Xavéri Szent Ferenc Törökbálinton

Ki gondolta volna, hogy a budai agglomerációban saját falujuk volt a jezsuitáknak?

Hosszabb-rövidebb megszakításokat leszámítva időszámításunk óta lakott a fővárostól mintegy tizenöt kilomé­terre, ma az M0-s körgyűrű ölelésében, már-már hegyi környezetben megbú­vó, Török Bálintról elnevezett tizenöt­ezres városka területe. 

Az egyik hos­szabb megszakítás a török hódoltság idejére tehető. Az elpusztított és elnép­telenedett település Buda felszabadulá­sát követően a Drahosóczy és a Tőrey család birtokába került, ám ők 1695-ben ötszázötven rajnai aranyért elad­ták a budai jezsuitáknak.

Rácok és svábok földesurai

Mivel I. Lipót császár nagy hangsúlyt helyezett a visszavett területek betele­pítésére és a vallási élet megreformálá­sára, 1700. február 5-én megerősítette a Budai Jezsuita Kollégiumot e javadal­mukban. Törökbálintra először rácok (horvátok, szerbek, dalmátok), majd – a helyi dialektusból következtetve – elsősorban Alsó-Ausztriából, aztán a Fekete-erdő vidékéről, Bajorország­ból sváb, azaz németajkú telepesek ér­keztek (az egyházi anyakönyvekből tudható, hogy harminchárom csa­lád), és nagyjából fél évszázaddal ké­sőbb, a XVIII. század közepére a német anyanyelvű lakosság száma meghalad­ta a szlávok létszámát.

A jezsuiták a törökbálinti telepesek­kel – akik a falut Großturwal néven emlegették – az 1700-as évek elején te­lepesszerződést kötöttek, melynek ér­telmében az arányosan felosztott te­rületet a maguk számára beépíthették, megdolgozhatták, kaptak téli és nyári vetőmagot, valamint kaszálóterületet a széna gyűjtésére. Engedélyezték a la­kosságnak egy közös kocsma és mészár­szék építését. Az erdő – ahogy a szer­ződésben írták – a földesúr kizárólagos tulajdona maradt, tilos volt a növen­dékfák irtása. A családok házanként fizettek adót minden évben Szent Mi­hály- és Szent György-napkor. Robot­ra is kötelezték őket, és a termesztett gyümölcsfajták után kilencedet kellett leróniuk. Érdemes tudni, hogy a tele­pesek tehetősségük szerint kaptak tel­ket: az egész telek területe harminckét, a fél tizenhat, a negyed telek nyolc hold volt. A telektulajdon kertes házhelyből, gazdálkodásra való szántóból és rétből, valamint kaszálóból állt.

A jezsuiták addig-addig munkál­kodtak, hogy azok a betelepülők, akik nem akarták fölvenni a katolikus hitet (elsősorban a görög ortodox szerbek), előbb-utóbb elköltöztek a községből. Hogy pontosan hány embert katoli­záltak, azt nem tudni pontosan, min­denesetre a rendtagok elérték – miként erről Bonomi Jenő (Eugen von Bono­mi) etnográfus egyik tanulmányában (Serben in Grossturwal – Törökbálint, Budapest, 1941, a szerző saját kiadása; magyarra fordította Kramm György­né és Bálint János, 2022) megemléke­zik –, hogy nekik tetsző egységes val­lási élet jöjjön létre. Wittinger Antal írja a Törökbálint történetéről szóló írásában (Török-Bálint története és le­írása, Budapest, 1901), hogy a jezsu­ita rend „falusi kolostorában élő tag­jai inkább a földesúri jog és hatóság gyakorlásával, gazdasági teendőkkel vannak elfoglalva, mint lelkészkedés­sel. Valószínű ugyan, hogy kezdetben, a birtokátvétel idejében ők maguk lel­készei az új helységnek s híveiket az 1699-ben épült templom, vagy, ami még valószínűbb, a kolostor kápol­nájában gyűjtik egybe istentiszteletre; de később külön plébánia alapításá­val a lelkészi teendőket világi papokra bízták.” Törökbálint ekkor a Veszpré­mi Egyházmegyéhez tartozott, s Dé­nesi Tamás doktori disszertációjából kiderül, hogy Acsády Ádám püspök­sége idején (1725 és 1744 között) a jö­vedelmezőbb plébániák egyike volt, ugyanis kétszáz forint feletti jövedel­met biztosított.


