Albert Einstein híres mondata – „Nem vagyok különösebben tehetséges, csak szenvedélyesen kíváncsi” – az élethez való nagyon izgalmas és fontos hozzáállást ír le. A kíváncsiság, nyitottság, rácsodálkozás a gyermekek istenadta képessége, és erre alapvető szükségük van testi-lelki növekedésük harmóniájához.
Szerencsés, aki később is meg tudja őrizni a rácsodálkozás lelkületét. Ez az a hajtóerő, amely mindig gazdagítja és előreviszi a személyiséget. Aki képes csodálattal tekinteni embertársaira, keresi a szépséget, nyitottsága által engedi magát formálni, az nem verseng, hanem helyén van a teremtés misztikus harmóniájában.
Hogy milyen ez a tiszta, valódi rácsodálkozás? Kutatók, hegymászók, asztronauták beszámolói lenyűgözően fogalmazzák meg. Például Eötvös Loránd egyik heidelbergi professzora, Hermann Ludwig Ferdinand von Helmholtz 1874-ben így írt egy hegymászás után: „A jég és örökös hó világa, amint az a szomszéd Alpokon elterül, ridegsége, elhagyatottsága dacára mindenkit elbűvöl sajátszerű varázsával. Nemcsak a természettudós figyelmét köti le, ki benne földünk jelen és múlt történetének nem egy pontját bámulatosan megvilágítva találja; hanem azon utasok ezreit is körébe csalja, kik legkülönbözőbb foglalkozásaik által kimerítve, ott testi és szellemi üdülést keresnek.
Míg sokan megelégszenek azzal, ha távolból csodálhatják a csillogó pompát, melyet a havas csúcsok tiszta fénye, a kék és zöld rétek közé ékelve, a tájnak kölcsönöz: addig egyesek nem rettegve a veszélyek s fáradalmak nagyságától, ez idegenszerű világban merészen előretörnek, s jutalmazást magasztosságának szemléletében keresnek.” A híres misztikus szentek, akiknek látomásai megváltoztatták az egyház életét (gondoljunk Avilai Terézre vagy Alacoque Margitra), jó példái annak, hová vezethet a rácsodálkozás képessége.
De mi nem vagyunk szentek. Egészen hétköznapi nehézségekkel küzdünk, nem járunk extrém túrákra, természettudós kutatók sem vagyunk. Mire tudunk rácsodálkozni? – vetődhet fel a kérdés.
A legjobb hely a rácsodálkozásra mindig a leghétköznapibb helyzetekben van. Ha nem legyintünk a társunkra, a gyerekeinkre, a szüleinkre, a kollégáinkra azzal a reménytelen mondattal, hogy „ismerlek, tudom, milyen vagy, soha nem fogsz megváltozni”, hanem mindennap friss szemmel tudunk rájuk tekinteni, esélyt adunk nekik a változásra, akkor már megvalósult a rácsodálkozás és annak csodája. Érdemes kitartóan gyakorolni ezt a hétköznapi rá(d)csodálkozást.
Nyitókép: Farbaky Tamás
