Elődeink ragyogó szimbólumokkal átszőtt vallási és közösségi cselekedetei az ünnep ma is élő és érvényes jelentéseit mozgósítják, melyeket a közös szokások az ő szívükbe, életükbe véstek. Az alább olvasható részlet A mi húsvéti bárányunk – Nagyböjti-húsvéti készülődés az egész családnak című készülő kötetből a húsvét népi-vallási történetébe kalauzol.
Húsvéttal megújul a világ. Isten és ember között minden fal leomlik. A feltámadással meghívást kaptunk a Szentháromság szívébe, a legmélyebb szeretetközösségbe. Isten országa köztünk van. Ezt a szeretetközösséget megélhetjük csodálatos, belső kegyelmi pillanatokban, egymás között és itt, a teremtett világban. Olyan jó, hogy élünk, hogy van kit szeretnünk, hogy érezhetjük mások szeretetét, gondoskodhatunk a minket körülvevő világról, élvezhetjük sok ajándékát, gyümölcsét, s mindezek gazdag áradássá kapcsolódnak össze bennünk. A húsvéti népszokások láthatóvá teszik ezt a szeretethálót, rájuk tekintve ma is közelebb kerülhetünk az ünnephez.
A tavaszi nagytakarítás a nagyböjt második felében zajlott le, de az ünnepre való teljes felkészülés a nagyhét feladata volt. A hagyomány szerint mindent megnapoztattak, lesúroltak, kimeszeltek, feltörtek és újraagyagoztak, majd utolsó simítás gyanánt a frissen lehintett homokra spirális vagy növényi mintákat rajzoltak tölcsérrel és vízzel. Nagy munka volt ez, a télen felhalmozódott por, sötétség, mocsok felszámolása és teljes újrakezdés a fényben. Nagypéntek féregűző nap volt. A bolhák, patkányok, egerek és más kártevők elűzését remélték a nagypénteki imától, tűzgyújtási tilalomtól. A viseletdarabokat, szőnyeget, szőtteseket is kiterítették ezen a napon a kerítésre, hogy átjárja őket a szél és a nap, ne legyenek molyosak, avíttas illatúak.
Nagypénteken, kora hajnalban, gyakran még naplemente előtt eleink lementek a patakra mosakodni. A leányok olyan helyet kerestek, ahol szomorúfüzek hajtották a vízre frissen zsendülő ágaikat, hogy hasonlóan szép, hosszú hajuk legyen. Ha a patak nem volt elérhető, a kút is megtette, nagypéntek és húsvét hajnalán minden víz „aranyos víz”. Csendben, imádkozva mostak arcot, sőt, sok helyen az állatoknak is vittek a megújító, gyógyító erejű vízből. Elterjedt hiedelem volt, hogy Jézust e napon a katonák belelökték a patakba, s az Úr érintésétől megszentelődött a víz. Ahogy a húsvéti eseményeket mi is évről évre átéljük, úgy a víz megszentelődése is élő valóság volt őseink számára ezen a napon.
A leányok olyan helyet kerestek, ahol szomorúfüzek hajtották a vízre frissen zsendülő ágaikat, hogy hasonlóan szép, hosszú hajuk legyen. (Illusztráció: Meszleny Anna)
A húsvéti népszokások olyan korban alakultak ki, amikor a templomi liturgia rendje eltért az általunk ismerttől. A szent három nap liturgiái mind délelőtt voltak, így csak a feltámadási körmenet maradt nagyszombat estére. A középkorban a körmenet húsvétvasárnap hajnalban volt. Ebből a szokásból ered, hogy nagyszombat éjszakáján a hívek bejárták a falubeli és a határ menti kereszteket, és mindenhol imádkoztak. Ez volt a jézuskeresés szokása, melyen részt vehetett a falu apraja-nagyja. A legtávolabbi keresztnél valaki korábban elrejtette Jézus szobrát, amelyet nagy örömmel vittek vissza a templomba. Máshol templomi virrasztás volt. Az egész ország területén ismert volt azonban a húsvéti határkerülés, amikor imádsággal, énekszóval bejárták a falut körülvevő határt.
