Ki kíváncsi ránk? És kire vagyunk mi kíváncsiak, azaz kit hallgatunk meg, és kinek adunk a szavára? Lelkipásztori és mentálhigiénés megfontolások szubjektív szemszögből.
Hogy vagy? Hányszor megkérdezik tőlünk… Családtagok, barátok, rendtársak között még csak-csak elmegy amolyan beszélgetésindító, kapcsolódó kérdésnek, de vajon hányszor kíváncsiak ránk valóban? Talán akkor, amikor az illető, aki kérdez, nem lép rögtön tovább, hanem hozzánk fordul és ránk néz. Az utóbbi időben elég sok embert próbálok odafigyelve meghallgatni. Igen, kell ehhez egyfajta kíváncsiság. De mire vagyok kíváncsi? A lényegre, vagyis arra: hogyan működik az ember, hogyan bánunk az érzelmeinkkel, hogyan alakul az életünk. Arra: hogy van az illető.
Kíváncsiság, nyitottság, figyelem
A gyóntatószékben papként az a feladatom, hogy teret adjak a gyónónak, hogy Isten előtt rendet tudjon rakni az életében, kiengesztelődjön magával. Ha őszintén, tiszta szándékkal lép be valaki, el fogja mondani azokat a dolgokat, amelyek a lelkét nyomják. Én pedig nyitott vagyok rá és a problémáira, de nem vagyok „rossz értelemben” kíváncsi arra, hogy hol, kivel, hányszor és mit követett el. A gyónás során nem várom el, és tőlem se várják el, hogy mélyen belemenjünk rázós kérdésekbe, pláne, ha odakint sor áll, megy a mise, szól a zene. Szeretem a magam számára kihangsúlyozni, és nagyon bízom benne, hogy az emberek is tisztában vannak vele, hogy a gyónás olyan szentségi forma, amelyben tulajdonképpen Isten és a gyónó között történik valami. Hozzám beszél az illető, de mégsem. Én „csak” képviselője vagyok az egyháznak abban a pillanatban, ennélfogva nem hiszem, hogy a gyónás szentségében kellene személyes életvezetési, meg mindenféle belső folyamatra válaszokat keresnem. Elsősorban Isten irgalmát közvetítjük ilyenkor, a lelki beszélgetésnek pedig megvannak a különböző formái, fórumai. Lelkivezetőként, lelkigondozóként sem az a célom, hogy kikérdezzem a hozzám fordulót az életéről, vagy netalántán faggatózzam.
_____________________________
A feladat ilyenkor az, hogy megteremtsünk egy olyan teret, ahol őszintén és félelem nélkül elő tud jönni mindaz, amiről az illető az adott élethelyzetében képes beszélni.
_____________________________
Hiába van sok esetben egy megérzésünk arról, hogy nagyjából milyen témával, milyen elakadással fog előhozakodni, kifejezetten veszélyes valakiből „kirángatni” dolgokat, ha még belül nem érzi magát abban a bizalmi viszonyban, hogy tudjon róluk beszélni. Na ilyenkor nem szabad kíváncsiskodni, célozgatni. Majd ő szépen elmondja, amit akar, s ha nem, akkor nem. Azt hiszem, a lelkivezető részéről a legfontosabb a tapintat. Bizonyos szempontból a tapintatosság épp az ellentéte a kíváncsiskodásnak, amennyiben teret ad annak, hogy – ha a titkokra nem információként tekintünk, hanem az élet szerves részeként – megmutatkozhasson, amit a hozzánk forduló tényleg meg szeretne mutatni.
Ferenc pápa figyelt ilyen tapintatos nyitottsággal egész budapesti látogatása során – még szombat este is, amikor láthatóan nagyon fáradtan fogadott minket, jezsuitákat. El sem tudom képzelni, hogyan képes ekkora intenzitással figyelni. Gyermekekben szokott meglenni ez a fajta őszinte tisztaság, hogy minden érdekli őket, mindenkihez odafordulnak, mindenkinek bizalmat ajándékoznak. Felnőttként a legtöbbünknek tennünk kell azért, hogy megmaradjon ez a nyitottságunk.
Ha tetszik, ez a fajta nyitottság a másik ember felé jó értelemben vett, professzionális kíváncsiság. Alapvető érdeklődés, azt is mondhatnánk, szimpátia kell, hogy meglegyen még egy lelkigondozói kapcsolatban is, de ez semmiféleképpen nem lehet kíváncsiskodás abban az értelemben, hogy többet szeretnénk megtudni az illetőről. Tulajdonképpen nem szeretnék róla megtudni semmi mást, csak azt, amit nekem el szeretne mondani, és azt is csak azzal a céllal, hogy a megosztás segítség legyen számára. Ilyenkor tényleg érdekel, és tényleg az érdekel, hogy hogy van a másik ember.
Ki kíváncsi rád?
De mi történik azokkal, akiktől senki nem kérdezi meg, hogy vannak? Akikre nem kíváncsi senki, akiket nincs, aki meghallgasson? Attól tartok, sokszor belőlük lesznek az internet trolljai, azok a kommentelők, akiket nem érdekel a mások mondandója, akik talán meg sem nyitják a megosztott linket, mert nem is kíváncsiak rá, csak alárondítanak valamit, akik csak az alkalmat várják, hogy kényszeresen mondhassák a magukét.
