Az utóbbi években a világ közvéleménye megtanulhatott egy szót, amelyet korábban jobbára csak szakemberek használtak. Katolikusok számára különösen is fájdalmas, hogy a sajtó híradásai nyomán magára az egyházra is rettenetes árnyék vetült: a pedofília bűnének árnya. Az óriási sajtóvisszhangra és a nyomában fellángolt indulatokra tekintve is jól felfogott érdekünk, hogy kitérjünk a témára. A körültekintőbb tájékoztatás céljából most – jórészt Anna Oliverio Ferraris olasz pszichológus nyomán – igyekszem megvilágítani a jelenséget, különös tekintettel annak megítélésére, valamint a tudnivalókra az elkövetőkkel és az áldozatokkal kapcsolatban.
Az ENSZ Titkárságának adatai szerint minden évben mintegy százmillió gyermek válik szexuális visszaélés áldozatává (egyes becslések szerint az európai népességből minden ötödik ember valamilyen formában érintett!). Ezen elképesztő számadatok megítélése azonban nem mindenki számára egyértelmű…
„Mi ezzel a probléma?”
A felnőtt részéről gyermek iránt megnyilvánuló szexuális érdeklődés és/vagy a vele folytatott tevékenység persze nem új jelenség a történelemben. Ősidők óta létezik a szexualitás egyfajta agonisztikus kiélésére való vágy, amelyre az agresszió, a dominancia igénye és az alá-fölé rendeltségi viszony jellemző. Megfigyelhető továbbá a szerelemmel kapcsolatos szexualitás átirányítása is gyermekekre és fiatalokra, akik rendes körülmények között szerető, szülői viselkedést váltanak ki a felnőttekből (nota bene: a férfiak ilyen jellegű szexuális devianciája tízszer gyakoribb, mint a nőké!). Csányi Vilmos etológus a „szexualitás stresszoldó megnyilvánulásá[val]”(46) igazolja a jelenséget. Valójában a múlt század hatvanas éveiben lezajlott „szexuális forradalom” óta divatba jött hangsúlyozni, hogy a pedofíliával végső soron nincs is semmi probléma, hiszen számos archaikus társadalomban úgy volt, hogy „a fiúgyermekek életük egy periódusában az apa barátainak szexuális partnerei lesznek, de ez nem zavarja a szexuális életüket a későbbiekben”. (47) Bizonyos evolúcióbiológiai kutatások alapján tehát még ma is szokás arra hivatkozni, hogy a modern európai kultúrában a pedofília úgymond csupán azért okoz sokszor életre szóló, súlyos pszichológiai sérülést az áldozatokban, mert azt a társadalom „bűnnek nyilvánítja”. (48) Liberális-libertariánus ideológiai alapon ezért néhányan még ma is küzdenek a „gyermekek felszabadításáért”, hogy végre a kiskorúak is kifejezhessék szexuális vonzódásukat egy felnőtt iránt, amelyet e felfogás képviselői a felnőttével lényegében azonosnak feltételeznek. Döntő ellenérvek a keresztény antropológia alapján. A fenti „konstrukcionista” elmélet (mely a felnőtt szexualitás e zavarának szörnyű hatásait kizárólag vagy túlnyomórészt társadalmi konstrukció eredményének tartja) voltaképpen tragikus tévedés. Annak tudható be, hogy kialakulásakor a marxista és freudista elméletet, amelyre alapul, még nem hozták összhangba a fejlődéslélektan eredményeivel. Tarthatatlan az a meggyőződés, mely szerint egy gyermeknek a felnőttéihez hasonló szexuális késztetései vannak (s így – miként a pedofilok időnként hivatkoznak rá, voltaképpen ő a „csábító”, a felnőtt pedig az „elcsábított”). Elegendő csak beleolvasni a visszaélések áldozataival készült interjúkba és jegyzőkönyvekbe, hogy belássuk: az átélt trauma kultúrától függetlenül tönkreteheti a bántalmazott kiskorú önértékelését, pszichoszexuális fejlődését, és súlyosan károsíthatja test- és önképét is. Nem véletlen, hogy az incesztus minden társadalomban tilalom alá esik, egyike a legsúlyosabb tabuknak (elkövetői ezért is próbálják titkolni – mindmáig). Nyilvánvaló, hogy egyetlen gyermek sem alkalmas, sem biológiailag, sem érzelmileg felnőtt szerelmi kapcsolatra, egyszerűen nincs rá felkészülve sem fizikailag, sem lelkileg. Az egyházat nyilvánvalóan lehet támadni egy s más mulasztásáért ezen a téren, azt azonban nem lehet mondani róla, hogy valaha is támogatta volna a pedofília ideológiáját – s ez bizony nem mondható el a liberális ideológiai és politikai formációkról…
Aszimmetrikus hatalmi viszonyok
Egy gyermek és egy felnőtt viszonyában nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényezőt, hogy az ismeretek és a hatalmi helyzet szempontjából óriási különbség van közöttük. Nincs olyan éretlen vagy zavart felnőtt, aki ne rendelkezne egy gyermekénél lényegesen nagyobb élettapasztalattal – s ehhez mérten összehasonlíthatatlanul nagyobb a felelőssége is vele szemben. Ennek megfelelően ítélendő meg a hatalommal való visszaélés vagy az erőszak bármely formája, melyek megengedhetetlenek. Bár létezhetnek félreértések, és óvakodnunk kell mások elhamarkodott megítélésétől (erre figyelmeztet drámaian Thomas Vinterberg A vadászat című 2012-es filmje), általános szabály, hogy mindig a felnőtt játssza az irányító szerepet – és így viselnie kell az azzal járó felelősséget is. A tényleges pedofil magatartás hátterében, úgy tűnik, mindig jelen van a gyermek egyfajta lebecsülése és a vele való kapcsolat (esetleg tudattalan) manipulálása.
