Emmer László a legfoglalkoztatottabb hazai fotográfusok egyike, felesége, Somogyvári Dóra keresett sminkes. Tízéves a kisfiuk, húsz éve házasok, harminc éve alkotnak egy párt, és ha csak tehetik, együtt dolgoznak. Családi és szakmai harmóniájuk receptje mellett a karácsonyi asztalukra kerülő menüről is megkérdeztük őket.
Aki közelebből ismeri önöket, már várja, hogy karácsonykor a szokásos családi szelfivel kívánjanak boldog ünnepeket. Mi e közös ünnepi kép sztorija?
Dóri: Tíz évvel ezelőtt Laci új laptopján találtunk egy alkalmazást, amivel saját magadat tudtad lefotózni, és a képet mindenféle vicces effektekkel feldobni – akkor még nem tudtuk, hogy ezt majd szelfinek fogják hívni. Valamilyen indíttatásból lefotóztuk magunkat fiunk születése előtt két héttel, még a hatalmas hasammal, majd amikor Simi már kéthetes volt, újra, és aztán karácsonykor megint. A december 24-i családi szelfit azóta is minden évben megcsináljuk, ugyanott ülünk, ugyanaz a szög, ugyanaz a háttér, és ugyanaz a laptop is.
Laci: Mindig hatalmas csúszásban vagyunk a karácsonyi előkészületekkel és az ebéddel, mert pont akkor szoktak megjönni a szüleink, amikor a képeket küldjük szét a barátainknak.
Dóri: Merthogy az nálunk a hagyomány, hogy a szülőkkel együtt karácsonyozunk…
Laci: …amolyan batyus módon.
Dóri: Hogy ne vegyük ki a kezükből a karácsonyi vendéglátás örömeit, az a megállapodás, hogy édesapámék készítik és hozzák Tatabányáról nagy fazékban a halászlét. Laciék szülei hozzák Tatáról a tüskepecsenye névre hallgató hagyományos, kolbászhússal töltött, hártyába göngyölt sertésszüzet krumplisalátával. Bejglit mindkét nagymama süt, úgyhogy mi csak az ebédre szánt vendégváró falatokról – általában libamáj vagy más hideg különlegesség – gondoskodunk.
Laci: Utána együtt megyünk át a Mária utcába a betlehemesre, és aztán kezdődik az ünneplés.
Hogyan kerültek pont a Jézus Szíve templomba, amikor annak idején felköltöztek Budapestre?
Laci: Hú, ez nagyon hosszú történet, de talán elég annyi, hogy kiváló kollégám és társam, Lábady István, akivel több mint tizenöt éve dolgozunk egy műteremben…
Dóri: …és aki egyben Simi keresztapja…
Laci: …bábáskodott a mi hitéletünk születésénél.
Dóri: Merthogy felnőttkori megtérők vagyunk.
Laci: István és felesége, Fruzsi nagyon jóban voltak Beöthy Tamás atyával, aki a házascsoportokat és hétvégéket vitte a pesti jezsuitáknál. Ők kísérték az első lépéseinket, és aztán különösebb továbbkeresgélés nélkül kikötöttünk a Mária utcában. Vértesaljai Laci atya volt ekkor a templomigazgató, őt kértük meg, hogy keresztelje meg Simont, és rá egy évre bérmálkoztunk meg.
Dóri: Később derült csak ki, hogy a nagyapám Tatán a piarista gimnáziumban ugyanabba az osztályba járt, ahová Laci atya édesapja. Ez a hihetetlen családi kapocs is megerősített minket, hogy jó helyen vagyunk.
Laci: A Laci atya körül felépülő családos közösség aztán beszippantott minket, és amikor megtudta, hogy gitározom, elhívott zenélni a családos misékre, majd a Jezsuita Nyolcasra is.
Nem okozott nehézséget, netán meghasonlást, hogy a divat világából – mielőtt fotósként és sminkesként befutottak volna, modellkedtek is – átlépjenek az egyházi közösségbe?
