Isten jósága és jóságának következményei

Nemeshegyi Péter SJ teológiájáról

Nemeshegyi Péter SJ szellemi kiválósága, tar­tózkodó alkata és a lelkipásztori ne­hézségekbe-problémákba túlságosan belemerülni nem kívánó visszafo­gottsága bizonyos szempontból ma­gányossá tette, de nemcsak egy szer­zetesrend köteléke biztosított számára közösséget, hanem univerzalizmusa is, az a tény, hogy a szívébe valóban be­lefért minden ember.

101 éve, 1923. január 27-én született Nemeshegyi Péter SJ. Születésnapjának évfordulója előtt tisztelegve tavaly posztumusz Egytől tízig beszélgetést készítettünk az interjúkötetéből kimaradt részletekből. A SZÍV-ben életében megjelent írásai közül ezen a linken találhatók meg néhány, online verzióban is elérhető cikke.  Pepi bácsi rövid életrajza és a Jezsuita Kiadónál megjelent könyvei pedig ide kattintva találhatók meg szerzői oldalán.

 

Fáradhatatlan lelkesedéssel, hatalmas munkabírással és csillapíthatatlan ér­deklődéssel haladt együtt Nemeshegyi Péter sokféle átalakulást hozó korának változásaival, s olyan bátran és őszin­tén mutatott rá a teológiai gondolko­dás, az egyházi élet és a társadalmi valóság átrendeződéséből fakadó kö­vetkezményekre, hogy azzal a mai na­pig megszégyeníti azokat a két-három nemzedékkel fiatalabb katolikus szelle­meket, akik már jóval kevésbé érdek­lődnek a keresztény hagyomány iránt, jóval kevésbé merészkednek a rend­szeres teológiai gondolkodás terepére, és jóval kevésbé emelik fel szavukat az igazságtalan viszonyok ellen. Lefegy­verző mosolya, kifinomult esztétikai érzéke, szellemi eleganciája és napra­kész tájékozottsága könnyen elterelhet­te a figyelmet belső határozottságáról és radikális igényeiről, s akiket elbű­völt történetmesélési kedve, a terem­tett világ javaiban örömét lelő életsze­retete és sokféleképpen megnyilvánuló humorérzéke, talán nem is gondoltak rá, hogy élénk derűje sokszor csupán arra szolgált, hogy ne tudálékosan ér­vényesítse szinte mindenki fölé maga­sodó szellemi horizontját, és fel tudja dolgozni az egyházi élettel szemben tá­masztott elvárásainak részleges teljesü­letlenségét.

Fotó: Dudás-Ijjas Teréz

Nemeshegyi Pétert származása, élet­története és szellemi érdeklődése olyan adottságokkal ruházta fel és olyan for­dulópontokra állította, amelyek révén közvetlen kapcsolatba került a XX. szá­zad egyház- és teológiatörténetének leglényegesebb dimenzióival, s nem­csak befogadta, de alakította is a kor­ban kibontakozó újszerű viszonyokat. Jómódú budapesti polgári család, ma­gas beosztású tisztviselő apa és művé­szi érdeklődésű anya gyermekeként az „úri fiú” magától értetődően elsa­játított egy sor nyelvet, alkatilag ma­gába szívta a tartózkodó udvariassá­got, s természetes közege lett a kultúra. A Regnum Marianum mozgalom ré­vén fiatalkorában élő egyháziasságot tapasztalhatott meg. Jezsuita szerze­tesként Japánba kerülve közvetlenül szembesült más vallások életerejével és azzal a feladattal, hogy nem nyugati kultúrák keretei között is érthetővé kell tenni a kereszténység üzenetét. Oda­adóan támogatta a II. vatikáni zsinat mélyrehatóan újszerű látásmódját és újszerű egyházi programját, azért is, mert gondolkodásmódja javarészt ele­ve erre volt hangolva. Magyarországra visszakerülve pedig közel három év­tizeden át úgy próbálta világosan és közérthetően kifejteni, amit a legfon­tosabbnak tartott, hogy közben a ma­gyar történelem és a magyar kultúra sajátosságaira is tekintettel volt. A kö­vetkezők során e fordulópontok köré szerveződő intellektuális életrajzának, sajátos és jellegzetes szellemiségének súlypontjait igyekszem vázlatosan be­mutatni, annak tudatában, hogy vol­taképpen egyetlen célkitűzése volt: megismertetni és elfogadtatni a Jézus Krisztusban megmutatkozó isteni jó­ságot és szeretetet, amelynek utánzása igazán emberivé teszi az életet.

 

„Az egyház nem fél a változástól”

Nem kívülről erőszakolunk rá valami­féle idegen perspektívát Nemeshegyi Péter életművére, ha első lépésben an­nak alapján igyekszünk megközelíteni, hogy miként látta saját korának egy­házi és történelmi helyzetét. Nem kül­sőleges ez a nézőpont, hiszen magyar nyelven megjelent könyveiben (ebben a közel harminc, változó terjedelmű kötetben) lépten-nyomon szóba hoz­za az idők során bekövetkező válto­zásokat, melyek a kereszténység meg­születése és a XX. század között nem mindig voltak kedvező előjelűek. Egész gondolkodásmódját hatalmas gravitá­ciós erővel vonzotta magához a II. vati­káni zsinat szemléletmódja, amelyben gyógyírt fedezett fel számos egészség­telen torzulásra. Ezzel kapcsolatban előszeretettel idézte azt az ókeresztény bölcsességet, mely szerint Isten Lelke  folyamatosan megújítja, megfiatalít­ja a hitet, s a hittel együtt az azt őrző „edényt”, az egyházat is fiatallá és ifjú­vá akarja tenni – ezért pedig azt tartot­ta az egyháztörténet „tragédiájának”, hogy az egyház vezetői sokszor elzár­kóztak ettől a megfiatalítástól (F 170). Saját korában viszont többféle jelét is észlelte annak, hogy ez az elzárkózás tarthatatlanná vált.

