Míg a budavári jezsuita jelenlétnek szinte semmilyen nyoma nem maradt, a Várhegy tövében álló vízivárosi Szent Anna-templom máig szinte változatlan formában őrzi a rend XVIII. századi virágkorának emlékét – épp csak a jezsuiták hiányoznak belőle.
A török időket követően, amidőn Buda lassanként újranépesült, az Udvari Haditanács nem bízott semmit a véletlenre: 1868. szeptember 25-én kiadott rendeletében meghatározta, hogy „hitetlenek” nem fogadhatók be az ország újonnan visszafoglalt városaiba. A Budai Kamarai Inspekció egyértelműen fogalmazott: meghagyta, hogy Budán kifejezetten csak katolikusokat, lehetőleg kellő vagyonnal rendelkező németeket engedjenek letelepedni. Hogy a rendelet betartható legyen, szükségessé vált hamarjában több száz Budán maradt muzulmán és protestáns, valamint ortodox „megtérítése”, amely cél érdekében a főurak hamar megtalálták a katolikus megújulást (régi szóval: rekatolizációt, még régebbivel: ellenreformációt) zászlajukra tűző jezsuitákat. 1688-ban a Jézus Társasága át is vette a Nagyboldogasszony-templomot, mely Buda főtemploma lett. (A ma Mátyás-templom néven ismert, akkoriban igencsak romos épületet barokk stílusban újították fel, s mellé hatalmas rendházat és iskolaépületet emeltek – mindennek mára híre-hamva sincs.)
A jezsuiták megkapták a plébániai jogokat is, miként erről Széchényi György esztergomi érsek rendelkezett: „Jézus Társasága Főtisztelendő Atyáit érseki és metropolitai hatalmunknál fogva, amelyet régi szokás és jog révén, valamint pápai bullák által megerősítve teljes joggal gyakorlunk, kijelöljük, megtesszük és kinevezzük eme Buda városának, valamint annak elővárosainak és Óbudának plébánosává […ahol] a plébániai szolgálatokat kötelesek elvégezni, intézni, teljesíteni.” A rendhez tartozott tehát a budai Víziváros ellátása is.
Középkori oklevelekből kiderül, hogy hajdan a Víziváros helyén a Szentpéter vagy másként Szentpétermártír külváros terült el, mely nevét az itt álló templomról kapta. Eleinte a vári Boldogasszony-templom fíliája volt, majd 1390-ben önálló plébániává vált. Az itt álló kápolnát a törökök 1540-ben elpusztították, a keresztény lakosság elfogyott. Buda visszafoglalását követően a kisszámú vízivárosi lakos lelkipásztori ellátására a jezsuita atyáknak nemigen jutott idejük a várbéli építkezés miatt, így a plébániát 1693-tól Széchényi György érsek ideiglenesen a kapucinus rendre bízta.
_____________________________
A jezsuiták ténylegesen csak majd tíz évre rá vették át a vízivárosi plébánia irányítását, ám mivel a plébánosi címet viselő páter a kollégium rektora is volt, nemigen ért rá keresztelni és temetni, beteget látogatni.
_____________________________
Képzelhetjük, hányszor tették meg a fel-le vezető utat a prédikálni igyekvő atyák a vári rendház és a Víziváros között… Ebből az időből származik a Duna-part és a Mátyás-templom között mindmáig a leggyorsabb összeköttetést nyújtó feljáró, az úgynevezett Jezsuita lépcső. A plébánosi teendőket ezért rövidesen egy albán származású világi papra, Raspasani Tamásra bízták. A szertartásokat továbbra is a kapucinusok templomának (egy korábbi dzsáminak) a mellékkápolnájában tartották, ám már akkor felmerült egy új templom építésének gondolata. A lelkiismeretes és igen elhivatott Raspasani végrendeletében minden ingó és ingatlan vagyonát e célra ajánlotta föl, meghagyva azt is, hogy a templomot Szent Anna, Szűz Mária édesanyja, az anyák és a családok védelmezője tiszteletére szenteljék majd föl. Raspasani atya után Kovacsics György szolgált a plébánián, mígnem 1723-ban kinevezték az első jezsuita plébánost a Vízivárosba.
