Hatvan éve pap, nemzedékek tanára, számos színtéren, de első számú terepén, a gimnáziumban sem „középiskolás fokon”. Csendesülő mindennapjairól, hivatásáról, hitről, nevelésről, sikerekről, történelmi időkről beszélgettünk.
– Mivel telnek a napjai nyolcvanhét évesen?
– Már viszonylag kevés rendszeres elfoglaltságom van. Heti egy bibliaórát tartok felnőtteknek, és vasárnaponként eljárok Gödre misézni. A piarista rend második legöregebb tagja vagyok Magyarországon, a legidősebb rendtársam nem maradt piarista munkában, hanem fiatalon kikerült a rendből, és lelkipásztorként élt. Ő Kerényi Lajos atya.
– Ön viszont tanárként élte, éli piarista életét.
– Igen, s tulajdonképpen tanárként öregedtem meg, ebben a munkában. Eléggé sokat változott a világ, amióta 1959-ben pappá szenteltek. Hogy, hogy nem, közben tartományfőnök is voltam, három cikluson keresztül vezettem a piarista rendet az 1985 és 1995 közötti évtizedben. Erre az időszakra esett a rendszerváltás, amikor sok új út és lehetőség nyílt meg a szerzetesrendek számára.
– Amikor provinciális lett, lehetett arra számítani, hogy a közeljövőben lehetőség nyílik a szerzetesi élet újjászervezésére? Milyen volt a „kulisszák mögött” megélni ezt az időszakot?
– Nehezen lehetett érzékelni, hogy meddig tart a kommunista diktatúrának ez az Európa felé való nyitása, mivel a rezsim megrendíthetetlennek látszott. Mégis néha váratlan gesztusok érkeztek, melyek elgondolkodtattak bennünket. Az első időkben még csak résnyire nyílt ki a kapu, de ennek mi is részesei voltunk, ezt nagyon érdekesnek találtam. Az első „nyitást” a rendszer részéről 1986–87-ben észleltük, a mosonmagyaróvári ökumenikus iskola megnyitása kapcsán. Mosonmagyaróváron az ’56-os forradalom idején volt egy emlékezetes sortűz, amiben sokakat megöltek, és erről a városban nagyon véres emlékek maradtak. Ennek a valamilyen módon való kiengesztelésére hajlandónak mutatkozott a rendszer, gesztust akart tenni a város lakói felé. A város közvéleménye egy keresztény iskolát kért a kormánytól. Mivel régen piarista iskola is működött Óváron, minket mint hajdani fenntartót kértek fel arra, hogy vállaljunk vezető szerepet az iskola megnyitásában, amiben rajtunk kívül a reformátusok és az evangélikusok is részt vettek. A keresztény iskola a régi piarista épületben nyitotta meg a kapuit, ökumenikus összefogással, püspöki jóváhagyással, a piarista rend vezetésével. Lassan indultunk, felmenő rendszerben minden évben egy új évfolyammal bővültünk. Úgy kellett az ökumenikus iskola tanári karát összeválogatni, hogy maradjon kapcsolatunk ezzel a még kommunista, de már lazuló diktatúrával, de az iskola keresztény legyen. Hajdanán, még piarista diákként, amikor már szerzetes tanárnak készültem, jártam az akkor még működő magyaróvári iskolában, s még gondolkodtam is, lehet, hogy majd egyszer tanárnak idekerülök. Ilyen formában valósult ez meg évtizedekkel később.
– Már fiatal diák korában piarista szerzetesnek készült.
– Igen, a második világháború idején Nagyváradról menekültünk Budapestre. Mivel gyakorlatilag mindenünk odaveszett, diákkoromban be kellett segítenem a család fenntartásába. Ezért a piarista gimnáziumban az osztályfőnököm rábeszélte az egyik gyengébben tanuló osztálytársam apját, egy színészt, hogy fogadjon fel házitanítónak. Akkor jöttem rá, hogy nem elég az osztálytársamat valahogy „áthúzni” az érettségin, hanem kedvet is lehet kelteni benne a tanuláshoz, mert nem volt buta gyerek, csak egy kicsit széllel bélelt. Innen ered a piarista tanári hivatásom.