Virtuális beszélgetésekben sokszor lehet érezni, hogy egy-egy mondat mögött mekkora belső feszültség és indulat rejtőzik. Amikor emberek képesek akármilyen ideológiai alapon összeveszni, ott valami nincs rendben. Attól, hogy valaki vehemensen üti a vasat, és mindenkinek beszól, még hiába gondolja azt magáról, hogy az igazságot képviseli; nem feltétlenül van igaza.
A kommentelők – és különösen a pocskondiázók – között valószínűleg nem azok vannak többségben, akiknek amúgy megvan a platformjuk arra, hogy rendszeresen kifejtsék a véleményüket valódi embereknek, személyesen. Hiszen épp a közösségi média megjelenésével nyílt lehetősége arra számtalan embernek, hogy közvetlenül és nagy nyilvánosság előtt reagálhasson az ismerősei, de akár a pápa, a miniszterelnök, vagy épp a vezérigazgató (általában profi kommunikációs csapatok által írt) véleményére – vagy épp az én nyilvános posztjaimra, a velem kapcsolatos bejegyzésekre. És a nagy számok törvénye alapján van közöttük bőven olyan is, akivel egészen biztosan soha nem ülnénk le beszélgetni, hiányolva azt az alapvető jóindulatot, ami minden megértés előfeltéte. Sajnos az a tapasztalatom, hogy arrogánsan kommentelő emberekkel egy személytelen internetes fórumon hiábavaló szóba állni.
_____________________________
Azt hiszem, ha valaki túlzottan a virtuális térben él, akkor nagyon könnyen eltávolodik a valóságtól, attól, hogy bele kell nézni egy másik ember szemébe, és föl kell fogni, hogy a másik életének története különbözhet, hogy megélhetünk egy-egy helyzetet másképp, mint ahogy azt elvárnánk tőle – legyen történetesen pap, szerzetes, tanár, orvos, politikus, vagy akárki.
_____________________________
Ha valaki nem csüng a közösségi médián, de üzeneteket szokott írni-olvasni, akkor is megtapasztalhatja ugyanezt: mekkora különbség van a szemtől szembe megfogalmazott, és azonnal személyesen lereagálható vélemény, és a flegmán odavetett, vagy a tudatosan jó csípősre fogalmazott sorok között…
Magam jó ideje egyáltalán nem írok, és már csak egészen ritkán olvasok kommenteket. Miért? Mert tudom magamról, hogy a leírt szavak túlságosan is meg tudnak érinteni. Megerősítene vagy elbizonytalanítana, hogy szabad-e engednem, hogy hassanak rám a szavak, ha látnám a betűkhöz tartozó arcot, tekintetet. Ám ha csak a leírt, nyers szöveget olvasom, ismeretlen emberek szavai is erősen tudnak rám hatni. És ez már hitbéli, kereszténységünket érintő kérdés. Mely szavakat engedjük be a bensőnk mélyére? Olyanokat, amelyik semmiből jönnek? Ismeretlen emberek barátságtalan megjegyzéseit? Vagy a megerősítő szavakat? Isten szavát, a Szentírás sorait? Hogyan lehetséges, hogy vadidegen emberek átgondolatlan kommentjei jobban betalálnak, mint amit az evangéliumi történetekben hozzánk szóló Jézus Krisztus mond?
Isten kommentje
Kigondoltam erre a helyzetre egy imagyakorlatot. Hadd induljak ki hozzá saját példából. Néhány hete a 777 imaestjén tanúságot tettem, és erről készült egy kis videó is. Micsoda kiszolgáltatott helyzet! Annyi idegen ember előtt elmondani valamit magunkról, a saját életünkről. Megosztani, megmutatni, kitenni, és ezáltal sebezhetővé válni, hiszen egy poszttal mindenki azt csinál, amit akar, olyat kommentel rá, amilyen hangulata épp van. Most képzeljétek magatokat ugyanebbe a helyzetbe: készül rólatok egy nagyon személyes tízperces YouTube-videó, és van alatta egy kommentlista, mindenféle hozzászólással. Kíváncsi vagy rájuk? És milyen kommenteket írnál alá te magad? Megengednél magadnak pár dicsérő hozzászólás mellett egy-egy csípősebb, kritikusabb megjegyzést is? Ugye, hogy vannak a saját benső hangjaink között is igazi trollok, akik azt mondják: „Semmire se vagy jó.” „Úgyse fog sikerülni neked semmi ilyen imaélettel.” „Hát mit akarsz te így az Istentől?” Vannak bennünk belső szavak, amelyek azt akarják, hogy elbizonytalanodjunk. És ez már a legkomolyabb ignáci spiritualitás terepe.
Mit mondanak a benső hangjaink? Milyen megerősítő, bátorító, megértő, és milyen negatív, ellenséges, agresszív hozzászólásokat írnánk a saját életünk videójához? Akár rajzoljuk le magunkat, és írjuk alá mindet. Tudjátok, ezután mit kérdezne tőletek Szent Ignác? Hát ezt: Mit gondolsz, mit írna a videód alá Isten? Ő, aki sokkal jobban ismer, mint aki csak tízpercnyi videót látott rólad, aki látja az életed örömeit, vágyakozásait, csalódásait, összefüggéseit… Talán éppen azt, hogy „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.” És ez talán csak egy komment lenne a sok közül? Szerintem nem. Nyugodtan merjük megválogatni, hogy kinek adunk a szavára, kinek a sorait engedjük magunkhoz közel, hogy kinek a kommentjére vagyunk kíváncsiak!