Jezsuiták és helytörténészek

A Törökbálinton 1911-ben született Bálint Márton pedagógusi és közéleti tevékenysége mellett helytörténeti kutatásokat is folytatott, és számos jezsuitákhoz köthető anyagot tárt föl. Munkáját Pelsőczy Ferenc plébánoson keresztül Holovics Flórián jezsuita szerzetes segítette. Bálint Márton 1981-ben halt meg, a tervezett kutatómunkát nem fejezte be. (Életéről bővebben a nevét viselő iskola honlapján, a balintsuli.hu címen lehet olvasni.) Jelentős még Pertl Istvánnak a jezsuiták törökbálinti jelenlétére vonatkozó kutatása is.

„Apai ágon a sváb őseim a Budai Jezsuita Kollégium telepeseiként (jobbágyaiként) érkeztek Törökbálintra a XVIII. század elején. Meggyőződésem, hogy a jezsuita rend szellemisége és kiváló szervezőkészsége nagyban hozzájárult a százötven éves török uralom utáni ország és benne településünk felvirágoztatásához. Szerencsére a jezsuiták precízen vezették a birtokukban lévő javak szerződéseit, levelezését és pénzügyi kimutatásait. A Nemzeti Levéltárban már néhány órás kutatás után is kincsekre bukkanhatunk (itt olvasható Törökbálint 1695-ös adásvételi szerződése, az első telepes szerződés, Bitomszky József végrendelete stb.). A több évszázados iratok meglepően jó állapotban maradtak meg. Nem mindennapi érzés ezeket kézbe venni és tanulmányozni – nálam ez már idestova harminc éve tartó hobbi” – mondja a helytörténész, aki civilben vállalati ügyfélmenedzser.

Mindkét említett forrásgyűjtemény szakértő feldolgozására vár.


Ami a helyi egyházi életet illeti, a XVIII. század negyvenes éveivel kap­csolatban a Morvaországból származó, Vácon felszentelt Bitomszky József plé­bános feljegyzéseire támaszkodhatunk. Neki köszönhető, hogy a településen 1734-től minden adat fennmaradt, pre­cízen vezette az anyakönyveket, s gon­dosan bánt az egyéb dokumentumok­kal is, sőt, felmérte az akkor nyolcszáz fős helyi lakosság nemzetiségi össze­tételét. Egy korabeli egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint Török­bálint nemzetiségi lakossága egyaránt katolikusnak vallotta magát, ám ha a misét horvát nyelven tartották, a né­metek kimentek a templomból, ha vi­szont németül prédikált a pap, akkor a dalmátok és a horvátok távoztak. (Ez az ellentét még a XIX. század közepén is fennállt, akkor azonban bölcs meg­egyezés született.

Több pontban rögzí­tették, hogy például vasár- és ünnepna­pokon a kismisén felváltva énekeljenek rácul és németül, vagy ugyancsak eze­ken a napokon az evangélium magya­rázata rácul is hangozzék el.

Az egyez­tetett és mindkét részről jóváhagyott miserendet 1859-ben a székesfehér­vári püspök, Farkas Imre is elfogad­ta.) Érdemes belegondolni, hogy a lel­kipásztorok dolgát nem könnyítette meg a lakosság soknemzetiségű ös­szetétele, ugyanis így folyamatosan kétnyelvű papokat és tanítókat kel­lett alkalmazni, akik érdemben tud­tak foglalkozni a helyiekkel. Bonomi tanulmányában megemlíti, hogy „volt itt több szláv eredetű lelkipásztor, de a nem szlávok is meg tudták magukat értetni általában. Valószínű rendelke­zésre állt mindig megfelelő tanerő is. Csak egy kivétel ismert előttünk: Schu­rian Tamás (1714–1722) csak németül beszélt, így tehát ő a szerb [szláv] mi­nistránsaival csak tolmács segítségével tudott beszélgetni. Jogos volt a szerbek [szlávok] elégedetlensége ezzel a pap­pal szemben, ilyen körülmények mel­lett kissé alább kellett hagyni a hitéleti tevékenységet. Akkor szemére vetették (a németek is) a hanyagságát. A község panaszait meghallgatta a felettes ható­ság, és leváltották Schuriant.”

