– Hogyan telik egy átlagos napod?
– Általában elég sűrű. Zenekari próbám van, ráadásul én vagyok a kottatáros, én rendezem be a termet. Onnan megyek tanítani a konzervatóriumba, ami a főállásom. Félállásban a Zeneakadémián is tanítok. Mikor este hazaérek, még gyakorlok, de ha van még lelki- meg testi erőm, elmegyek edzeni. Az utóbbi hónapokban rákaptam a testedzésre, konditerembe járok, és már jónéhány kilót sikerült leadnom. A nap hátralevő része készülődéssel telik: kottákat keresek, nyomtatok, összerendezem őket másnapra.
– Fontos számodra a két gyermekeddel töltött idő. Mi az, ami feltölt?
– Valóban, van két gyönyörű gyermekem, akikkel nagyon jó kapcsolatban vagyok. A fiam már nem lakik otthon, a lányom most éppen otthon van, mert egyébként a szegedi egyetemen szerzett gyógyszerészdiplomát, és ugyanott folytatja zongora szakos tanulmányait is. Igyekszem minél több időt tölteni velük. Ezen túl ami még feltölt: a templom, a kórus, a Jézus Szíve. Ha a karvezetés kapcsán nézem, hogy mi az, ami mindig új lendületet ad, akkor ott van a közösen muzsikálásélménye, amikor megszólal a szép, de emellett az is, hogy itt olyan fantasztikus emberek, lelki nagyságok, szellemi nagyságok vannak! Valaki éppen az egyszerűségben lehet példa előttünk, mások kiváló tudós emberek, s valóban, egy lelki közösség is ez a kórus. Ez mérhetetlen nagy töltést ad nekem. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem voltam mélyponton. Abbahagyni sose akartam, de néha elkeseredtem, ha nem pont úgy mentek a dolgok, mindenféle problémák voltak. Aztán ott a nyár, mikor nem látjuk egymást két hónapig. S utána, amikor újra találkozunk, elképesztő nagy öröm mindig viszontlátni egymást, és folytatni a közös munkát.
– Három általánosan ismert formája van az imádságnak: gondolatbeli, szóbeli vagy cselekedetekben megnyilvánuló. Te hogyan imádkozol?
– Sokszor úgy, hogy mikor fölkelek, kimegyek pár percre az erkélyre, majdnem mindennap. Aztán amikor elindulok otthonról, a kocsiban vagy a buszon szoktam imádkozni. Régebben mindig zenét hallgattam vezetés közben, vagy csak egyszerűen bekapcsoltam a rádiót, de most egy jó ideje jólesik imádsággal tölteni az utakat. Van több fogadalmam is. De persze nem csak kötött szövegekkel szoktam imádkozni.
– Jöjjön egy négynegyedes kérdés! Zene és csönd – mikor segít és mikor fáraszt?
– Például imádkozni csak csöndben tudok. Ha szól a zene, teljesen elhúzza a fülemet és a figyelmemet. Hogy mi fáraszt, az függhet a zenétől és az időtartamtól is – én nagyon szeretek zenét hallgatni, de még jobban szeretem játszani. Sok darabnál tapasztaltam ezt meg az évek során: játszani mindig jobb, hisz én is sokkal mélyebben tudom átélni, ha pedig közönségnek játszom, ott van még a megosztás öröme is.
– Ötvenéves a Musica Sacra kórus, amelyet évtizedek óta vezetsz.
– A kórus ötvenedik születésnapját eredetileg tavaly ünnepeltük volna, csak ezt a pandémia következtében végül is idénre kellett halasztanunk. Véletlen, hogy így az ünneplés szinte napra pontosan egybeesik a hatvanadik születésnapommal, ráadásul harminchárom éve vezetem a kórust, ami szintén nem akármilyen szám. 1988 őszén, amikor Sapszon Ferenc, az előző karnagyunk kórusiskolát alapított, vettem át én a Musica Sacra vezetését. Bevallom, nekem nem voltak ilyen ambícióim. Sok kérdés volt bennem, de úgy döntöttem, megpróbálom, ha a kórus is elfogad.
– Hatvan év – mit idéz ez fel benned?
– Nem gondoltam, hogy ez velem is megtörténhet (nevet). Másokkal persze gyakran előfordul, sokakkal, de hogy én is ideérkeztem, ez kicsit elgondolkodtató, egyben hihetetlen, mert régen mindig azt gondoltam, hogy aki hatvanéves, az már öreg – gondoljunk bele, régen a hatvanéves férfiak nyugdíjba mentek. Ugyanakkor, hála a Jóistennek, egyáltalán nem érzem öregnek magam. Hogy néha fáj a lábam meg a derekam, vagy fáradtabb vagyok, az más, de föl se merül, hogy öreg lennék. S itt a Beethoven-hegedűverseny! Nagy álmom volt, mert édesapámnak volt a kedvence, én viszont sajnos soha nem játszottam. Ő meghalt már tizennyolc éve, és bennem volt, hogy valamikor meg kell tanulnom, el kell játszanom ezt a művet. Közelgett a hatvanadik születésnapom, és úgy éreztem, hogy ezt most kell megcsinálnom – ki tudja, később lenne-e hozzá energiám, leszek-e olyan állapotban, hogy eljátsszam. Sikerült megszervezni, megtanulni, és eljátszottam Kiskőrösön – szülővárosomban – a Budapesti Vonósokkal, akik szinte a második családom, nagyon erősen kötődöm hozzájuk. S eljátszottam jezsuitáknál is, a Párbeszéd Házában. Csodálatos érzés volt. Az az igazság, hogy szerintem ez a világ legszebb hegedűversenye. Ugyanakkor óriási vállalkozás volt, mert alapvetően kamarazenész vagyok, ez pedig egy komoly szólista feladat, nagy zenekarral, sok fúvóssal. Álmodoztam róla, s aztán sikerült ezt az álmot valóra váltani. Persze ebben sokan segítettek.