Az ötvenes években (archív fotók: JTMR Levéltár)

Legegyszerűbben talán három cím­szóval lehetne jellemezni azt a törté­nelmi zsákutcák felszámolására törek­vő egészséges kereszténységet, amellyel azonosulni tudott: az egyetemességgel, a valódi szolgálattal és a sokféleségből kialakuló összhanggal. Valóságos véd­jegye egész szellemiségének az egye­temesség őrzésére és védelmezésére támasztott igény. Érezhetően egész lé­nye mozgásba lendül, amikor a min­den ember üdvösségét akaró Istenről beszél, és ebben az értelemben az egye­temes keresztény humanizmus óke­resztény kibontakozását ecseteli (KH 7). Ezzel összhangban különösen ér­zékeny arra, hogy a történelem folya­mán a minden ember üdvösségének lehetőségét hirdető kereszténységet számos alkalommal a beszűkülés ve­szélye fenyegette (J 85–89), vagy azért, mert csak meghatározott számú em­ber végső boldogságát tartotta elkép­zelhetőnek (Ágoston), vagy azért, mert Krisztus kereszthalálát is csak megha­tározott számú emberre nézve tartotta jelentősnek (janzenizmus). Előszere­tettel mutatta be, hogyan bontotta le korának társadalmi-vallási válaszfala­it Jézus (SZ 30), és hogyan indult útjá­ra egyetemes üzenetével a megszüle­tő kereszténység, és ahol csak tudott, rámutatott, hogy még annak is egye­temes kiterjedésű hatóköre van, ami a legbelsőbb kincse a keresztény kö­zösségnek, például az eucharisztiának (EU 141). De nemcsak a teológiai be­szűkülés megnyilvánulásait kifogásol­ta, hanem azt is, hogy a választott nép eszméjét magára vonatkoztatva a ke­resztény közösség hajlamos volt meg­vetendőnek minősíteni minden más vallási csoportot, s ily módon kultu­rális téren csúszott vissza a „partiku­larizmusba” (H 193).

Ami a második tényezőt illeti, kár tagadni, hogy az egyházi nyelvezet­ben könnyen érdektelenné silányod­hat a szolgálat kifejezés; Nemeshegyi Péter írásaiban viszont olyan életerős és vonzó egyházi berendezkedés kör­vonalazódik, amely vissza tudja adni eredendő nemességét a fogalomnak. A „pénz és hatalom páncéljába bele­kövesedett” (KH 8) egyháziasság év­századait látva hatalmas megkön­nyebbüléssel üdvözölte azt a „nagy haladást” (F 232), hogy a legutóbbi egyetemes zsinat egyértelműen ki­mondta az egyház minden tagjának egyenlő méltóságát, elutasítva azt az elgondolást, mely szerint a katolikus közösség egyenlőtlenek társasága len­ne. Bátran és világosan hangsúlyoz­ta, hogy az egyház nem piramis (ZS 22), amelyben a jelentéktelen alsó szinttől, a laikusoktól a pápa felé ha­ladva fokozódna a vallási jelentőség, miközben természetesen esze ágában sem volt elmosni az életállapotok kö­zötti különbségeket, és egyik legátfo­góbb rendszeres értekezését pontosan a papság teológiájáról írta, a szolgálat jelentőségét és az egyházi hatalom kö­zösséget szolgáló rendeltetését dom­borítva ki (IN 87). Minden írásában kitapintható valami abból a józanság­ból, amely elfogadhatatlannak tartja, hogy az egyházban minden kezdemé­nyezés a hivatalviselőktől eredne, a hí­vők pedig csak a bólogató János szere­pét játszhatják (klerikalizmus); hogy az egyházi előírások fontosabbak len­nének az evangéliumi felszólítások­nál (juridizmus); és hogy a keresztény közösség hibáit eltitkolva önelégülten dicsérheti önmagát, lenézve másokat (triumfalizmus). Olyan sokszor fel­bukkannak szövegeiben ezek a ros­sz beidegződések, hogy az olvasónak óhatatlanul az az érzése támad: igen sokféle tapasztalatot kellett szerez­nie arról az egyháziasságról, amelyet ennyire nyíltan bírált, s inkább „sze­génynek” és „szolgálónak” kívánt vol­na látni (ZS 64).

Szervesen összefügg ezzel életművé­nek harmadik alapvető szólama, a sok­féleség és a különbözőség dicsérete, az egybehangzó harmónia magasztalása és az uniformitás elutasítása. Nem riad vissza annak kijelentésétől, hogy Isten szereti a változatosságot (F 234), s ezért az egyházban sem lehet helye az egy­formaságnak (ZS 35). Megint csak azt lehet mondani, hogy igencsak közelről kellett ismernie a sokféleség korlátozá­sára irányuló erőfeszítéseket, ha ennyi­re fontos lett számára a különbözőség (persze az egybehangzó különböző­ség) megőrzése. Tudta, hogy minden, ami isteni, „csodálatosan egyszerű” (V 323), de paradox módon a monotoni­tás és az egyformaság éppen az egy­szerűséget nélkülözi, ugyanis csak erőszakkal tudja fenntartani magát. A sokféleség dicsérete számos terüle­ten jelentkezik írásaiban, a nemzetek és nyelvek sokféleségének szépségétől (E 36) az egyházi rítusok változatos­ságán át (F 239) egészen a hétköznapi életig, amellyel kapcsolatban feltűnő­en sokszor beszélt arról, hogy csak az éretlen személyt zavarja az emberi ma­gatartásmódok sokfélesége és a saját­jától elütő vélemények érvényesülése. Az összhangnak ez az igénye nemcsak az élet és a kultúra sokféleségét értéke­lő látásmódjából fakad, hanem esztéti­kai beállítottságából is, amelyről alább még lesz majd szó.