Üdülőből szanatórium

Amit Wittinger kolostorként említ, az minden bizonnyal villa, azaz mai szó­val üdülő lehetett, hiszen a budai je­zsuiták rendháza a budavári Nagybol­dogasszony-templom mellett épült fel (kolostorban pedig, nem monasztikus szerzetesrend lévén, soha nem is lak­tak). Gyarmati Mihály Törökbálinton élő építész és lelkes lokálpatrióta egyik helytörténeti tanulmánya is erre utal: „Érdekes azonban, hogy Arányi Lajos Pest megye topográfiája című művé­ben nem kolostornak, hanem a jezsu­iták nyaralójának nevezi ezt a »kolos­tor« épületet. Ebben lehet némi igazság, mert Gyenis András Régi jezsuita rend­házak című, százhúsz hazai települést nevesítő, áttekintő, leíró munkájában nem szerepel a falunk, mint ahol ko­lostor/rendház valaha lett volna. Pedig mérete alapján nem tekinthető jelen­téktelen épületnek” (Gyarmati Mihály: Nagytorbágyi tájakon. Turbal/Torbágy/ Nagytorbágytól Törökbálintig, kézirat, 2022). Az emeletes, huszonöt-harminc szobás ház Most József bécsi építész ter­vei alapján épült a pihenésre elvonuló szerzetesek számára. A kora barokk stí­lusú épület vélhetően 1701-ben már állt.

A plébánia és a jezsuiták viszonyát jól jellemzi, hogy Bitomszky József 1749. augusztus 7-én kelt végrende­letében a budai jezsuiták rektorának hagyja a törökbálintiaknak kölcsön­zött pénzét azon megszorítással, hogy az ötszáz forintig begyűlt összeg a plé­bánia-egyház öröklámpájára fordíttas­sék. Ugyanez a plébános 1749. novem­ber 23-án készített pótvégrendeletében összes hagyatékának tényleges végre­hajtójául földesurát, a budai kollégium rektorát rendeli. Törökbálint 1695-től egészen 1773. október 20-áig a jezsu­itáké volt, tehát rendjük – átmeneti – feloszlatásáig, amikor is a kormányzat birtokaikat a szervezendő tanulmányi alap javára foglalta le, a plébániát pedig nem sokkal később a Székesfehérvári Egyházmegyéhez csatolták.

A remek helyen álló törökbálin­ti jezsuita villát Mária Terézia király­nő a Majláth családnak adományozta, ők átalakíttatták, ekkor kapta a mai­hoz hasonló kastély jelleget. Majláth József emeletráépítéssel változtatta meg az épületet, és körülötte lépcső­zetes elrendezésű parkot létesíttetett, amelyben még mészkő díszkút is állt. A hangulatos parkkal körülvett kastély később Festetics Antal tulajdona lett, aki Ágoston nevű fiának adta, ő pedig örömmel beköltözött. Az épület több­ször gazdát cserélt, legutolsó tulajdo­nosa Sváb János 1925-ben adta el a Ma­gánalkalmazottak Biztosító Intézetén keresztül a Ferenc József Kereskedelmi Kórháznak, amely tüdőszanatóriumot hozott létre az ódon falak között. Je­lenleg Törökbálinti Tüdőgyógyintézet néven működik, és műemléki védelem alatt áll. Egykori építészeti jellemzőit a főlépcsőházban találhatjuk meg, illet­ve a boltíves folyosó és a földszinti te­remsor idézi a hajdani villa hangulatát.