A pedofilok változó arca
Nincs olyan személyiségprofil, amelynek alapján egy pedofil személy egyértelműen felismerhető volna. Az elkövetők skálája széles, amiként az elkövetés módozatai is. Vannak köztük exhibicionisták, akik általában az utcán vagy a városi parkokban vadásznak áldozataikra; a gyerekpornográfia fogyasztói ezzel szemben otthon, a képernyő előtt ülnek (vonzalmuk pedig esetenként nem is nyilvánul meg más formában). Különösen is megtévesztő, hogy a pedofil papok és lelkészek egyházi környezete látszólag védelmező a fiatalok számára. A pedofilok skálája az alkalmi molesztálóktól a gyerekeket megerőszakoló kéjgyilkosokig terjed. Nem igazán került át a köztudatba, hogy a pedofil visszaélések túlnyomó többségét családon belül követik el (általában egy nagybácsi, báty, apa vagy nevelőapa, esetleg nagyapa). Olyan is előfordul, hogy valaki általában felnőttekkel tart fenn szexuális kapcsolatot, de „alkalmanként” attól sem riad vissza, hogy kiskorúakkal kezdjen ki (jellemző például a háborús térségek menekülttáboraira, hogy ott gyermekek és felnőttek élnek promiszkuitásban). A bűnözés intézményesített formái is gyorsan kiépülnek: ilyen például a kiskorúakkal folytatott prostitúció, amelyre számos jóléti társadalomban a szexturizmus sok millió dolláros „iparága” is épül (gyakori célországok a Fülöp-szigetek, Thaiföld, Kambodzsa stb.). E „szolgáltatások” fogyasztóinak egy része nagyon is tisztában van vele, hogy kiskorúakkal él vissza, mások azonban egyszerűen csak sodródnak az árral, és lelkiismeretlenül kihasználják a számukra úton-útfélen (utcán, strandon, szállodában) felajánlott lehetőségeket.
Pszichopatológiai okok
Már ebből is látható, hogy a pedofília összetett jelenség, számos pszichológiai, etikai és társadalmi vetülettel, amely nem vezethető vissza egyetlen tényezőre. Kialakulását általában az úgynevezett „tettes és áldozat körrel” szokás magyarázni. Eszerint elsősorban azok válnak később (rendszerint serdülő- vagy felnőttkorukra) agresszorrá, akik maguk is áldozatok voltak, mivel tudattalanul azonosulnak a rajtuk erőszakot elkövető személlyel. Bár csakugyan vannak erre utaló adatok – azaz statisztikailag igazoltan nagyobb számban válnak elkövetővé azok, akik gyermekkorukban szexuális erőszakot szenvedtek el, és/vagy más traumatikus tapasztalatokon estek át e téren –, fontos hangsúlyozni, hogy ez nem jelent egyetemes szabályt vagy törvényszerűséget, amely alól nincs kivétel. A pedofília sohasem magyarázható egyetlen faktor segítségével; a patologikus személyiségtípus kialakulásához pszichológiai, környezeti, sőt biológiai okok is hozzájárulhatnak.
A teljesség igénye nélkül lássunk néhány további lehetséges okot.
- Fentebb már említettük – s ezt elsősorban a kognitív terápiák alkalmazói hangsúlyozzák – az „eltorzult gondolkodás” jelentőségét. Aki téves elképzelésekkel rendelkezik a gyermekkorról és a gyermeki szexualitásról, tetteire úgy keres igazolást, hogy azt állítja, a gyermekek keresik a szexuális kapcsolatot, ők kezdeményeznek.
