Gyerekkori húsvéti készülődéseimhez mindig hozzátartozott, hogy előszedtem a szentképgyűjteményemet, amit a plébániánkon szolgáló tisztelendő nővérektől kaptam a ministrálásaimért. Nagyhét közeledtével aztán ezekből a jámbor képecskékből raktam egyet-egyet a könyvespolcra, a nappali asztalán a kristályváza mellé, a virágtartón a kaspóknak támasztva, a szobámban pedig kialakítottam egy kisebb szentélyt is szentképpel, gyertyával, barkával. Amikor nemrég betértem az egyik pesti kegytárgyboltba, kissé meglepődve láttam, hogy szentképekből a felhozatal a gyerekkorom óta szinte semmit sem változott.
Most is a jól ismert képecskéket lehet megvásárolni. Viszont most tudatosult bennem, hogy a húsvétiak között alig van olyan, ami a feltámadás jelenetét ábrázolná. Mondjuk nem könnyű a feltámadást ábrázolni, de azért van rá példa. Annál gyakoribbak Jézus Krisztus szenvedésének különböző jelenetei: vérrel verejtékezik, megostorozzák, töviskoszorúval néz az ég felé, hordja a keresztet, a keresztről tekint le ránk.
Amikor megjelent Mel Gibson A passió című, sokat vitatott filmje, természetesen én is elmentem megnézni. Ültem a Corvin moziban, és a borzasztóan véres jelenetek alatt egyszer csak azt vettem észre, hogy körülöttem mindenki sír, egyesek hangosan zokogtak. Egy korábbi nagy hatású Jézus-filmet bizony én is megkönnyeztem. Már kamasz voltam, amikor a Magyar Televízió karácsony előtt műsorra tűzte Franco Zeffirelli filmjét, a többrészes A Názáreti Jézust. Talán éppen szenteste volt, mire az utolsó részben Jézust keresztre feszítették. Bár az ábrázolásmód valamivel kisebb mértékben volt naturalista, mint Mel Gibson filmjében, engem bizony Zeffirelli is a lelkem mélyéig megrendített. Főleg annál a jelenetnél szorult össze a szívem, amikor Jézus meghal, elkezd esni az eső, és egy katona lándzsával átdöfi a szívét. Ezután megengedi a hozzátartozóknak, hogy levegyék a holttestet a keresztről. Ekkor anyja, Mária odabújik halott fiához, csókolgatni kezdi a testét, az ölébe veszi, és úgy siratja vigasztalhatatlanul.
Mária a halott Jézussal az ölében ott van a római Szent Péter-bazilika bejáratánál is, ahogy belépünk, mindjárt jobbra, életnagyságú szoborkompozíció. Mielőtt bármit is alaposabban szemügyre vehetnénk a katolikus világ legnagyobb templomában, Michelangelo egyik legismertebb alkotásával, a Pietàval találkozunk. Amit látunk e műalkotáson, az nem csak a szenvedés, persze az is benne van; kinek ne facsarodna össze a szíve, amikor egy anyát lát egyetlen fia halott testével az ölében?! A tekintetek azonban elsősorban Mária arcára irányulnak. Mert ez az arc csodaszép. Döbbenet, amit az angyali művész ki tudott hozni a fehér márványból! Mária arca úgy érzelmekkel teli, hogy közben diszkrét marad, már csaknem ikonszerű. Persze szomorú, de azért átszellemült. Az is átjön, hogy Mária itt már nem kislány, hanem érett nő, ruhája alatt anyai keblei is felsejlenek. Mindenekelőtt azonban azt mondhatnánk, hogy arca nagy fájdalmában is ártatlanságot sugárzóan szép. Szereti a fiát, ehhez nem férhet kétség, de még ebben a szörnyű fájdalmában sem akarja birtokolni. Nincs ebben a márványba zárt jelenetben semmi rángatózásra utaló jel vagy vádló tekintet az ég felé, mint Mel Gibson filmjében és hát Zeffirellinél is. Az ég felé csak Mária egyik üres keze mutat, a másikkal a halottat tartja a térdén. Olyan ez a szoborkompozíció, mint egy felajánlási jelenet, mint amilyenek az oltárok a templomainkban. Nincs szükség a felhők felé nézni, mert ami fent van, az itt van velünk is, hitünk oltárán.