Azok a változások, amelyek az egye­temesség, a szolgálat és a sokféleség vé­delmének irányába mutattak a bezár­kózás, az uralkodás és az egyformaság helyett, a szorosabban vett teológiai gondolkodás területén is megmutat­koztak a XX. században, és Nemeshe­gyi Péter maradéktalan egyetértésével találkoztak. Elsősorban abban fedezte fel az új teológiai szemléletmód sajátos természetét, hogy a kereszténység lé­nyegét állította középpontba és kíván­ta megvilágítani (ZS 6). Írásaiban sem szívesen szentelt különösebb figyelmet a teológiatörténet nem sok eredményt hozó vitáinak (és meg is feddte azo­kat, akik alámerültek a végül meddő­nek bizonyuló hittudományi okfejté­sek feneketlen tengerébe), hanem azon volt, hogy a keresztény üzenet egyetlen – egyszerű, de kimeríthetetlen (MI5) – középpontját értesse meg és tegye vonzóvá. Azzal összhangban, hogy VI. Pál korától fogva szokás lett rövid formulákkal kifejezni a hit lényegét, maga is megfogalmazta rövid tételekben saját teológiai hitvallását, például a következőképpen: „Az Atyaisten elküldi Fiát, Jézus Krisztust és a Szentlelket, és így önmagát adja nekünk, hogy hig.- gyünk szeretetében, szeressünk, ahogy Ő szeret, és a Szentlélektől vezetve Jézus által jussunk el az isteni örök életre” (SZ 93). Összefoglalása első pillantásra talán nem tűnik forradalminak, de pontosan ennek kifejtése tette ös.- szetéveszthetetlenül egyedivé és a mai napig inspirálóvá egész munkásságát. A belső középpont kidomborítása gondolkodásában elválaszthatatlan volt a teológia új módszerétől. Ez persze talán csak azokat érdekli igazán, akik hivatásszerűen foglalkoznak hittudománnyal. Ám mások is óhatatlanul észreveszik, milyen hatalmas szerepet játszik a jezsuita teológus munkáiban a Szentírás, amelyet fáradhatatlanul magyarázott, és milyen nagy teret ad írásaiban a korai teológiai hagyománynak, vagyis az egyházatyák gondolatvilágának – amivel annak a zsinati felszólításnak tesz eleget, mely szerint a keresztény igazságokat először a Szentírás, majd a hagyomány tükrében kell bemutatni, mielőtt sor kerülne az egyházi dogmákra támaszkodó rendszeres kifejtésükre. Már a zsinat előtt így tanított, és ebben a rendi vezetés is támogatta. Se szeri, se száma a bibliai szövegekkel foglalkozó írásainak, de a Szentírás nyelvi, történeti és teológiai kérdéseivel is előszeretettel foglalkozott. Akármilyen bibliai témakörről esett szó, fontosnak tartotta, hogy bemutassa a bibliai szövegek keletkezésének történelmi körülményeit és a Biblia egész történelmi fejlődését (F 25), a Biblia emberi szerzőinek korlátaival együtt (F 33), hogy ekképpen pontosan meg tudja határozni, mi örök érvényű és mi korhoz kötött a Szentírásban. Gyakran felhívta a figyelmet a bibliai szerzők vagy Jézus korának gondolkodás- és beszédmódjára (B 9), és azzal párhuzamosan, hogy kíméletlenül szóvá tette bizonyos bibliafordítások (köztük liturgikus szövegek) tévességét (H 67), szívesen fordított le önállóan bibliai szakaszokat, hogy hitelesen tudja közvetíteni a szöveg eredeti tartalmát. A „dinamikus megfelelés” volt az eszménye a szentírási szövegek átültetésével kapcsolatban (IS 84), vagyis az az eljárás, amely az eredeti szöveg nyelvi anyagát szabadon illeszti hozzá egy másik nyelv és másik kultúra saját viszonyaihoz.

A mondottak tükrében nem szorul igazolásra, hogy a XX. század három nagy egyházi megújulása elevenen áthatja Nemeshegyi Péter életművét: mind az elsőként jelentkező liturgikus megújulási, mind a másodikként fellépő bibliai, mind pedig a legvégül érvényesülő patrisztikus mozgalom „tavasza”. Lelkes híve volt a különböző kultúrák egyedi vonásaihoz alkalmazkodó liturgikus gyakorlatnak, és saját természetes igényét elégítette ki a zsinat, amikor előírta az egyes országok nyelvének liturgikus alkalmazását; egész gondolkodása bibliai gyökerű volt; doktori értekezését pedig 1956- ban Órigenészről írta Rómában (P), s az egyházatyák szövegei állandó elemeit alkotják tanulmányainak. Nem is meglepő, hogy Yves Congar francia domonkos teológus volt a legrokonszenvesebb számára, s amikor azt emelte ki Congarral kapcsolatban, hogy azért szereti, mert „nagyon ismeri az egyházatyákat, nem merev tomista, ökumenikus beállítottságú, és az egyház élő valóság számára” (TK 153), akkor saját magáról is portrét rajzolt. 1969 és 1974 között a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja volt, és a bizottsági asztalnál az ülésrend úgy alakult, hogy mindig Yves Congar előtt szólalt fel, aki saját felszólalásait rendszeresen azzal kezdte, hogy „mindenben egyetértek az előttem szóló Nemeshegyi atyával” – ahogyan jezsuita kollégája is kijelentette, hogy Congar minden állításával „száz százalékig egyetért” (TK 153). Congar zsinati naplóit gyakran idézte, és úgy tűnik, Nemeshegyi Péter megértése elképzelhetetlen a domonkos teológus megértése nélkül: főként a „valódi és a hamis reform” problematikája, illetve az ökumenikus szemléletmód kötötte össze őket.

 

„Istenről tanulni más vallásoktól”

Doktori értekezése megvédésének évében, 1956-ban Nemeshegyi Péter Japánba költözött, ahol egészen 1993-ig tevékenykedett. Professzora és két cik­lusban dékánja volt a tokiói Szophia Egyetem teológiai karának, nagysza­bású teológiai lexikon főszerkesztője lett, patrisztikus és modern teológi­ai fordítássorozatot adott ki, folyóira­toknál dolgozott, lelkigyakorlatokat tartott, számos könyvet írt, s Japánon kívül Vietnámban és a Fülöp-szigete­ken is oktatott. Ezzel is magyarázható, hogy írásaiban az Európában megszo­kotthoz képest szokatlanul gyakran ke­rülnek szóba a távol-keleti vallások és kultúrák. Szellemi hitvallásának szerves része volt, hogy „a nem keresztény kul­túrákban nevelkedő embermilliók fel­ismeréseire is hallgatnia kell a keresz­tény teológusnak”, s párbeszédet kell folytatnia „más vallások mestereivel és szentjeivel”, mert ezeken a „külső prófé­tákon” keresztül is Isten üzeneteit hall­hatja meg (H 157). Tehát nem arról van szó, hogy merőben művelődési kérdés lenne más vallások tanulmányozása, és vallástörténeti érdeklődésből kellene fi­gyelmet fordítanunk más kultúráknak, hanem egyenesen arról, hogy a keresz­ténység tanulni tud más vallásoktól (V 295). Nagyon kevesen vélekedtek és vé­lekednek hasonlóan a vallásokról Ma­gyarországon, s egészen bizonyos, hogy ez a párbeszédigény maradandó örök­sége lesz Nemeshegyi Péter életművé­nek. Csak remélni lehet, hogy akadnak majd követői.