– A bölcsészkar elvégzése után lépett be a rendbe 1955-ben, majd az 1959-es örökfogadalom és pappá szentelés után Kecskemétre került tanárnak. Milyen időszak volt ez, miben fejlődött itt?
– Édesapám kecskeméti piarista diák volt valaha, nyolc évig. Számomra érdekes volt épp ott indítani tanári pályámat. Nemcsak az osztályokban, délelőtt voltam a tanítványaim között, hanem a bentlakó diákokkal együtt töltöttük az egész napot, az ünnepeket is. Mi, piarista tanárok kicsit szülőpótlékok is voltunk ezeknek a fiúknak. Nehezen boldoguló gyerekekkel is találkoztam, nagyon fontosnak éreztem a személyes megszólítást. Hogy ne pusztán csak korrepetáljunk, hanem kedvet is támasszunk bennük a munkához. Fontos volt, hogy a nehezebben tanuló gyerekeket ne csak egynek lássam az osztály negyven diákja közül, hanem személyre szabott segítséget nyújtsak nekik. A kecskeméti időszak alatt tanultam meg, hogy személyesen is érdekesnek lássam a diákokat, nem elég az osztálynak közös tempót diktálni. Ami még jellemző volt erre az időszakra, az a kerékpározás. Alföldi világ volt ez, hegyek nélkül. Akkoriban még hatnapos volt a tanrend, de vasárnap a mise után felültünk a biciklire, kimentünk a városon kívülre, szétnéztünk a természetben. Piarista tanárságom idejére végig jellemző volt, hogy nyaranta nagyobb kirándulásokat, táborokat szerveztünk, mert a szülők elfoglaltak voltak, így a gyerekek nyári szabadidejükben is ránk maradtak. Ha egy gyereknek nem kellett nyáron dolgoznia, pénzt keresnie, akkor könnyen előfordulhatott, hogy egész nyáron velünk volt. Volt, aki négy-öt táborban is részt vett, velünk tartott. Volt, amikor csónakokkal evezve vizeket jártunk be, kerékpárral nagy távolságokat értünk el, és gyalog is sok helyre eljutottunk. Később, amikor már lehetett, rendszeresen jártunk Erdélybe, Felvidékre is. Ambíciónk volt, hogy a gyerekeket rászoktassuk arra, hogy később maguk is jól töltsék a szabadidejüket. Van olyan diákunk, aki velünk volt Erdélyben egy nagy gyalogtúrán, s később, amikor megnősült, az asszonyt elvitte ugyanarra a túrára, hogy megmutassa neki, hol jártunk. Vagy egy kecskeméti diákunkból plébános lett, és minden évben elviszi a híveit Częstochowába buszos zarándoklatra, azért is, hogy útközben lássák a hegyeket. Azon voltunk, hogy a gyerekeket ne csak a tantárgyakra tanítsuk, hanem arra is, hogy képesek legyenek úgy felépíteni az életüket, hogy az teljes legyen. Hogy maradjon benne helye a kalandnak, a szellemi és fizikai teljesítménynek, még a játéknak is. Akkoriban mi nyitottuk ki a világot a gyerekek számára ezekkel a túrákkal, ma már a családok maguk is elmennek nyaralni, például egészen kis gyermekeket már elvisznek Görögországba. Olykor a diákok már többet láttak a világból, mint mi magunk. Most a piarista cserkészeten keresztül egy életformát, szemléletet próbálunk adni, azt, hogy a tanítványaink később ne csak szállodákban szálljanak meg, s előre szervezett programokon vegyenek részt, hanem vegyék kezükbe az utazásukat, közelről ismerjék meg a meglátogatott területek életét.
– Az 1991-ben, az ön közreműködésével alapított gödi piarista szakiskola melletti elköteleződése ebből a kecskeméti időszakból forrásozik?