Az egykori felsővásár, ma Batthyány tér1785-ben (a felsővízivárosi plébániát díszítő kép száz évvel későbbi másolat)
Az Országos Széchényi Könyvtár, illetve az ELTE Egyetemi Könyvtár kézirattáraiban őrzött egykori jezsuita krónikáskönyvek (historia domus) egyik bejegyzése így idézi fel a kezdeteket:
„Ebben az évben [1724] a következő módon indult el a vízivárosi székházunk. Már az elmúlt évben maguk az említett város lakói kérték hevesen maguk számára a mieinktől, hogy ők lássák el a plébániai teendőket, és ne vikárius világi papok, ahogyan ez eddig történt. Kérelemmel fordultak tehát a tekintetes, akkor itt székelő királyi bizottsághoz, a saját magisztrátusukhoz és végül a provinciánk tisztelendő főnökéhez, akik mindannyian szívesen adták beleegyezésüket. Ezek után hamarosan úgy kezdték el az atyáink a vízivárosiak lelkigondozását, hogy – mivel még nem volt plébániatemplomunk – átmenetileg az úgynevezett polgári temető templomocskájában tartottunk mindennap szentmisét, vasárnap és ünnepnapokon pedig két önként vállalkozó atyánk tartott ugyanott szónoklatot a szentmise után, ami a polgárok óriási vigaszával és a lelkek nem kisebb épülésével történt. Ezután már emiatt sürgették a polgárok, hogy költözzünk le az ő városukba, ahol hamarosan kiválasztottak egy, a mieink elhelyezésére alkalmas házat, amely egyúttal elég nagy hozzá tartozó telekkel is rendelkezett, hogy egykor arra lehessen felépíteni a plébániatemplomot. Ezt a házat már korábban, az akkor már súlyos beteg Thomas Raspasini tisztelendő úr, egykori vízivárosi vikáriusunk vette meg ugyanerre a célra, tudniillik hogy kegyesen plébánia építésére legyen szánva. Miután ebben egy új oratórium lett kialakítva, és ahhoz a főméltóságú és főmagasságú esztergomi érsek megadta a felhatalmazást, a tisztelendő provinciális atyánk által erre a célra kiválasztott két atyánk ide is költözött. Ezek szorgosan csak az Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét gondozzák.”
Ez a bizonyos „alkalmas épület” Forstmayer Mátyás a Horgonyhoz (Zum Anker) címzett fogadója volt, mely korábban a dunai hajósoknak és utazóknak szolgált pihenőhelyül. Ebben az egyemeletes épületben kapott helyet a plébánia, és itt laktak a jezsuita páterek.
_____________________________
Az első plébános, Köschner Károly SJ Stájerországból származott, s a német és a latin mellett jól beszélt olaszul és szlovákul, továbbá valamennyire horvátul és szlovénul is. Fiumei és kőszegi tanárkodás után Grazban végezte el a teológiát, majd rövidebb ideig hitszónokként működött Sopronban, Judenburgban, Klagenfurtban, Traunkirchenben és Steyrben, míg végül 1720–1721-ben Budára küldték.
_____________________________
1735-ig szolgált (két év kivételével) plébánosként és a vízivárosi jezsuita rezidencia elöljárójaként. Páter Köschner mellett eleinte egy káplán volt, majd két rendtársa váltotta egymást ebben a feladatkörben – a segédlelkészi és hitoktatói teendőket az 1734–35-ös évben történetesen a későbbi híres költő, Faludi Ferenc látta el. A vári historia domus így számol be az első évtizedre jellemző lelkipásztori életről:
„A teljes magisztrátus egyetértésével ebben az évben [1725] két rendtársunk lakja a vízivárosi székházat, és látja el ott a plébániai feladatokat a lelkek nagy épülésére és vigaszára, akikről azelőtt egész évben csak nappal gondoskodtunk a várból, míg éjjel a kapucinus atyák helyettesítettek minket. A székházul szolgáló házat a Duna partján 8400 forintért vásároltuk, főként az elhunyt Thomas Raspasini atya, az egykori vízivárosi vikáriusunk hagyatékából. A plébániatemplom hiányában, amelynek a megépítését Buda városa vállalta, addig is a székházban létrehoztunk egy Szent Annának szentelt kápolnát, amelyre egy kis tornyot is illesztettünk két haranggal ellátva. Ebben mindennap két szentmisét mutattunk be, egyiket reggel fél hatkor, a másikat fél tízkor. Vasárnap és ünnepnapokon reggel hatkor német nyelven szónokolunk a népes hallgatóságnak, a szónoklatokhoz vasárnaponként hitoktatást is kapcsolunk. A munkánkat német, magyar és szláv nyelven látjuk el. A kápolna kapott egy új gyóntatószéket is. Egy mesterien kidolgozott Nepomuki Szent János-szobrot is állítottunk egy jótevő adományából.”