Laci: Egyáltalán nem, annál is kevésbé, mert megesett, hogy előttem ült mindkét asszisztensem. Sorolni tudnám, hányan járnak a Jézus Szíve templomba a szakmabeliek közül.
Dóri: Az én asszisztensem is idejárt felnőtthittanra, és most nyáron volt az esküvőjük. Nagycsütörtökön pedig az egyik szerkesztőségi kolléganő térdelt mellettem.
Laci: Szóval abszolút van átjárás a két világ között.
Pedig az ember azt hihetné, hogy felvet morális kérdéseket a (nem csak divat)fotó világa, hiszen sokan állítják, milyen rossz hatása van a fiatalokra a túlidealizáló divatlapoknak. Nem manipulálja a teremtett valóságot egy igazán profin megcsinált kép, a smink, a korlátlan lehetőségekkel kecsegtető utómunka, a retusálás?
Laci: Amikor portréfotót készítünk, a képmás lehet kicsit jobb, kicsit szebb, de az a legfontosabb, hogy azonos legyen a velem szemben állóval. Nem az elfedés a cél. Zenei hasonlattal élve: van az alaphang, amire ráépülnek a felhangok, s így születik meg a harmónia. De gondolhatunk a figuratív és az absztrakt festészet közötti különbségre is: egy high-fashion divatfotó nem dokumentum jelleggel akar ábrázolni, hanem egy életérzést, egy üzenetet jelenít meg. Mint egy szerep, hozzátesz és elemel, de nem azzal a céllal, hogy becsapjon.
Dóri: Én sem változtatom el az embereket. Nem maszkot rakok rájuk, hanem meghagyom őket olyannak, amilyennek. Abba kapaszkodom bele, amit a modell sugall, és csak egy kicsit „meggyönyörűzöm”. Csak azt emelem ki, ami eleve megvan az arcán. De ha odaáll egy fénybe, ami eltorzítja a természetes arányokat, akkor a magam eszközeivel meg kell próbálnom korrigálni. Olyan is előfordul persze, hogy az a bizonyos valaki megmondja, hogy ő milyen szeretne lenni.
Laci: A reklám világa ennél persze trükkösebb, de azt hiszem, látják is a fejünkön, hogy bajunk van vele, mert kevesebb ilyen jellegű munkánk van.
Nem is fordult elő, hogy olyan munkára hívták önöket, amelyet hívőként vissza kellett utasítaniuk?
Laci: Emlékszem, hogy hitéletünk bimbózása idején, amikor még küzdöttünk vele, hogy mi a jó és mi a rossz, megkeresett egy barátom egy konferencia plakátjával, amire aktatáskás üzletembereket kellett volna fotózni, a főcím – a konferencia angol nevének rövidítése – pedig az lett volna, hogy IMA. Emlékszem, még egy jó barátomat is felhívtam, hogy ő elvállalná-e a helyemben. Utólag mosolygok magamon, mekkorát problémáztam ezen.
Dóri: Hála Istennek, azóta pedig úgy alakult az életünk, hogy már meg sem talál minket olyasmi, amit ne vállalhatnánk el.
Van olyan feladat, ami épp ellenkezőleg, még nem találta meg önöket?
Laci: Évek óta dolgozom az Operaháznak, Kelemen Barnabásékkal és más klasszikus zenészekkel, de még egyetlen jazzmuzsikust sem fotóztam. Na jó, Dés László kivételével, de hozzá is egy operaházi munkája miatt volt szerencsém. Pedig ha zene, akkor a jazz az én világom, abban mozgok otthonosan. Ez valahogy még nem adatott meg.
Dóri: Én konkrét személyt is tudok mondani: Laci sokszor fotózta már Trokán Nórát, de valahogy mindig úgy alakult, hogy én épp nem értem rá, és más sminkelte, úgyhogy egy ideje kifejezetten foglalkoztat, hogy milyen lenne az én Trokán Nórám.