– Egy kicsit innen is. Másrészt pedig onnan, hogy rendünk alapítója, Kalazanci Szent József annak idején nem az elit ifjúságot gyűjtötte maga köré, hanem a legszegényebbeket. Akkor már tartományfőnök voltam, amikor az iskolák megnyitására sor került. Először a nagy hagyományú piarista iskolákat nyitottuk újra, de a gödi iskolán keresztül – eredeti karizmánkat követve – utána szerettünk volna nyúlni a nehezebb hátterű, elhanyagoltabb gyerekeknek is. Nemcsak küzdöttem azért, hogy ilyen iskolánk legyen, aminek nem volt piarista előzménye Magyarországon, hanem magam is eljártam oda, hetente kétszer néhány órában tanítottam ott. A magam számára megrázó tanári tapasztalatokat szereztem azzal, hogy ezekkel a fiatalokkal találkoztam. Sokat tépelődtem rajta, hogy hogyan is szólíthatjuk meg őket. Nagyon hálás vagyok, hogy az életemben ez osztályrészemül jutott. Nem könnyű ez a terep, a szakmunkásképzés Európa- szerte elhanyagolttá vált, a gyorstalpaló tanfolyamok korát éljük. Mi azon igyekszünk, hogy az a gyerek, aki a szellemiekkel nehezen birkózik, örömet találjon a fizikai munkában, s később, amikor megerősödik, megférfiasodik, akkor ráfogja majd magát arra is. Rájön, hogy ahhoz, hogy a szakmáját jól gyakorolja, fontos például egy számla helyes kiállítása vagy a munkaadóval való világos, pontos szót értés.
– Nagyot változott az elmúlt tizenöt- húsz évben az igény a pedagógia iránt. Ebből a piarista nevelés mit érzékel? Akarnak, tudnak erre reagálni?
– Szinte még több megpróbáltatás elé állított bennünket a rendszerváltozás, mint a diktatúra szorítása. Akkor elvesztettük az iskoláinkat, s meg kellett szoknunk, hogy szűkebb a terünk, nehezebbek az adottságaink. Megnyíltak előttünk újra a régi iskoláink, de nem onnan folytatjuk a munkát, ahol Aaz iskolák bezárásakor abbahagytuk. A szétszóratáskor háromszáz piarista volt, most nyolcvanan vagyunk. Kezdetben nehéz volt világi pedagógusokat találnunk, akikkel szívesen együtt dolgoztunk, nem volt kire támaszkodnunk, mert a kommunista rendszer mindent megtett, hogy keresztények ne kerüljenek pedagógusi pályára. Negyven éven át a mi két iskolánk diákjai számára nem nyílt meg az út a tanári pálya felé, esetleg nagyon kivételes esetben. A rendszerváltozás utáni kibővült iskolahálózatunk mindenféle kompromisszumok árán, tanárok között keresgélve, nyugdíjas tanárok bevonásával, együttműködéssel szerveződött meg. Az volt a dolgunk, hogy az adott lehetőségekkel éljünk, még akkor is, ha sok megalkuvás árán történt mindez. Lassanként aztán eljött az idő, hogy a mi diákjainkat is felvették a bölcsészkarra, belőlük is lehetett tanár. A rendünk létszáma saj-nos nem növekedett, de már jelen vannak az olyan civil tanárok, akiket mi neveltünk. Hozzá kellett szokni a világiakkal való együttműködéshez, és megtanulni olyan formában, hogy a munkatársaink ne alárendelt szerepet töltsenek be, hanem otthon érezzék magukat a mi szellemiségünket hordozó iskolában. Érdemes volt vállalnunk ezt az új korszakot, mert kiforrja magát egy újszerű együttműködés.
– Mit számít a sikerei közé? Isten hol mutatta meg magát az ön munkásságán keresztül?