Közismert, hogy a II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata el­ismerően szólt mindarról, ami igaz és szent a vallásokban, és a nyilatkozat ki­adása előtt kilenc évvel Japánba érkező magyar jezsuita mintha e téren is eleve a zsinattal elérkező „korszakalkotó vál­tozásra” (KÁ 120) lett volna hangolva. Vallásteológiai érdeklődése legalább két területen nyilvánult meg. Egyrészt teológiai témaköröket boncolgatva egészen természetesen említette meg a távol-keleti vallások hagyományait (az iszlámra és a zsidóságra ritkábban tért ki), például a boldogságról szóló rövid könyvének már az első oldalán az emberiség „nagy tanítóit” emlegeti (B 7), s Konfucius és Mencius, Buddha és buddhista mesterek, a hinduizmus és a sintoizmus nélkülözhetetlen lakói szellemi világának. Hol Macuó Basó költeményeivel érzékelteti az élethez fűződő keleti viszonyt (V 54), hol egye­nesen azt sorolja fel, mit tanulhatnak meg a keresztények a buddhizmustól: történetesen a minden élőlénnyel való szolidaritást, az erőszakmentességet, az összeszedett testtartás fontosságát, a csend kultúráját és az egyszerűséget, ahogyan a buddhisták abban is segít­hetnek nekik, hogy „a jó Istenről, az Abbáról szóló jézusi kinyilatkoztatás legyen szám[uk]ra az egyetlen mér­tékadó”, és megértsék, hogy „az Isten­ről szóló minden beszédünk végte­lenül elmarad az ő valósága mögött” (V 322–323).

Hamao jokohamai püspök titkáraként II. János Pál pápával

Másrészt a Távol-Kelet vallási gyö­kerű kultúráinak különböző összete­vőit is szívesen emlegette pozitív pél­daként: őszinte szeretettel idézte fel, hogy „a japánok a világ legesztétiku­sabb népe”, „ott minden szép, minden ízléses”, „a szépség és az utána való vá­gyakozás velük született” (SZ 41). Aki találkozott Nemeshegyi Péterrel, vagy hallotta mindig nagy érdeklődéssel kísért prédikációit, óhatatlanul hallott „japánkáinak” vallási buzgóságáról és a kereszténység iránt tanúsított mély­séges megbecsüléséről, a japán cseresz­nyevirágzás egyedülálló tapasztalatá­ról és a japán nyelv kifejezőerejéről, az egyes japán kifejezésekben felfedezhe­tő mélységes bölcsességről. Ezért is tar­tozhatott legalapvetőbb fogalmai közé az inkulturáció, amelynek értelmében a kereszténység nem kötődik kizáró­lagosan a nyugati kultúrához, hanem hitelesen beágyazható más kultúrákba is, amelyeknek értékeit nemcsak meg­őriznie kell, de kreatívan fel is használ­nia (F 239). A kreatív viszonyulásnak ugyanakkor az ellentétes irányú meg­nyilvánulását is becsülte. Több helyütt nagyrabecsüléssel említi például Endó Súszaku japán írót, akinek a keresz­ténységről szóló könyvei hatalmas si­kert arattak hazájában, nagyrészt azért, mert japán érzékenységgel tudta meg­közelíteni Jézus alakját. Beszédes, hogy élete utolsó nagy munkájaként Endó Csodálatos bolond című regényét for­dította le, amelyben a váratlanul meg­jelenő jóság felforgatja a vele kapcso­latba kerülők életét.

Tanulási készsége mögött igen bá­tor teológiai meggyőződés húzódott, az a felfogás, miszerint a vallások isteni kinyilatkoztatás részesei (V 295), azaz nemcsak megsejtenek valamit Istenről, hanem kifejezett isteni közlés címzett­jei. Ezért is volt fontos számára John Henry Newman, a szent teológus (N), aki nem félt ilyen rangra emelni a val­lásokat, noha a vallások és a kinyilat­koztatás összefüggése igencsak vitatott teológiai kérdést jelent. Mindeneset­re ebből fakadt az a bátor nyitottság, amellyel „a vallási tapasztalat párbe­szédére”, a távol-keleti vallások képvi­selőivel közösen végzett imádságra és elmélkedésre buzdított (tagadva, hogy ez a gyakorlat szinkretizmussal lenne egyenértékű) (KÁ 128), és szintén eb­ből fakadt, hogy a keresztény Isten cselekvését tudta felfedezni más val­lásokban, különösen a japán tiszta föld / tiszta ország buddhizmusban, amely az irgalmas Amidában bízik: „hálás voltam a Szentléleknek, hogy meg­súgta ezeknek az embereknek, hogy Isten jó, irgalmas, mindenkinek az üd­vösségét akarja, mindenkit magához vonz” (SZ 89).

Ettől függetlenül soha nem hanya­golta el a missziós parancsot, soha nem állította, hogy a más vallások követő­inek ne lenne szükségük a keresztény misszióra, sőt egyenesen úgy vélte, hogy a többi vallásból „a leglényege­sebb dolgok még hiányoznak” (TK 174). E sokféle elgondolás párhuza­mossága miatt (a kultúrák sokfélesé­gét Isten akarja, a vallások isteni kinyi­latkoztatás részesei, de a legfontosabb hiányzik belőlük, ezért rászorulnak a misszióra) egyszer érdemes lenne összefüggően és átfogóan feltérké­pezni a magyar jezsuita misszionárius egész vallásteológiáját. Egyébiránt úgy tűnik, hogy ha az egyházreform terüle­tén Yves Congar volt szellemi partnere, a vallások területén részben a buddhiz­mus tudós kutatásának jezsuita kiváló­ságai, főként Heinrich Dumoulin, akire többször hivatkozott, részben a szintén jezsuita Henri de Lubac, aki vallástu­dományt is oktatott, és ennek alapján mélyreható teológiai igénnyel dolgozta fel a buddhizmus tanait.