Ezzel fejezték ki, hogy a feltámadás öröme, Isten áldása eltölti az egész sajátjuknak tekintett vidéket, és az Úrtól várják minden baj és nehézség távoltartását.
A feltámadás ünnepén, húsvétvasárnap, délelőtt volt a nagymise, ekkor szentelték meg a húsvéti ételeket, melyeket kókonyának hívtak. Tojást, sonkát, kalácsot, tormát és sót tettek a hímzett kendőkkel letakart díszes kosarakba. A megszentelt ételek minden apró morzsáját szentnek, erővel rendelkezőnek tekintették. Sajnos néhány évtized alatt a városi gyakorlatból kikopott az ételszentelés, noha az egyház szentelményeinek sorába szépen beleillik, a bor-, a víz-, a gyertya- és a búzaszentelés mellé. Különösen ortodox területeken volt szokás a húsvéti lakomából a temetőbe is vinni néhány falatot, hogy így elhunyt szeretteink is részesüljenek az ünnepi örömből.
Tojást, sonkát, kalácsot, tormát és sót tettek a hímzett kendőkkel letakart díszes kosarakba. (Illusztráció: Meszleny Anna)
Húsvéthétfőn hajnalban indultak a kisebb-nagyobb fiúk, legények locsolni. A víz megtisztító, termékenységet hozó erejébe vetett hit ebben a szokásban világlik ki a leginkább. A locsolók felkeresték a rokonságot és a párválasztásnál szóba jövő lányos házakat. Csoportokban mentek, köszöntőt mondtak, majd meglocsolták a lányokat, hol durvább módszerekkel, kútvízzel, esetleg a vályúba nyomva őket, hol pedig szelíden, szenteltvízzel, virággal, később kölnivel. A locsolók köszöntése felújította és jelenvalóvá tette a kapcsolatrendszert, legalábbis a fiúk és a lányok közötti kapcsolatokat. Húsvét idején több helyen háromnapos táncmulatságot tartottak, de legalábbis a locsolóbált mindenhol megtartották. A hosszú, böjtös, tánc nélküli időszak után jólesett a felszabadult ünneplés.
Hajdan a húsvéti locsolás hatalmas tojáslakomába torkollt a fiúk részéről. A kapott hímesek közül azokat, amelyeket nem akartak megőrizni, erőpróbáknak vetették alá, majd jóízűen megették. Első magyarországi említése (1380) szerint a húsvétot követő második vasárnap volt „a tojások összeütésének napja”. A hímes vagy keményre főzött dísztelen tojásokat a hegyükkel összeütötték, és az, akinek a tojása sértetlen maradt, megkapta a másik megtört héjú tojását. Mondanom sem kell, hogy volt trükközési lehetőség kidíszített fatojással, gipsztojással. E játéknak, a kókányolásnak sokféle változata létezett: összegurították a tojásokat, egymásnak dobták őket stb. A lényeg az, hogy a szerencsétlenül járt tojást megkapta a győztes. Hmm, vajon én itthon buzdítanám-e erre a gyerekeket? Azt hiszem, számomra az étel tisztelete mélyen gyökerező érték. Ugyanakkor végül is nem kidobták ezeket a tojásokat, hanem megették azt, amelyik megtört. Akkor egy kis móka belefér…
A hímes vagy keményre főzött dísztelen tojásokat a hegyükkel összeütötték, és az, akinek a tojása sértetlen maradt, megkapta a másik megtört héjú tojását. (Illusztráció: Meszleny Anna)
Vidám szokás volt az egész Európában elterjedt tojásgurítás, amikor csatornákat, tekervényes utakat alakítottak ki a tojásoknak lejtős helyen, és azon próbálták minél lejjebb gurítani őket. Észtországban, ahol a húsvét gyakran még havas időben érkezik, hóból és jégből alakítottak ki csúszkát a tojásoknak.