– Az oktató-nevelő munkában voltam a legjobban otthon. Nem az elismerésért, hanem azért, mert az hagyott nyomott más emberek életében. Sok rendkívül nehéz családi háttérből érkező gyermekkel találkoztam, akikből ember lett. Megtanultak úgy élni, hogy az életük nem megalkuvásokon alapszik, hanem képesek voltak fizikailag- szellemileg otthont teremteni maguknak, maguk körül. Hallatlan érdekes dolog volt ez. Szüntelen megalkuvások között éltünk, mégis a megalkuvásaink között nem kellett feladni valamit, amit nehezen adtunk volna fel. Azt kerestük, hogy azok között a lehetőségek között, amik között a gyerekeink élete is zajlott, ők úgy találjanak keresztény hivatásukra, társadalmi helyükre, úgy tudjanak családot alapítani, hogy ebben otthon legyenek, és ne összetört, megnyomorított életet éljenek, vagy kényszerpályákon vérezzenek el. Volt olyan sorsú diákunk is, akit megrendülve néztünk, mert nem sikerült ez neki, de nem ez volt a jellemző.
– Hatvan éve szerzetes pap. A kezdeteknél hogyan mutatkozott meg Isten az életében?
– Ha az életem úgy alakul, ahogy elindult, akkor nem lettem volna piarista. A háború idején – ami Nagyváradon ért bennünket – tizenkét éves voltam, édesapám megyei tisztviselőként dolgozott ott. A premontreiekhez jártam gimnáziumba. Jól éreztem magam, de nem gondoltam arra, hogy pap legyek, vagy premontrei szerzetes. De az egyházban jól éreztem magam, hívő katolikus voltam. Jött a háború, ami mindent megváltoztatott. Mindenünk elveszett. Ott akartunk maradni Váradon, már lőtték a várost, amikor központilag elhatározták, hogy a megyei tisztségviselőket kivonják onnan. Eljöttünk kézitáskákkal Budapestre, mindenünk ott maradt, azóta sem voltam abban a házban, amit akkor elhagytunk. Amikor megérkeztünk a Keleti pályaudvarhoz, leraktuk a csomagokat, a szüleim és a nővérem elmentek, hogy ismerősi körben szállást szerezzenek, keressenek olyan családot, amely befogad bennünket. Nekem kellett vigyáznom az összes cókmókunkra. Elgondolkodtam, hogyha elnyom az álom – mert irgalmatlanul fáradt voltam –, akkor mindenünket ellopják, ami még megmaradt. Körbe kell járni, amíg vissza nem jönnek. Ilyen helyzetek fogadtak akkor. Átéreztem, hogy komolyra fordult a világ, hogy azok a dolgok, amikben én gondolkodtam, érvényüket vesztették. Ugyanakkor nagyon érdekes dolog volt, hogy különös módon az imádság közelebb került hozzám. Amikor a piaristák neszét vették, hogy hamarosan államosítják az iskolát, akkor a könyveiket kimentették.
Hozzánk is sok könyv került, például az egyházatyák latinul. Elkezdtem latinul Szent Ágostont olvasni, s egészen sajátos úton közel került hozzám ez az egész világ egy más nézőpontból. A gondviselésről szereztem ekkoriban közvetlen tapasztalatokat. Az Úristen belenyúlt az életembe, személyesen, s valami felé kinyitott ezen események által. Ezek a dolgok engem hallatlan intenzív módon átalakítottak. A Biblia is másképp került hozzám közel, mint addig. Rájöttem, hogy nemcsak veszteségek értek, hanem a nagyon kritikus életkörülmények megnyitottak valami más dimenzióra. Ezek után az életem másképp folyatódott, mint ahogyan elkezdődött. A lelki életemben mostanában sokszor visszatérek a Getszemáni-kertbe, ahol Jézus kimondja, hogy „múljék el tőlem ez a pohár, de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”. Sokszor elgondolkodom, hogy Isten Fia valóságos ember is, és mégis így szól az Atyának. Nagyon közel érzem magamhoz ezeket a pontokat, ahol Jézus rábízza magát Istenre. Atyja valamiképpen átveszi a kormányzást, bizalmat ad, vezet tovább. Rejtőző elemei ezek a Bibliának, amikhez ha közel megy az ember, akkor vérezni kezd a szöveg.