Talán a más vallásokkal kialakuló szoros kapcsolata és Magyarországtól való földrajzi távolsága eredményez­te, hogy Nemeshegyi Péter szokatlanul sűrűn beszélt a magyar gondolkodás­mód, a magyar történelem és a ma­gyar kultúra sajátosságairól. Talán elég messze volt eredendő kultúrájától ah­hoz, hogy világosan lássa egyedi vo­násait. Minden bizonnyal közismert mindaz, mennyire gyakran töprengett arról, lehetséges-e kidolgozni sajátosan magyar teológiát, mind az a vélemé­nye, mely szerint a magyar teológiának, ha létezne, nem a magyar filozófiai ha­gyományra kellene támaszkodnia, ha­nem főként a magyar költőkre és írókra (V 97). Még rendszeres teológiai mű­veinek fejezetcímeiben is felbukkan­nak magyar költők sorai (J 57), nem­egyszer illusztrálja versek segítségével a magyar „néplelket”, sőt a természet megbecsülését és a „teremtő Isten örö­mében részesedő létbarátiságot” is ös­szefüggésbe hozza a „magyar kultúrha­gyománnyal” (KH 12).

 

„Isten bolond szeretete”

Nyugodtan kijelenthető, hogy a ked­vező előjelű történelmi változások és a vallások értelemadó képességei fő­ként azért voltak fontosak Nemeshe­gyi Péter szemében, mert jobban lát­tatni engedik azt, ami egész életének, lelkipásztori tevékenységének és teoló­giai munkásságának középpontját al­kotta: Isten jóságát. Nem habozott le­szögezni, hogy a keresztény teológia nem más, mint „Isten jóságáról való elmélkedés” (J 10), és Isten „legalap­vetőbb tulajdonsága, hogy jó” (MI 15). Élettörténete és intellektuális fejlődése az isteni jóság egyre mélyebb megérté­sének folyamata volt, a szülei, főként édesanyja jóságának elementáris ere­jű átélésétől kezdve az „Isten jóságá­nak teológusaként” felfogott Órigenész (TK 142) tanulmányozásán át egészen Japánban és Magyarországon szerzett lelkipásztori tapasztalataiig. Mi sem beszédesebb, mint hogy Jó az Isten című tanulmányában egyszerre hozza szóba Japánt, Órigenészt és az édesa­nyját (IS 11–16).

Nemeshegyi Péter nagyon sok min­dent tud mondani az isteni jóságról, hiszen ebből az izzó középpontból fa­kad mindaz, amit a teremtett világról és az emberről gondol, mégpedig úgy, hogy Isten jóságának kulcsát a Szent­háromságban látja, lényegi megnyilat­kozását pedig Jézus Krisztusban fedezi fel. Szentháromságtana, amelyet önálló kötetben is kifejtett, az isteni személyek szeretetközösségét hangsúlyozó hagyo­mányt követi (SZI 80), s ezért azokhoz a klasszikus szerzőkhöz (például Szent­viktori Richárdhoz) és modern teoló­gusokhoz (Heribert Mühlenhez és Gis­bert Greshakéhoz) kötődik, akiknél a „szociális”, közösségi, társas szenthá­romságtan modellje érvényesül. A ke­reszténység legalapvetőbb igazságait előtérbe helyező (és a kevésbé alap­vetőeket hátrébb rangsoroló) zsinati szemléletmódhoz hűen a legkülönbö­zőbb okfejtéseit előszeretettel kezdte egyformán a Szentháromság belső éle­tének, vagyis „minden kiindulópont­jának” bemutatásával (V 125), s a vi­lágban létező sokféleséget és egységet éppúgy a Szentháromságból vezette le (IS 114), mint a közösségi egyházmo­dellt (F 182), sőt a demokrácia szüksé­gességét is (V 174).

A Szentháromság belső életében ér­vényesülő és kifelé megnyilvánuló jó­ságát azonosnak tartotta a szeretetével, amelyet elsősorban alázatosnak, áldo­zatkésznek és a másik javát szolgáló­nak tekintett. A keleti kereszténység hagyományát követve mindig az Atyá­ból indult ki, akivel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy „fölfoghatatlan­sága nem »fölfelé« haladja meg min­den elképzelésünket, hanem »lefelé«: alázatossággal, kedvességgel, jósággal” (SZ 79). Nem kis részben ez a teológia is órigenészi örökség, elvégre az ókori alexandriai szerző Istene „egyetemes, leereszkedő, atyai szeretet” (V 393). Jézus Krisztusra vonatkozó elgondo­lásait (krisztológiáját) és a Szentlélek­ről kifejtett nézeteit (pneumatológiáját) pedig az teszi egyedülállóan vonzó­vá, hogy ugyanezt az alászálló szere­tetet-jóságot emelik ki. A meghaló és szeretetét halálában sem feladó Jézus Krisztus „az Atya jóságának tükörké­pe” (MI 30), ahogyan már egész koráb­bi életében is az volt, a Szentlélek pedig „szeretetben egységesíti az embert” (F 73), ahogyan a Szentháromságban is az egység köteléke. Ezért is lehet Nemes­hegyi krisztológiájának egyik kulcsfo­galma az önkiüresítés (a kenószisz): az önmagát kiüresítő Krisztus inkább képmása az Atyának alacsony sorában, mint dicsőségében (H 198), és ily mó­don valóban „Isten bolond szeretete” (IS 42) testesül meg benne.