Törökbálint jezsuita templomai

A városka plébániatemploma a Szűz Mária bemutatása titulust viseli. A he­lyi hagyomány Árpád-kori alapítású­nak tudja, így minden bizonnyal Ma­gyarország legrégibb templomainak egyike. Amikor a jezsuiták tulajdoná­ba került a község, akkoriban építették újjá késő barokk stílusban, méghozzá a korábbi gótikus falmaradványok fel­használásával és a telepesek hatékony közreműködésével. Az 1763-ban új­ból megnagyobbított templom épí­tési munkálatait Siegel Márton bu­dai mester vezette – a dátum még ma is olvasható egy IHS-felirattal együtt a templom jobb oldali befalazott oldal­bejáratának kapuoromzatában.

Mai formáját már a jezsuita időket követően nyerte el a templom. 1811-ben fatornyot kapott, melyet 1843-ban kőtoronnyal váltottak fel, s az addig a templom szomszédságában a földön elhelyezett haranglábon lévő harango­kat felvitték a toronyba. A régészeti fel­tárások során előkerültek a templom körüli temető és körítőfal maradványai is. Jóval később, 1909-ben Róth Miksa készített ide színes ólomkristály abla­kot, mely Szűz Máriát mint Patrona Hungariae-t ábrázolja. Ez a művész és felesége, Walla Jozefina adománya volt, miként a historia domusból kiderül. A többi ablakról nem tudni biztosan, ki alkotta. Később felújították a külső homlokzatot is. 1992-ben került egy nyolcmázsás nagyharang a templom­ba, amit Pelsőczy Ferenc plébános adományozott. Az ezredfordulón fel­újították a külső homlokzatot, a te­tőszerkezetet, a belső teret és az orgo­nát is. Plébánosa 1995 óta Bohn István.


Jezsuita trombitások

Törökbálinton először 1753-ban szólalt meg trombita az ünnepi nagymiséken, mégpedig a jezsuiták budai zenészei közreműködésének köszönhetően. Ám a „hakninak” nem mindenki örült: „Mayr rektor 1760-ban elpanaszolja a városi tanácsnak, hogy a kollégium költségén vásárolt hangszerekre nem vigyáznak eléggé a zenészek. Nem csoda hát, ha azok könnyen megrongálódnak és tönkremennek; a kották pedig sokszor szétszakadnak és bepiszkolódnak. A Budai Jezsuita Kollégium igazgatója tényszerűen megállapítja, hogy a rend 1743-ban két trombitát vásárolt, s most, 1760-ban az egyik már el is romlott. […] A zenészek szerint a trombiták a Törökbálinton tartott zenés nagymiséken rongálódtak meg” (A kollégium Országos Levéltárban őrzött iratanyagában olvasható történetének első közlése Rennerné Várhidi Klára: Buda zenei élete a XVIII. században jezsuita források tükrében II. című, a Zenetudományi Dolgozatok 1989-es kötetében megjelent tanulmánya.)


A plébániatemplommal ellentétben szinte eredeti formájában őrzi a jezsui­ták törökbálinti jelenlétének, vallási és közösségépítő ténykedésének nyoma­it a szomszédságában álló, 1711-ben épült fogadalmi kápolna. A templom­dombon található kicsinyke épületet a pestisjárványt követő évben emel­ték a hívek Xavéri Szent Ferenc, il­letve Szent Rókus és Szent Rozália tiszteletére. Ekkor – ugyancsak foga­dalomból – a község védőszentjének választották Xavéri Szent Ferencet, aki nemcsak a missziók atyjaként, de be­tegápolóként és csodás erejű gyógyító­ként is páratlanul népszerű volt (Xa­véri Szent Ferenc hazai tiszteletének kezdeteiről bővebben lásd A Szív 2022. júniusi számát.)