Fehérvasárnap, azaz a húsvétot követő első vasárnap a leányok kötötték és újították meg barátságaikat. Ez a szorosan vett húsvéti ünnepkör zárónapja, melyen a barátnők és néhány helyen a barátok is, ajándékkal, köszöntéssel fejezték ki, újították meg a köztük lévő kapcsolatot.
A komálásnak, mátkálásnak nevezett szokás keretében az egyik nagylány egy kisebb leánykával kalácsot, hímes tojást, süteményt, bort küldött a barátnőjének.
A szépen feldíszített tálat köszöntő vers kíséretében nyújtotta át a kislány, majd másikat kapott cserébe, melyet visszavitt. Máshol tojást és csókot váltottak a leányok, így pecsételték meg barátságukat. A legények Moldvában úgy nevezték egymást a rítus után, hogy egyik a másiknak a vére.
Húsvét idején több helyen háromnapos táncmulatságot tartottak, de legalábbis a locsolóbált mindenhol megtartották. A hosszú, böjtös, tánc nélküli időszak után jólesett a felszabadult ünneplés. (Illusztráció: Meszleny Anna)
Így az ember egész kapcsolódási rendszere megújult a húsvéti feltámadás fényében. Még az otthon, a ruha, a külső is hirdette az örömhírt. A néphagyomány jól tudta, hogy szükségünk van arra, hogy bizonyos fontos dolgokat időről időre megújítsunk, emlékezetünkbe idézzünk.
Húsvét az egyik olyan ünnep – a karácsony mellett –, melynek a mai napig nyolcada van, azaz az egyház nem tud belefáradni az örvendezésbe, és egy teljes héten át él a feltámadás csodájának bűvöletében. Aztán persze egészen pünkösdig folytatódik az ujjongás. A feltámadott Jézussal való találkozás történeteit hallgatjuk az evangéliumokban, ezek határozzák meg napjainkat. Rómában a fehér ruhák hetének nevezték ezt a hetet, mert a húsvét éjszakáján megkeresztelt testvérek a szertartáson kapott fehér öltözetben maradva ünnepelték újjászületésnapjukat.
Húsvéthétfőn sok család tartja a locsolkodás szokását, mások kihasználják a szünetnapot, kirándulni mennek, vagy pihennek egy kicsit. Ezen a napon néphagyományunkból ismerős az emmauszjárás, amikor a közösség tagjai kimennek a kálváriához vagy a közeli szőlődombra, és ott töltenek egy vidám napot együtt. Igaz, hogy jelenleg a szerdai evangéliumban hallhatjuk az emmauszi tanítványok történetét, de egy iskolai hétköznapba nehezen férne bele egy felüdítő kiruccanás a természetbe. Viszont húsvéthétfőn mi is elmehetünk kirándulni egyet.
Életünk legnagyobb öröme és lehetősége, hogy Jézus végigélte értünk az emberi életet, annak minden örömével, hétköznapi szürkeségével és fájdalmával együtt, tanított, gyógyított, imádkozott, és végül meghalt, hogy minden pillanatban megmutassa, mennyire szeret minket Isten. Elvette bűneinket, hogy életünk középpontjába a hit, a remény és a szeretet kerülhessen, és kibékített minket Istennel. Többé nem kell riadtan elbújnunk, ha ő közelít hozzánk, végre elhihetjük, amit oly régóta magyaráz az Úr, hogy ő szeret, és közel van hozzánk, gyermekének, testvérének, barátjának tekint.
A nagyböjti készület közelebb visz minket ehhez a belső bizonyossághoz, melyet a húsvét öröme még inkább elmélyít. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy gyermekekkel ünnepelhetjük ezt az időszakot, engedjük őket Jézushoz. Hadd éljék át ezt a csodálatos utat, melyet az ébredő természet ezernyi szépsége szegélyez, hogy ezek az élmények összekapcsolódva életre szóló alapot adjanak fejlődő hitüknek. Így fognak eljutni a kisgyermeki hit naiv természetességéből a kamasz válaszkeresésén át a felnőtt hit személyes, egyedien titkos kapcsolódásáig, mely új meg új közös élményekkel kecsegtet.
Illusztrációk: Meszleny Anna