Van azonban Nemeshegyi Péter teo­lógiájának egy olyan jellegzetes vonása, amely egészen egyedivé teszi az isteni jóságról alkotott meggyőződését: úgy véli, hogy Isten jóságának felismerésé­hez elsődlegesen a szépség megtapasz­talása nyit utat. Nem ritka könyveiben, hogy mindenekelőtt a világban felfe­dezhető szépségről beszél, nemcsak a természet, de akár a szép nők keltet­te örömről is (I 32), és csak a szépség felmutatása után kezdi dicsérni Isten jóságát (J 17). Ez az esztétikai érzé­kenység szintén védjegye Nemeshe­gyi Péter szellemiségének, és e téren is fontos kapcsolódási pontja van a XX. század teológiatörténetével, természe­tesen a teológiai esztétikát kidolgozó Hans Urs von Balthasarral, akire ebben a kontextusban kifejezetten hivatkozik. A teremtett világ szépségének egész lé­nyét átható megtapasztalása vezette el Mozarthoz, akinek zenéje, állította, „Isten szép, teremtett világát” önti ze­nébe, „természetesen és örömmel”, s így történhetett, hogy a jezsuita teoló­gus igazi „rokonlélekre” lelt a meglehe­tősen világias zeneszerzőben (M 17), akivel ráadásul egyazon napon, január 27-én születtek. Mozartnak szentelt to­kiói kurzusa hatalmas érdeklődést vál­tott ki, rövid idő leforgása alatt ezren jelentkeztek rá, és sorsolással kellett eldönteni, ki vehet részt rajta a lelkes egyetemisták közül.

Az isteni jóság és az Istentől eredő szépség hangsúlyozása nyomán Ne­meshegyi Péter teológiai világát vala­miféle megfontolt, de mégiscsak túl­áradó derűlátás hatja át. Mennyire beszédes, hogy a váltig dicsért A va­rázsfuvolában „kissé unalmasnak” mondja Sarastro áriáját, mert a „túl komoly ünnepélyesség” nem illik Mo­zarthoz (M 88)! A mindig felfelé törő és végül mindent derűs összhangban láttató mozarti zene saját gondolkodás­módjának is megadja az alaphangját. Ennek pedig mélyreható következmé­nyei vannak, például a kegyelemtan és a bűn teológiája terén. Nagyon komo­lyan vette Szent II. János Pál felszólí­tását, mely szerint a kereszténység­nek egyszerre kell lélegeznie a nyugati és a keleti hagyomány tüdejével, és rendszeresen kísérletet tett arra, hogy a nyugati kereszténység egyoldalúsága­it a keleti vívmányaival ellensúlyozza. Ennek leglátványosabb példája, hogy sokszor elmarasztalja Ágostont, ami­ért túlságosan nagy hangsúlyt helyez az áteredő bűnre, egyoldalúan a bűn erő­terében helyezi el az embert, és sokkal kevésbé veszi figyelembe az átistenülés keleti tanát (J 71), amely szerint az em­bernek nemcsak a bűn miatt van szük­sége a kegyelemre, hanem a rendelte­tése miatt is, amely arra irányul, hogy egységbe kerüljön Istennel (J 74), hogy „egybehangolódjon” a Szentháromság­gal (V 115). Nemeshegyi tud, hogyne tudna a bűnről és a bűn súlyáról, de a bűnös embert főként nyomorultnak és szerencsétlennek látja, és nem a kü­lönböző bűnök körül forog a gondol­kodása, hanem annak megértését kí­vánja előmozdítani, hogy „jónak lenni jó” (ez a tétel talán a leggyakrabban ol­vasható mondata). Alighanem szintén ezért fájlalta, hogy a feltámadás jelen­tősége elhomályosult a kereszténység története során (V 51), mert téves gon­dolkodásmódot eredményez, ha a ke­reszt kiszorítja a hit látóteréből.

Nem szükséges különösebb teoló­giatörténeti jártasság ahhoz, hogy az ember ezen a ponton is felismerje Ne­meshegyi Péter nagy párbeszédpartne­reit: az evolúció folyamatát az ember megjelenésével és Isten emberré válá­sával összefüggésbe hozó két kiemel­kedő jezsuita gondolkodót, Teilhard de Chardint és Karl Rahnert. A II. vati­káni zsinat valamennyi szövege közül a Gaudium et spes 22. pontját idézte leggyakrabban, amely szerint meg­testesülésével Isten Fia „valamikép­pen minden emberrel egyesült” – ez a megállapítás pontosan egybecseng univerzalizmusával, Krisztus-közpon­tú emberképével, az evolúcióról alko­tott felfogásával és vallásossága egész „kozmikus” dimenziójával (E 32). Az sem elhanyagolható, hogy abban, amit az ember rendeltetéséről és a bűnről gondolt, felismerhetők római meste­re, a jezsuita Alszeghy Zoltán kutatása­inak nyomai, akit mindig a legnagyobb tisztelet hangján emlegetett. Néhány mondata egész világot nyit meg, és arról tanúskodik, hogy teljes erejével próbálta áthangolni a bűnközpontú nyugati keresztény gondolkodást; elég csak elolvasni és átgondolni a követke­zőt: „Ha az Isten Fia minden emberrel egyesült, senki sem létezik kizárólag az eredeti bűn, vagyis a bukott embe­riséggel való szolidaritás állapotában, hanem mindenkire kihat mind a bűn, mind a krisztusi kegyelem”, és „már az­által, hogy valaki emberként kezd lé­tezni, a Krisztussal való egyesültsége a megistenülésre irányítja” (H 211).

Naivitásra és valóságidegenségre vallana azonban, ha a jóság, a szépség és az átistenülésre való irányultság ki­emelését nem kísérné a rossz, a csúfság és az emberi kudarc tudatosítása. Ne­meshegyi Péter ebből a szempontból csak realistának tekinthető. Nemcsak az egyháztörténet tragédiáiról tud, de a diktátorok „őrültségéről” (H 191), az igazságtalanul kizsákmányolt sze­gényekről (B 19), a gonoszságról (IS 69), sőt „a világban való gonoszság hatalmas masszivitásáról” (TK 251) és a világra „rátelepedő” „nagy-nagy go­noszságról” (TK 215) is, akárcsak ar­ról, hogy „minden ateista abban a ve­szélyben forog, hogy gonoszságra adja magát” (E 69). Különösen józan, hogy gyermek- és ifjúkora „úri világáról”, a cselédek és „Édes Annák” világá­ról hamar belátta, hogy „az ilyen tár­sadalom nem normális, ellenkezik az emberi méltósággal” (TK 66), „a ke­resztény kurzus embereinek viselke­dése, világnézete távol állt Jézus esz­méitől”, és a korabeli vallásosság nem volt több „keresztény máznál” (TK 249). Egészen biztos, hogy ezért nyi­latkozott pozitívan a latin-amerikai fel­szabadítási teológiáról, amely nézete szerint a Biblia tanításainak tényleges megtételét tűzi ki célul (F 161). Egy la­tin-amerikai jezsuita is mondhatta vol­na, hogy „én a vesztesekkel szoktam együttérezni […] és a győztesek szá­momra antipatikusak” (TK 238).