- E kicsavart gondolkozáshoz (racionalizálás, önbecsapás) hozzájárulhat az is, ha valaki képtelen beleélni magát az általa bántalmazott gyermek szerepébe (antiszociális személyiségzavar, szociopátia), és/vagy nehézséget okoz neki észrevenni, megérteni és leírni saját érzelmeit (alexitímia).– Vannak, akik képtelenek kapcsolatba kerülni saját érzéseikkel, és gyenge a képzelőtehetségük.
- Mások azonban – éppen ellenkezőleg – élénk fantáziával rendelkeznek, és megszállott módon, magányosan képzelődnek az abúzusról vagy más szexuális rituálékról.
- A szadista hajlamúak élvezetet találhatnak abban, ha másoknak fájdalmat okoznak, és ha áldozatukat tehetetlenül és kiszolgáltatottan látják.
- Lehetséges magyarázat a pedofil személy végletes szociális elszigeteltsége és súlyos kommunikációs nehézségei, valamint fokozott kontrolligénye, amelyet felnőttekkel szemben képtelen érvényesíteni, ezért gyermekeken éli ki.
- Empirikus kísérletekkel igazolták a biológiai faktor jelentőségét is: elváltozásokat mutattak ki az agyban, melyek gyermekkorban átélt erőszak és trauma hatására alakultak ki. (49)
Összességében jellemző, hogy a pedofil személy nem képes mellérendelt, egyenrangú párkapcsolatra és ezáltal intim kapcsolat kialakítására, ezért fordul gyermekek felé.
Egy különösen botrányos jelenség: a „pedofil papok” esete
Rendkívül aggasztók, sőt sokkolók az egyházi környezetben jelentkező pedofíliáról szóló híradások. Bár az összes esetnek csupán csekély százalékáról van szó, fájdalmas szembesülni azzal, hogy az agresszorok között papok és püspökök is vannak. A botrány égbekiáltó, hiszen az egyház sok esetben a társadalom lelkiismereteként működik, s még gyakrabban igényt formál erre. Ráadásul a klerikális környezet a gyermekek számára is általában az elfogadás és a védettség légkörét sugározza (nemegyszer sokkal inkább, mint a saját családjuk). Ez az agresszorok számára a szokásosnál kedvezőbb alkalmat kínál deviáns szexuális késztetéseik kiélésére. Ezt az ellentmondásos helyzetet egyébként jól érzékelteti John Patrick Shanley Kétely (2008) című filmjének egyik drámai jelenete, amelyben egy afroamerikai édesanya elmagyarázza az iskolalelkészt pedofil hajlamokkal gyanúsító szerzetes nővérnek, hogy ő voltaképpen örül a lelkész és fia közti barátságnak, még olyan áron is, ha a pap esetleg visszaél a fiával, mert az otthon brutális és erőszakos apjától semmi jót nem tanul.
A pedofília megelőzésére és kezelésére az egyházban világszerte jelentős óvintézkedéseket vezettek be. A szerzetes- és papnövendékek felvétele során ma már kötelező a pszichológiai vizsgálat, ami a jelöltek alaposabb szűrését teszi lehetővé, hiszen olyasmit is kimutat, amit a felvételi beszélgetés során esetleg nem mondanak el. Az úgynevezett zéró tolerancia elve, melyet XVI. Benedek pápa léptetett életbe, és Ferenc pápa elszántan folytatja az érvényesítését, szintén fontos lépést jelent. Mindez különösen a klinikai tapasztalatok nyomán vált szükségessé, hiszen fény derült arra, hogy a pedofilok esetében a „megbánás” nem bizonyul hatékonynak. Csak egy integráns személyiség képes valódi megbánást tanúsítani és bűnbánatot tartani; ezzel szemben egy pedofil személy általában olyannyira kevéssé koherens, hogy voltaképpen annak sincs tudatában, amit elkövet. Hiába kér tehát bocsánatot, ezt követően sem tud változtatni viselkedésén. Ez pedig azt jelenti, hogy egy pedofil pap nagy valószínűséggel az áthelyezése után is molesztálni fog kiskorúakat, ha alkalma adódik rá. Ez elsősorban az egyházi elöljárók felelősségére mutat rá.
Mi a teendő?