.jpg){kind=link}
A középkorból ránk maradt egy korábbi híres pietà is, egy festmény Avignonból, amit minden bizonnyal Michelangelo is ismert: a Pietà of Villeneuve-lès-Avignon. Ezen a műalkotáson Mária nagy fájdalmában nem csak hogy nem ráncingálja magához halott fiát, aki az ölében fekszik, hanem összeteszi fölötte a két kezét, ami az imádság egyértelmű jele. Anyai arca ettől még egyértelműen fájdalmat sugároz, és a festményen mások is fájdalomtól letaglózva hajolnak Jézus fölé. A háttér azonban aranyban ragyog, ami az örökkévalóság színe, és az örökkévalóság jele még a halott Jézus testén is átragyog, amit a sugárszerűen ábrázolt glória hivatott jelezni a feje körül. Mária a keresztény ikonográfiára jellemzően kék palástban van. A kék az univerzum színe. Ez a palást olyan, mint egy nagy oltárterítő, amelyre az áldozat Jézust helyezték. Az univerzum az oltár, a világunk a felajánlás helye, amit minden fájdalom ellenére az örökkévalóság fénye vesz körül, a ragyogó háttér. Ebben az arany ragyogásban hátul látható az örök város, Jeruzsálem, mindannyiunk jövőbeli otthona. Hogy eljussunk oda, szükséges a világban felajánlott áldozat, az imádság, a teljes Istenre hagyatkozás, ahogy Mária teszi minden megpróbáltatása ellenére. A festmény oldalán fehér lepelben – a fehér a tisztaság színe – egy térdeplő alakot láthatunk. Két kezét ő is összetette. A szemlélődő imádság megtestesítője. Velünk együtt ő az, aki mindezt látja, megérti, és ennek megfelelően van jelen.
A kereszténység meghatározó tapasztalata a szenvedés, és hogy nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Az egyház eleve szörnyű szenvedések közepette született, végső soron a Golgotán, de üldöztetésekben telt történetének első háromszáz éve, a katakombák korszaka, és azóta is rengeteg mártír jelzi a keresztény hit erejét. Vallási hagyományunkból természetesen nem hiányozhat ez a húsba vágó húsvéti tapasztalat, a kereszt. A legalapvetőbb üzenet azonban, ahogy a kereszténység nagypéntekre tekint: tulajdonképpen ünnepeljük a keresztet, a katolikus szertartásban nagypénteken még meg is csókoljuk. Mert keresztényként hisszük, hogy az áldozatra szükség van, nélküle nincs élet, a szenvedéseink pedig nincsenek hiába. Ezért aztán a hit fénye felragyoghat még a legkilátástalanabb helyzetekben is. Még a testi halálba torkolló szenvedések, vagy az olyan keserű sorscsapások, mint amilyen a szeretteink elvesztése, nem akadályozhatják meg Istent, hogy megvigasztaljon minket. A húsvétot ábrázoló keresztény műalkotások és a sokszor giccsesre sikerült szentképek mind ezt próbálják továbbadni nekünk: a Názáreti Jézus élete és halála nem volt hiába! Meghalt, testét a tanítványai vették le a keresztről, ott volt az anyja, és el is siratta, majd eltemették. De aztán feltartóztathatatlanul eljött a harmadik nap. Eljön húsvét ünnepe, akármilyen cudar legyen is az élet és igazságtalan a halál. A sok szenvedés és a halál biztos tudata ellenére a hit valahogy mégis képes felragyogni. Ez a keresztény ember alapvető húsvéti tapasztalata. Megölték, a Feltámadott azonban harmadnapon felemeli tekintetünket. Erőt kapunk, megvigasztal, találkozunk vele, amint társul szegődik hozzánk életünk útján. Jézus Krisztus valóban föltámadt!
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. áprilisi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Orbán Gellért