– Mivel az életét egy menekülés változtatta meg, megkerülhetetlenné válik a kérdés, hogy hogyan értékeli a menekültek kapcsán kialakult európai helyzetet? A migráció ténykérdéssé vált, de zavarban vagyunk az értékelésével.
– Tisztelettel nézem a szentatya megnyilatkozásait, de úgy gondolom, hogy alapjában véve messzebbre kellene néznünk. Mert ha pillanatnyi nagyon nehéz helyzetben lévő emberek előtt megnyitjuk az országok kapuját, akkor előre eldöntünk nagyon sok mindent, ami feltartóztathatatlanná válik. Nem szabad számításon kívül hagynunk, mi történik azokkal, akik bejönnek. Részben talán gyökeret vernek, de nem könnyű egy gondolkodásmódot átrendezni, valóban alkalmazkodni egy másfajta életformához. Lehet, hogy inkább győztesként jelennének meg hamarosan, ahelyett, hogy menekültként beletörődnének abba, hogy nekik kell alkalmazkodniuk ahhoz az életformához, amely befogadja őket. Nem tisztán csak menekültprobléma van, hanem megnyílik a Föld túlnépesedésének a problémája: hogy is tudja eltartani a megsokasodott emberiséget a Föld? A megoldás nem az, hogy befogadunk csoportokat ide-oda, hanem valahogy őrizni kell azt, amink van, és figyelni, hogy az Úristen mit csinál. Mi nem nagyon tudunk programokat kidolgozni, ha nem bízunk benne, hogy ő váratlan utakat nyit meg, amiket mi még nem ismerünk. Nem a saját körülményeink között kell „megoldanunk” dolgokat, ideig-óráig tartó eredményekkel, de azon az áron, hogy még nagyobb problémákat gerjesztünk.
– A kereszténységnek milyen üzenete lehet a mai világ számára? Milyen alternatívát tud nyújtani? Milyen értéke van, amire nagy szükség lenne?
– A keresztény világ a meglepetésekre emlékszik a saját életében, a saját múltjában. Szent Pál még úgy gondolkodott, hogy meghalnak némelyek, de „mi” még életünkben látjuk Krisztus második eljövetelét. Azóta kétezer év telt el, sok minden történt az egyházban. Nagyon sok horizont nyílt ki, sok meglepetésben részesült az egyház. De nem lehet nagyobb horizont annál, hogy ellátunk Istenig. Szent Pálnak a Római Birodalom volt a horizontja, aztán felfedezték Amerikát, mára megismertük az egész Földet, sőt kutatjuk az űrt is. A kereszténység számára fontos kinyílni, rácsodálkozni arra, hogy mindezekben Isten hogyan van jelen, hogyan működik. Nem gondoljuk egyszerűen azt, hogy mi már ismerjük a megoldást, és elvisszük mindenhová, hanem a folyamatosan feltáruló emberi helyzetek titkait megpróbáljuk tisztelni és megérteni. Ne egyszerűen a beérkezettek biztonságával forduljunk a világ felé, hanem tanulásra készen, ugyanakkor hűen ahhoz, amit mi kaptunk, őrzünk, amiben hisszük, hogy a többieknek a megoldása is benne van, csak nem olyan könnyen áttekinthető az, mint amit emberi ésszel szerencsésnek látnánk. Valahogy ezeket éljük át, s ezek között vagyunk óvatosak. Nem nagyon tudjuk megmondani, hogy mit szeretnénk. Ámulva látjuk azt, hogy váratlan módon kinyílik a világ, és megmutatkozik annak az Istennek a nagysága, akit mi eddig is ismertünk, de azt senki sem gondolta, hogy ő ekkora méretekben gondolkodik. Erre nyitjuk rá a szemünket, a szívünket, s ezek között kell vagy lehet a reménységünk távlatait is megnyitni, felfedezni.
Fotó: Földházi Árpád