Röviden szólva: a gyermekek kárára elkövetett szexuális visszaélések ellen minden lehetséges törvényes eszközzel harcolnunk kell, bármilyen formában és bárhol történjenek is. Ami a szexturizmust és a gyerekpornográfiát illeti, szigorúan büntetni kell mind az „üzlet” haszonélvezőit, mind a szervezésben részt vevőket, mind a „fogyasztókat”. A pszichológiai és spirituális segítségnyújtás mihamarabbi megkezdése érdekében fontos feladat az áldozatok gyors azonosítása. Minél tovább garázdálkodik ugyanis egy szexuális gyermekbántalmazó, annál nagyobb annak kockázata, hogy áldozatai egyfajta érzelmi gátoltság állapotába kerülnek, megváltoztathatatlannak tekintve sorsukat, és ezzel végképp függővé válnak a velük visszaélő felnőttől. Azt is gyors és hatékony felderítéssel lehet megelőzni, hogy az áldozatok idővel maguk is elkövetőkké váljanak.
Emellett szükséges egy olyan kultúra létrehozása, amely a gyermekekről – elsősorban pszichés növekedésük természetéről és fejlődésük szakaszairól – reális képet közvetít. (50) Harcot kell tehát hirdetni a felelőtlen üzleti szemlélet által vezérelt divat- és reklámügynökségek, valamint az olyan televíziós programok szerkesztői ellen, melyek hamis módon úgy mutatják be a gyermekeket, mintha pontosan olyanok volnának, mint a felnőttek, hogy így szüleiket megnyerjék új termékeik (gyermekruhák, szépségápoló szerek stb.) .) számára. Ez a szemlélet különösen a kislányokra nézve veszélyes, mivel arra bátorítják őket, hogy szexuálisan kihívóan öltözködjenek és viselkedjenek, aminek hatására egy pedofil abba a tévképzetbe ringathatja magát, hogy voltaképpen semmi rossz sincs abban, ha követi hajlamait.
A pedofília gyógyítása
Amint Anna Oliverio Ferraris rámutat, a pedofília gyógyítása pszichoterápia útján, valamint hormonális és gyógyszeres kezelés révén történhet. (51) A pedofil személyek azonban
gyakran erőteljesen ellenállnak annak, hogy gyökeresen szakítsanak korábbi szokásaikkal, és elhagyják megszokott pszichikai védekező mechanizmusaikat, amelyeket hosszú évek alatt fejlesztettek ki (nemritkán annak érdekében, hogy képesek legyenek együtt élni gyermekkori traumáikkal). Csakhogy a radikális változtatás minden sikeres pszichoterápiának a feltétele. Néhányan erre nem hajlandók, mert egy ilyen fordulatban a saját pszichés önazonosságukra leselkedő veszélyt látnak. Ezért nemegyszer szívesebben választják a börtönt is, mintsem hogy dolgozzanak magukon egy pszichoterápiában. Néhány országban előírják olyan gyógyszerek használatát, amelyek drasztikusan (dán és svéd adatok szerint százról két százalékra!) (52) csökkentik a visszaesések számát. A módszer hatékonysága ellenére a legtöbb országban, így Magyarországon is, a gyógyszeres kezelést csak ajánlják a pedofil személyeknek, és nem kötelezik rá őket. A keresztény szemlélet a pedofília esetében is igyekszik megkülönböztetni az emberi személyt (aki mindenkor tiszteletet érdemel, és még beteg vagy bűnös állapotában sem veszíti el méltóságát), valamint a betegséget vagy bűnt (mely gyógyításra vár, illetve megváltásra szorul).
Legvégül még egy gyakorlati tanács – hiszen sokkal jobb megelőzni a bajt, mint utólag próbálkozni a „kezelésével”: ha valaki azt kezdi észrevenni magán, hogy gyengédségre és kedvességre vágyik, és e szükségletével egyre inkább kiskorúak felé fordul, ajánlott, hogy mihamarabb keresse fel a lelkivezetőjét, s beszéljen vele a problémáról. A gyengédség természetes emberi igény, semmi szégyellni való nincs rajta – ám tartozunk azzal, hogy helyesen éljük meg.
46 CSÁNYI VILMOS: Íme, az ember – A humánetológus szemével, Libri, Budapest, 2015, 88.
47 Uo.
48 48 Vö. uo.
49 Vö. DAVID M. GRESSWELL – CLIVE R. HOLLIN: Addictions and Multiple Murder – A Behavioural Perspective, in JOHN E. HODGE ET AL.: Addicted to Crime, John Wiley & Sons Ltd., Hoboken, NJ, 1997, 139–164.
50 Vö. PERCZEL FORINTOS DÓRA: Cinkos, aki néma – pedofília a családban,
Képmás, 2010/7.
51 ANNA OLIVERIO FERRARIS: Chi sono i pedofili, Psicologia contemporanea Settembre–Ottobre, 2016, 13–17.
52 Vö. uo. 17.
Patsch Ferenc SJ: Égető kérdések – Katolikus válaszok című könyve itt megvásárolható.