A kápolna tetején már messziről szembetűnik a jezsuita rend jelvénye, fénylő korongban, közepén az IHS-fel­irattal. A bejárati ajtó fölött a kápolna építési évére utaló „Anno 1711” felirat olvasható, mellette emléktábla. A ká­polna kőből faragott oltára fölött lévő boltívben hajdan kép volt: ezüstfelhők között imádkozó angyal, fölötte az Atya és a Fiú, amint megkoronázzák a mennybe emelkedő Szűz Máriát. Ez a festmény sajnos már nincs meg, meg­maradt ellenben az ismeretlen festő ál­tal készített oltárkép, melyen Xavéri Szent Ferenc látható, amint egy feszü­let és egy imádságoskönyv előtt térde­pel, jobb kezét a szívén tartva, feje kö­rül hét kis tündöklő csillaggal (lásd az 57. oldalon). Az oltár két oldalán egy­kor Szent Rókus és Szent Sebestyén fa­szobra állt, s az oltár előtt feküdt a ke­zében keresztet tartó, haldokló Szent Rozália szobra. (A kápolna belső dí­szeinek leírása az 1747. évi felügyelői jegyzőkönyvből ismeretes, amelyben beszámolnak a kápolna éves emlékün­nepségéről, idézi Zeiss Ferenc Török­bálint – Großturwall – Chronik einer Großgemeinde című, 2006-ban megje­lent munkájában.)

Az épületet 1993-ban részlegesen felújították, de minthogy dohosodik, vizesedik, újabb állagmegőrző mun­kálatokra volna szükség. Antalné Tari Zsuzsanna építészmérnöktől megtud­tuk, hogy a déli falazaton a legrosszabb a helyzet, ott még két méter magasság­ban is nedvességet jelzett a műszer. Az építész készítette el a kápolna felújí­tásához szükséges műszaki leírást, amelyben a belső repedések javítása, az épület körüli terepviszonyok rende­zése és járda készítése, az ereszképzés és az ereszcsatorna felújítása, valamint a homlokzat rendbehozatala és vakolás szerepel. Azt is szeretnék elérni, hogy időszakosan működtethető legyen az elektromos fűtés, és a világítást is kor­szerűsíteni kellene.

S hogy miért viselik szívükön a tö­rökbálintiak a kis kápolna sorsát? A helybéliek Xavéri Szent Ferenc de­cember 3-ára eső emléknapját koráb­ban minden évben községi ünnepként élték meg; 2012-ig egyéni kezdemé­nyezésre felelevenítették a szokást, de ma már nem tartják. Eredetileg az volt a cél, hogy Ferenc közbenjárjon az ott élő lakosság érdekében. Wittin­ger Antal történeti leírásában szerepel: „Miután a jóságos Istennek úgy tet­szett, hogy az 1710. év október végén az itteni Török-Bálinth falut a pestissel meglátogassa; a következő november hó elején az Isten igazságos haragjának megengesztelésére az itteni egész köz­ség által csodatevő xaveri sz. Ferenc, az indus-apostol, Török-Bálint község vé­dőszentének megválasztatott. Ennek tiszteletére azután ma, november 16- án mi, biró és esküdtek az egész község nevében esküvel fogadjuk, hogy ünne­pét minden évben előző böjttel paran­csolt ünnep gyanánt megüljük abban a bizalomteljes reményben, hogy Tö­rök-Bálintnak ez a kiválasztott védője, xaveri sz. Ferenc, fogadalmunkra való tekintetből hathatós közbenjárása ál­tal a mindenható Istennél e helység­nek minden pestises betegségtől való megszabadítását kikönyörgi és minden­ben az Isten áldását kieszközli, hogy az egészséggel ekkép megáldott falu min­den jövendő bajtól megóvassék és meg­mentessék.” Bár a búcsút ma már nem tartják a törökbálintiak, az ősök imái minden jel szerint meghallgattatásra ta­láltak.

Köszönöm Antalné Tari Zsuzsanna, Bálint Zsuzsanna, Bálint János, Gyar­mati Mihály, Pertl István és Pettinger-Szalma Vendel megtisztelő segítségét, amit az írás elkészítéséhez nyújtottak.

Fotók: Thaler Tamás


Megosztás