Járvány idején és az összeomlani készülő Európa láttán ki mást invokálhatnánk most, mint őt. Nemcsak legyőzte könnyűszerrel a gyilkos kórt, de a földrész védőszentjének címét is kiérdemelte, miközben leveleivel mindenkit meggyőzött.
Nappalinkban a képe. Lehajol a rászorulókhoz, naponta látom, naponta érint meg a tekintete, naponta figyelmeztet saját kisszerűségemre. Most, járvány idején pláne sokat gondolok rá. Amikor Sienában a miénknél sokkal rosszabbra fordultak az események, Katalin életét is kockára téve ápolta a betegeket, többeket markáns csodákkal gyógyított meg a pestisből. Egy ilyen kegyelem által történt, felfoghatatlan felépülés után, egy sötét, álmatlan és misztikus éjszakán megjelent előtte Krisztus, aki két koronát tartott a kezében: egy tövisből fontat és egy csillogó aranykoronát. Katalin nem csodálkozott akkor sem, amikor a Megváltó ezt a határozott kérdést intézte hozzá: „Melyiket akarod választani a földi életre? Mert a másikat az égben fogod viselni.” Katalin kikapta Krisztus kezéből a töviskoronát, és azonnal a fejére tette. A tövisek fájdalmasan beleszántottak a bőrébe-húsába, s még hosszú ideig érezte-fájlalta, de igazából nagyon is szerette, mert erre a furcsa és gyönyörű misztikus találkozásra emlékeztette minden pillanatban.
Nem tagadta az ördög kísértéseinek jelentőségét, hiszen erről is volt tapasztalata: a sátán egyfolytában körülötte legyeskedett.
Fel is jegyzi: „Isten jósága azért engedi meg, hogy a sátán zaklassa a lelket, hogy alázatossá tegye ezáltal az embert, aki megismerheti így az Úr jóságát. Az Ő édességes sebeibe menekülj, mint gyermek menekül anyjához. Mert jóságosan fogad minket édesanyánk, a Szeretet. Fontold meg, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Ugyanazzal a mérhetetlen szeretettel bocsátja ránk a szenvedéseket és engedi meg a kísértéseket, amellyel a vigasztalásokat adja; mert az Ő akarata nem akar mást, csak a mi megszentelésünket.”
Látomásoknak sem volt híján, élő, eksztatikus kapcsolatban volt az Éggel már kiskorától fogva.
Egyszerű család, egyszerű szocializáció: Katalin egy kelmefestő huszonharmadik gyermeke volt. Hatévesen már átélte első misztikus élményét, akkor is Krisztus jelent meg előtte későbbi jegyese képében – a házuk közelében lévő templom fölött, főpapi ruhában látta őt Katalin. E látomás után gyökeresen megváltozott. Komoly pillantásokkal nézett a napba és a messzeségbe, spirituális élete elmélyült, és minden földi közreműködés nélkül, kizárólag a Szentlélek irányításával elkezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Egy év múlva tisztasági fogadalmat tett.
A család minderre csak legyintett, s már tizenkét évesen férjhez akarták adni. Katalin ezen hol nevetett, másszor tiltakozott ellene, de nem lázadt föl, inkább lépett. El – otthonról. Igazi otthont keresett. Misztikus otthont. Már akkoriban készült a misztikus menyegzőjére. Krisztussal.
A Sienában élő domonkos harmadrendi nővérek között akart az esküvőre készülni, de a kérelmét elutasították azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert akár botrányt is okozhatnak. Katalintól persze nem állt távol Krisztus botránya, és más szent utat, radikális pályát választott. Nem kevésbé botrányosat persze. Visszavonult a házuk alatti pinceszerű zugba, amelyet cellájának nevezett. Csak a miséket látogatta, gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, egy kő volt a párnája. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi ételt is.
Feljegyezték róla, hogy élete végén már csak az eucharisztiából élt.
Három év után újra Krisztus kopogtatott, mint vőlegény: gyűrűt húzott az ujjára, megtörtént az eljegyzés. E misztikus elköteleződést követően küldte Isten az emberek közé, megszentelt, szelíd, máskor meg szigorú, államférfiakat, tékozló püspököket, helyüket nem találó szerzeteseket kemény szavakkal jó irányba terelő angyalként. Magát a pápát is meggyőzte, hogy térjen haza Avignonból. Róma és Firenze között is ő teremtett békét. Tanító és szolga volt egyszerre, és ha mindehhez egy harmadik szerepet-gúnyát kellene választanom, habozás nélkül a gyermek mezét mondanám, mert Katalin egyfelől gyermeki tisztaságával hagyatkozott a Szentlélekre, másfelől sohasem tűrte a hűtlenséget. Igazi egyháztanítóvá érett: nem véletlenül helyezte egy másik látomásában Krisztus Katalin vállára az egyház hajóját. Az ma is jó irányba halad, ha Katalinra figyel.
Levelei csodák. Mondanunk sem kell, e fantasztikus stiliszta nagyon sokáig nem tudott írni és olvasni, mégis Isten hangján beszélt és diktált már a legelejétől. Hajó, levél, korona, ez a három jelkép jut eszembe róla, ha rápillantok a képére, amikor hazaérkezem.
Hármas koronával is ábrázolják néhanap: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság koronájával.
Életműve nemcsak nagyszerű, de látványosan sokrétű is, gondolatai a mai napig szárba szökkentik a misztikus gondolkodást, és belökik az egyház pompás hajóját, hadd száguldjon ismeretlen vizeken. Lenyűgöző életművét mindössze harminchárom év alatt hozta össze a XIV. században – s tegyük hozzá rögtön: forradalmi, női úton, ami egész egyszerűen bámulatos.
II. Piusz pápa avatta szentté 1461. június 29-én. 1939-ben lett Itália védőszentje Assisi Szent Ferenccel együtt, 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel egyszerre avatták egyházdoktorrá. Szent II. János Pál pápa 1999-ben Svéd Szent Brigittával és az Auschwitzban meggyilkolt Edith Steinnel együtt Európa társvédőszentjévé nyilvánította. A női princípium legnagyobb hatású hirdetője, gyönyörű, törékeny alak, akit tartásban, erőben és kitartásban férfibbnak tartottak a férfiaknál. Éppen ezért Krisztus lovagjának is látom, s ha rágondolok, mint Szent Johanna eggyel idősebb nővére jelenik meg, akinek a szeretet „az az édes kötelék”, amelyről így írt: „…megköti az Istent az emberben és az embert Istenben. Ez a kimondhatatlan szeretet tartotta a szentséges Keresztfán átszegezetten és megfeszítetten az Istenembert; ez teremt összhangot a széthúzók között, ez egyesíti a különváltakat; ő teszi gazdaggá az erények koldusait, mert életet ad minden erénynek. Soha el nem fárad, soha nem vonja meg magát sem Isten dicsőségétől, sem a felebarátjától, sem szenvedés, sem kínzás, sem jogtalanság miatt.”
A cikk A Szív Jezsuita Magazin áprilisi számában jelent meg