„Isten közvetlenül műkö­dik valamennyi teremt­ményében”

Nemeshegyi Péter, mindenki Pé­ter bácsija azért is tudott oly egysé­ges, érett és vonzó benyomást kelte­ni, mert egész lényét egységbe fogta jezsuita identitása. Kimeríthetetlen anekdotakészletének rendre visszaté­rő szereplői voltak ifjúkora legendás magyar jezsuitái (Tüll Alajos, Bangha Béla, Csávossy Elemér) és azok a ha­zai rendtagok, akik példájukkal alakí­tották a személyiségét (Kráhl József, az ifjú novícius, vagy Kovács Jenő, a noví­ciusmestere), és történeteiben egészen természetesen társultak hozzájuk eu­rópai, ázsiai és más földrészeken tevé­kenykedő rendtagok. Biztosan sokan hallották tőle, hogy ifjúkorában főként azért volt megnyerő számára a rend, mert a Mária utcai templomban a mi­séken nem volt perselyezés, de ennél persze mélyrehatóbb okok is indítot­ták arra, hogy épp a Jézus Társaságá­nak tagja legyen.

Meghatározó fiatalkori benyomásai közé tartozott, hogy a jezsuiták „az ak­kori társadalom szokásaival szemben kiálltak az igazság mellett”, és „óriási dühöt” érzett, amikor úrinők arra pa­naszkodtak, hogy „[m]iket prédikál­nak ezek a jezsuiták! Elvárnák, hogy a szobalányt meg a szakácsnőt enged­jük el vasárnap reggel misére” (SJ 9). Ha nem vesszük figyelembe e szociális igazságérzetét, valami egészen lényegeset iktatunk ki jezsuita önazonossá­gából. Azonban nyilvánvalóan ez sem volt a leglényegesebb motívuma szer­zetesi döntésének. 1944. október 3-án lépett be a rendbe, amelynek hetvenöt éven át volt tagja, és idővel ráébredt, hogy „Isten Ignác révén új módon tört be a mi történelmünkbe” (SJ 30). Ez az újfajta „betörés” nyűgözte le igazán, amelynek számos összetevőjét világí­totta meg úgy, hogy semmi kétséget nem hagyott afelől, milyen könnyen azonosult velük: ilyen volt a küldetés­tudattal járó lendület, a Szenthárom­ság közösségének előtérbe állítása, a leglényegesebbre koncentráló elkö­telezettség és a minden más iránt ta­núsított szabad függetlenség, de szin­tén ilyen volt a mások üdvösségét szem előtt tartó lelkipásztori beállítódás, sőt még Jézus Szívének tisztelete is. Novi­ciátusának második évében saját sza­vaival imádságot fogalmazott meg Jé­zus Szívéhez, ezt aztán egész életében mindennap elmondta (SJ 112), és Jé­zus irgalmáról szóló könyvében is a Jé­zus-Szíve-tisztelet gyökereit próbálta feltárni (MR).

Lischerong és Koch jezsuita atyákkal Tajvanban

Alkatilag is nehézség nélkül azono­sulni tudott a rend szellemiségével. Teljesen nagyvárosi ember volt, aki még egy bencés monostorban sem bírta volna sokáig, hát még szigo­rúbb monasztikus rendek kötelékében (H 334). Skrupulusok és aggodalmas­kodás nélküli lelki élet kialakításá­ra törekedett, és sajnálattal töltötte el a „buzgó, de szorongó” katolikusok típusa (F 378). Egész vallásosságá­ban volt valami józanság, s nemegy­szer elmondta, hogy Istennek „nem az a dicsősége, hogy tapsolunk neki” és épületeket húzunk fel a tiszteletére, ha­nem az igazán élő ember (R 23), s ez­zel összhangban a keresztény ember új „személyazonosságát” abban jelölte meg, hogy újszerű kapcsolatba kerül a Szentháromság személyeivel, és elte­lik Isten életével (J 42). Szintén jezsuita vonása volt szellemiségének az a meggyőződés, hogy a teremtés után „Is­ten semmit nem tesz egyedül”, hanem teremtményei közreműködését akarja (F 173), és a jezsuiták „Isten munka­társaiként be [akarnak] kapcsolódni Isten tevékenységébe, a nagy világépítő munkába” (SJ 103). E világbeli jelenlét üdítő megnyilvánulásának tekinthető, hogy igazán örömét lelte a teremtett világ javaiban, elborzasztotta, ha vala­ki nem volt hajlandó élvezni az ételek ízét, és nem értett egyet Ágostonnal, aki szerint a teremtett dolgokat csak használni lehet, élvezni ugyanis csak Istent szabad (SJ 43). Csipkelődni sem átallott a renddel, például amikor meg­jegyezte, hogy a jezsuiták liturgikus ünnepei nem szoktak lezajlani bakik nélkül (H 340), vagy azt, hogy Ignác fiai „befurakodtak” a kínai császár ud­varába (SZ 19), és még Loyolai Ignác­cal is vitába szállt hébe-hóba (egyebek mellett a Lelkigyakorlatok véleménye szerint kiigazításra és elmélyítésre szo­ruló alapigazsága kapcsán). Szemmel látható élvezettel mondta ki a Hans Urs von Balthasart bíráló nagy jezsu­ita dogmatörténész, Alois Grillmeier szavait, aki így nyilatkozott a jezsui­ta rendből kilépő Balthasar megvál­tástanáról: „ezt nem veszem be”. Még Balthasar-kritikája is jellegzetesen je­zsuita színezetű volt.