– „A hetedik te magad légy!” Mi annak a története, ahogyan te a kórusba kerültél?
– Tizenöt éves voltam, amikor elkezdtem a kórusban énekelni, de az, ahogyan bekerültem, az maga a csoda volt. Kiskőrösről ekkor kerültem föl Budapestre, a Bartók Konzervatóriumba, és egy rokonnál laktam, itt egész közel, az Üllői úton, így ide jártam szentmisére a Jézus Szíve-templomba. Egyszer egy alkalommal, december táján történhetett, még elsőéves voltam a konzervatóriumban, meghallottam ezt a kórust, és egyszerűen nem hittem a fülemnek, olyan gyönyörű volt. Fiatal, tiszta, csengő hangok – ilyet még nem hallottam korábban. Ráadásul ennek a templomnak gyönyörű akusztikája van. Teljesen a hatása alá kerültem, és a mai napig is cseng a fülemben. Arra azonban nem gondolhattam, hogy tizenöt éves vidéki fiúként csatlakozzam hozzájuk. A gondviselés csodája, hogy a konzervatóriumban tanultam karvezetést, teljesen fakultatíve, s volt ott egy elég visszahúzódó lány, akit én gyakran bátorítottam. Egyszer ő kérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem kórusban énekelni. Persze, feleltem, s mikor kiderült, hogy templomi kórusról van szó, csak még jobban örültem neki. Na de amikor elkezdte mondani, hogy pontosan hol is lesz a próba, nem akartam hinni a fülemnek, hogy ide hív. 1977. május 6-án voltam először próbán, ez a dátum örökre bevésődött a szívembe.
– Itt ülünk most is a főváros VIII. kerületében. Most hozzá kapcsolódóan két kifejezés – és az első asszociációidra vagyok kíváncsi. Jezsuiták és Jézus Szíve.
– A jezsuitákkal az utóbbi pár évben kerültem közelebbi kapcsolatba. Az első, ami beugrik, a nyíltszívűség. Nem kirekesztő, hanem befogadó, s ehhez szívét kitáró társaság. Megértő, nagy tudású, és fantasztikusan szervező emberek, akik az élet minden területére rálátnak. Jézus Szíve a szeretet központja. Rögtön ez ugrik be. A Szentlélek-litániában mondjuk így: a szeretet lángoló tűzhelye. Gyönyörű megfogalmazás, amikor először hallottam, teljesen belém égett. Öröm az is, hogy ebben a templomban szolgálhatunk, s hogy visszakapták a jezsuiták. Az igazi öröm pedig, hogy itt élhetünk, énekelhetünk, zenélhetek hegedűszóval is: a Jézus Szívében.
– A kilenc múzsa közül leginkább Euterpé kapcsolható egy kórushoz, a líra és a zene által, de ahogy a parnasszusi leányok is mindig együtt töltötték az idejüket, úgy veszem ki szavaidból, az együtt muzsikáláson túl nálatok is legalább ennyire fontos maga a közösség.
– Ezt jól látod, teljes mértékben mondhatjuk, hogy közösség is ez, amit vezetek. Persze nem vagyok én ennek lelki vezetője – maximum lelki rugója, ha lehet így mondani. Különleges karizmaként kaptam a Jóistentől, hogy össze tudom hangolni a társaságot. Mára közel ötvenen vagyunk, és egy ekkora társaságot kormányozni egyáltalán nem könnyű. Anno ifjúsági kórusként indultunk, s mikor átvettem a kórus vezetését, húszan-harmincan voltunk. Aztán jöttek-jöttek, persze cserélődött is a társaság egy része, de van, aki harmincöt éve is itt van, s húsz év fölött nagyon sokan. Sőt, van két házaspár, akik alapító tagok, tehát ötvenegy éve itt vannak. Valahogy ez olyan közösség lett, amely egyszerre megtartó, s vonzza is az új embereket.
– A tízes szám – főleg ahogy számjegyekkel leírva látjuk – a test és lélek kapcsolatáról is szól. Feleséged a Jézus Szíve-templom alatti urnatemetőben nyugszik. Mit jelent neked itt szolgálni?
– Nagyon jó érzés. Bár ő már tizenkét éve, hogy meghalt, abszolút itt van velünk. Fizikailag is, persze, olyan értelemben, hogy a hamvai itt vannak, de máshogyan is. Nap mint nap jelen van, a leghétköznapibb és a legünnepibb dolgokban is. A Musica Sacra hálaadó szentmiséjén például elénekeltük Rachmaninov Ave Mariáját. Ezt ő tanította be. Karvezető volt, és rengeteget segített nekem, sőt, ő volt ebben igazán profi. A kórus vezetését nem vállalta volna el, de ha arról volt szó, segített, betanította az énekeket – gyönyörű hangú muzsikusként –, s mindehhez óriási tehetsége volt. Amikor pedig elkezdtük az Ave Mariát, majdnem elsírtam magam, mert belegondoltam, hogy ezt most is ő vezeti. Csodálatos érzés volt, és ki is buggyant a könnyem. Ott volt, és szinte éreztem, ahogy fogja a kezem.
Fotó: Hegedüs Márton