Merthogy amikor csak tehetik, együtt dolgoznak. Azt hiszem, ritka az olyan férj és feleség, akik évtizedeken át képesek erre… Mi a titkuk?
Dóri: Talán az, hogy együtt kezdtük el, és együtt nőttünk bele. Persze megkönnyíti a dolgunkat, hogy azonos az ízlésvilágunk, ugyanarra gondolunk és félszavakból is megértjük egymást. Pontosan tudom, mire gondol Laci, amikor kér valamit, és mivel biztos benne, hogy azt is fogja megkapni, nyugodtan foglalkozhat mással. Ha másvalakivel dolgozik, esetleg nehezebben értik meg egymást, és akkor bizony repülnek az órák, míg elkészül az a smink, amit szeretne.
Laci: Az meg külön csoda, hogy Dóri a portréfotózásra beeső alanyt el is varázsolja: megnyugtatja, eloszlatja a félelmeit, és felkészíti a rá váró feladatra.
Dóri: Bejön egy vadidegen ember a műterembe, én meg be kell, hogy lépjek az intim szférájába, hozzá kell érnem, és pár perc alatt a bizalmába férkőznöm.
Laci: Ezekből a szituációkból egyébként nagyon erős kapcsolatok is tudnak születni. Nem konkrét barátságok persze, de például Kolovratnik Krisztián színművésszel, akit tíz éve fotóztunk, és nemrég találkoztunk újra, régi ismerősökként köszöntöttük egymást. Olyan erős volt az az első emberi találkozás. A fotózás minden pillanatára emlékszünk…
A gyereknevelésbe is kéz a kézben vetették bele magukat?
Laci: Annyira, hogy én is majdnem kismamává váltam. A kollégáim egyenesen kinevettek, mert a babázás első hónapjaiban majdnem tönkrementünk. Szaladtak a hetek, a csekkek jöttek, én meg nem dolgoztam – pedig nem mondtam senkinek, hogy otthon szeretnék maradni, nem mondtam le munkát, egyszerűen nem kerestek.
Dóri: Aztán persze hamar újra munkába állt Laci, én viszont négyéves koráig otthon maradtam Simivel, havi két munkánál többet soha nem vállaltam. Mindenesetre a fiunk nagyon apás lett, a vonzalom pedig kölcsönös, olyannyira, hogy én vagyok a szigorúbb és következetesebb.
Nem titok, hogy sokat vártak Simon érkezésére.
Dóri: Tíz év együttlét után házasodtunk össze, és rá tíz évre született Simi. Nem így terveztük, de így alakult.
Laci: Az orvosok megveregették a vállunkat, hogy csak így tovább, nincs semmi probléma. Nem is jártunk semmilyen kezelésre…
Dóri: …mert én biztos voltam benne, hogy úgyis lesz gyerekünk. A „görcsösen akarom” és a „nem érdekel” közötti határon táncolás persze nem volt könnyű.
Laci: Azt is el tudtuk képzelni, hogy nem lesz gyerekünk. Az igazán nehéz az volt, hogy kivárjuk, dőljön el végre, merre megy tovább az életünk.
Dóri: És amikor új lakásba költöztünk, két hónapra rá a pocakomban volt Simi. Harminckilenc évesen szültem, természetes úton, és semmilyen komplikáció nem adódott, még oxitocint sem kaptam.
Laci: Azzal, hogy a várakozásnak vége lett, és Simi megérkezett, bombaként robbant be az életünkbe a Jóisten. Addig csak keresgéltünk, de a túlcsorduló hálaérzet meghatványozta az istenkapcsolatunkat.
Dóri: Simon neve is erre a fordulópontra utal, hiszen azt jelenti, „meghallgattatott”. Egyébként nem ezért választottuk ezt a nevet, és az összefüggést is csak jóval később ismertük fel.
Laci: Simi ötéves korában elindult aztán még egy baba. Őt elveszítettük, de egy gyermekkel is boldogok vagyunk.
Fotók: Földházi Árpád