonlítson egy általam elképzelt lényhez. Ha valami nem illik ebbe a képbe, akkor az rossz, és ki kell venni. Az a szeretet, amit mi annak nevezünk, nagyon gyakran álomvilágban révedezik, és jóllehet adni akar, gondoskodásra készül, valójában a saját álmait kergeti. Nagyon ritka adomány, amikor az ember valóban a másikra figyel, és szeretetének tényleg nem önmaga, saját jótette vagy jó érzése a valóságos tárgya.
A szeretet körüli nagy kavarodásnak az van a mélyén, hogy egy elképzelt világban élünk, vagy legalábbis abban szeretnénk létezni. De jó lenne, ha körülöttünk nem keveredne ennyire össze a jó a rosszal, hanem csupa jó lenne minden és mindenki! Akkor tényleg sokkal szebb és értékesebb lenne az élet! Pedig ez nem igaz. Rosszabbik énünk diktálja szívünknek, hogy tegyük ki a lelkünkből azt, akit vagy amit rossznak gondolunk. A boldogsághoz vezető úton irtani kell a bozótot! Ha a gonosz szomszédom nem lenne, akkor jó lenne minden – gondoljuk. Pedig éppen ezek az emberek, ezek a helyzetek azok, akik/amik élesztgetnek bennünk valakit, aki sokkal különb, mint aki most vagyok. Éppen ők terelgetnek minket Isten és a jobbik énünk felé.
Minden túlzott szeretetünk abból adódik, hogy ki akarjuk szemezgetni a jót az életből, babusgatni akarjuk azt, amit kellemesnek találunk, és ki akarjuk iktatni azt, amit gátként élünk meg.
Jézus világa pedig egészen más és új világ. Ő nem pusztán azért jött el, hogy megjavítsa a földet. Azt szeretné, hogy egyesüljön az, ami szétszakadt. Ő nem hisz a kettős világban. Nem hisz abban, hogy a jókat megáldja Isten, míg a gonoszokat megbünteti. Az ő szeretete kozmikus, mindenkire kihat, mindent átölel és átváltoztat.
[…]
Óriási nehézségnek látom anyukák esetében, hogy amikor a „mamapánik” érzést tapasztalják magukban, elkezdenek a mostani tanácsok szerint tájékozódni. Tonnányi nevelési könyvet megvásárolnak, bújják a pszichológusok ötleteit. Ennek elsősorban nem az lesz a következménye, hogy találnak egy jó könyvet, és mindent aszerint tesznek, hanem hogy elbizonytalanodnak. Sorban találkoztam olyan anyukákkal, akik szeretett gyermekeik féltése közben átvették az egész család irányítását, és a férjüket, társukat észrevétlenül szintén gyerekké minősítették. Nem azért, mert túlságosan szerették a gyereküket, hanem mert a saját bizonytalanságuk miatt maguknak szerették őket. Annak a bizonyos virágnak a tövénél olyan ködös és kusza minden. Nem tűnik fel még az sem, amit én magam érzek: annyira akarom azt a szépséget, hogy minden mást eltaposok.
Nemrég láttam egy fotóst, aki fekete kökörcsineket fényképezett. Nem szakította le a virágot, mert hiszen védi és szereti. Ahhoz azonban, hogy megtalálja a legjobb beállítást, a növény teljes környezetét átalakította, és szinte kiirtotta. Mert ki akart emelni valamit ebből a teljes és gyönyörű világból. Nem vette észre, hogy amikor a számára érdekes és érdektelen kettősségébe helyezte környezetét, ártatlanul is mennyit ártott.
Ezért érdemes kozmikus, a teljességet magában foglaló világképünket megerősíteni, és elhinni, hogy nem az a szeretet, ha a magunk elképzelései számára kimentünk valakit az általunk gonosznak vagy veszélyesnek titulált világból.
Akkor talán részt tudunk venni abban a szeretetben, amely az első ember és Isten között volt, amit gyönyörűen ábrázol a Sixtus-kápolna híres mozdulata: Isten belelöki a szeretet létezésébe az embert.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!