Maga a szerzetesség önmagában is kiemelkedően jelentős volt a szemé­ben, vallotta, hogy a szerzetesek Isten transzcendenciájának jelei (V 110), és igazi lelkesedéssel buzdított a szerzete­si hivatás vállalásának „nagy kaland­jára” (JÉ 110). Ugyanakkor a szerze­tesség teológiáját kifejtve (SZT) sem feledkezett meg arról, hogy a keresz­tény életállapotoknak is van egy mély­reható „alapigazságuk”: a keresztség révén kapott közös keresztény méltó­ság, amely még a „megszentelt élet” ki­fejezést is problémássá teszi.

Azt hiszem azonban, Nemeshegyi Péter jezsuita önazonossága elsősor­ban két teológiai tényezőben öltött tes­tet, s mindkettő arról tanúskodik, hogy Szent Ignác legmélyebb intuícióinak szférájában élt. Az egyik ilyen tényező ahhoz a belátáshoz kapcsolódik, hogy Isten „közvetlenül működik minden teremtményében” (H 243), ezért pedig tévútra fut a kereszténység, ha túlsá­gosan nagy jelentőséget tulajdonít az Isten és az ember közötti közvetítés­nek. A Lelkigyakorlatoknak rendkívül lényeges eleme, hogy Isten közvetle­nül feltárja akaratát a szándékát ku­tató-kereső ember előtt, és ez a köz­vetlen isteni cselekvés minden ízében meghatározta Nemeshegyi Péter teo­lógiáját. A másik tényező, amely mé­lyen Ignáchoz kötötte, az imádság szférájába vezet el minket. A lelki élet terén a szentmise és a szóbeli imád­ságok jelentőségét hangsúlyozta, és abban a tekintetben is bibliai színeze­tű volt a gondolkodása, hogy az állha­tatos fohászkodást és a kérő ima vég­zését nem volt hajlandó alacsonyabb rendűnek tartani a dicsőítésnél (H 228). Meglehetősen idegen volt tehát tőle a jezsuiták újabb keletű medita­tív praxisa, de azokban a szövegeiben, amelyekben a belső élet törvényeiről beszélt, egyértelmű jelét adta annak, hogy szemlélődő ember, aki szünte­lenül Isten jelenlétében kíván élni, és nem tudja nélkülözni a csendet. Bár­mily sokszor beszélt is a rövid fohászok (a „röpimák”: IM 31) hathatósságáról, tudta, hogy a rövid imák csak beve­zetnek az imádság „nagy világába”, és az a fontos, hogy „a tudat küszöbén állandóan ott [legyen] a hívő, szerető odafordulás Istenhez” (MI 60), s aki így él, aki Isten jelenlétében él, annak a szíve elég tág lesz ahhoz, hogy bele­férjen minden ember.

A Szentháromsággal egyesült élet sohasem magányos, vallotta (J 107). És ő maga is olyan volt, mint a nagy szerzetesek: szellemi kiválósága, tar­tózkodó alkata és a lelkipásztori ne­hézségekbe-problémákba túlságosan belemerülni nem kívánó visszafo­gottsága bizonyos szempontból ma­gányossá tette, de nemcsak egy szer­zetesrend köteléke biztosított számára közösséget, hanem univerzalizmusa is, az a tény, hogy a szívébe valóban be­lefért minden ember. Tartózkodott az elvontabb teológiai kérdések elemzésé­től (feltűnő például, hogy a nők pap­pá szentelésének tilalmával kapcsolat­ban nem tudott érveket felsorakoztatni a hagyományra való hivatkozáson túl: IN 81), ám minden írásából kitűnik, hogy szemléletmódja behatóan át­gondolt teológiai alapokon nyugodott. „Könnyen beszél a Szentháromságról, hiszen már a Szentháromságban él” – mondta róla kollégája, a szintén dog­matikát oktató Fila Béla. Joggal fel­tételezhető, hogy 2020. június 17-én bekövetkezett halála óta ebben nem következett be változás.

 

 

A szövegben szereplő rövidítések Nemeshegyi Péter következő könyveit jelölik (a ren­delkezésemre álló kiadások szerint):

B – Hogyan lehetünk boldogok? Jézus nyolc mondása a boldogságról. Korda, Kecske­mét, 2005

E – Istenkereső ember, emberkereső Isten. JTMR–L’Harmattan, Budapest, 2013

EU – Az eukarisztia. K. n., Róma, 1975

F – Fecskeszemmel. Új tanulmányok. Kairosz, Budapest, 2009

H – Holdfényben. Legújabb tanulmányok. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2019

IM – Mi is az – imádkozni? Korda, Kecskemét, 1997

IN – Isten népének szolgái. Az egyházirend teológiája. Agapé–Távlatok, Szeged–Buda­pest, 1994

IS – Istentől Istenhez. Márton Áron Kiadó, Budapest, 19942

J – Jó az Isten. Agapé–Távlatok, Szeged–Budapest, 1994

JÉ – Jézus és… Korda, Kecskemét, 2008

A kelet-ázsiai vallások története. KRE–L’Harmattan, Budapest, 2020

KH – Keresztény humanizmus – mi az? Barankovics István Alapítvány, Budapest, 1994

M – Mozart. Isten szeretetének muzsikusa. Kairosz, Budapest, 2012

MI – Mi a kereszténység? Prugg, Eisenstadt, 19762

MR – „Megesett rajtuk a szíve”. A Jézus Szíve tisztelet alapjai a Szentírásban. JTMR–L’Har­mattan, Budapest, 2021

N – John Henry Newman vándorútja. Szent István Társulat, Budapest, 2010

P – La paternité de Dieu chez Origène. Desclée, Paris, 1960

R – Számadás a reményről. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2018

SJ Isten éltető jóságában. Találkozás a jezsuita lelkiség gyökereivel. JTMR, Budapest, 2014

SZ – A szeretet útja. JTMR, Budapest, 20132

SZE – Szeretet az Isten. A Szentháromság-tan. Agapé–Távlatok, Szeged–Budapest, 1994

SZT – A szerzetesség teológiája. Korda, Kecskemét, 2005

TK – „Tárt karokkal várnak ránk”. Életinterjú Nemeshegyi Péter jezsuitával. Jezsuita Ki­adó, Budapest, 2016

V – Vissza a gyökerekhez. Teológiai tanulmányok. Szent István Társulat, Budapest, 2002

ZS – Mit mond nekünk a II. vatikáni zsinat? Korda, Kecskemét, 1996