Hogy hányan is lehettek ekkoriban a vízivárosi hívek? Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint a plébánia lélekszáma 1732-ben kétezer fő volt, s ez a szám 1761-re megháromszorozódott. Pontosan látták tehát a jezsuita atyák, hogy hamarosan kicsinek fog bizonyulni a kápolna. A „beígért”, megfelelő méretű és kellően reprezentatív új templom megépítését Pretelli Ignác SJ járta ki, nem sokkal azután, hogy elmúlt az 1739–40. évi pestisjárvány. A mai napig is álló templom alapkövét 1740- ben, Szent Anna-napon, július 26-án helyezték el. Az építkezés több mint húsz esztendőn át folyt előbb a Morvaországból származó Hamon Kristóf mester, majd halála után a brünni Nepauer Máté vezetésével. Az első szentmisét az új falak között hat évvel később ünnepelhették:
„Idén [1746] az a vigasztaló és az egész Víziváros számára kívánatos esemény történt, hogy a Szent Anna anyának szentelt és a kollégium tisztelendő rektor atyája által néhány nappal korábban megáldott új templomban magán Szent Anna ünnepnapján mutatták be a mindenható Istennek az első áldozatot, amelyen a szertartást a kollégium tisztelendő rektor atyája, a szentbeszédet pedig a plébániai ügyek kollégiumi adminisztrátora tartotta a nagyszámú nép oly nagy örömére és ujjongására, hogy még bőségesen kicsorduló könnyek is tanúsították a lelki örömöt. Hogy a templom felépítésének teljes szimmetriájáról és szépségéről bőségesebben beszámoljunk, úgy vélem, inkább más időpontra kell halasztanunk, amikor már több mint a fele elkészül a szerkezetének” – írja a historia domus.
Az építkezés befejezése Kögl Ádám atya nevéhez fűződik, aki 1757-től 1771-ben bekövetkezett haláláig szolgált (több megszakítással) a Vízivárosban. Évről évre körbejárta az osztrák tartományokat, hogy a főuraktól és főpapoktól adományokat szerezzen a templom javára. Egyes feltételezések szerint maga Mária Terézia királynő is hozzájárult a költségekhez, persze név nélkül. Az ő idejében már négyfősre bővült a vízivárosi jezsuita közösség, amely az 1760-as évekre elkészült és valóban pompásra sikeredett templomban szolgálta a híveket.
_____________________________
Páter Kögl kitartóan folytatta a gyűjtést is, hiszen az épület méltó berendezése, mire a mellékoltárokat és a kriptát is kialakították, valamint beszerezték a szükséges liturgikus felszereléseket, kellékeket, egy további évtizedig tartott.
_____________________________
A 21,5 méter széles és 55 méter magas templom kosáríves főkapuját a Hit, a Remény és a Szeretet allegorikus szobrai díszítik, fölötte az 1758-as dátumot magában rejtő kronosztikonnal ékesített ablak és a Máriát bemutató Szent Anna szobra látható. „Bár a templomot kívülről nyeregtető fedi, és határozottan hosszházasnak tűnik, belső tere kupolás szerkezetű és centrális jellegű hatást kelt. Az 1:2 arányú téglalapba szerkesztett részei közül ugyanis a centrális kupola a legjelentősebb, e köré rendeződik északról a tornyok által összefogott orgonakarzat, délről a szentély, továbbá a sarkokon az oldalkápolnák, a sekrestye, illetve a fölöttük elhelyezkedő oratóriumok” – olvashatjuk a templom honlapján az épület szakszerű leírását.
A főkapun belépve mindjárt magához vonzza a tekintetet a főoltár és a szószék; mindkettőt gróf Zichy Miklósné Berényi Erzsébet adományából készítette Bebó Károly. A látványos, igazán barokkos főoltáron 1771 és 1773 között dolgozott a művész. Tekinthetünk az oltárképre úgy, mint barokk színházi jelenetre, ugyanis „theatrum sacrum”-ként ábrázolja a gyermek Szűz Mária bevezetését a templomba. Édesanyján, Annán kívül nagynénje, Erzsébet, jobbról pedig apja, Joachim látható, a hárfázó Dávid király és Zakariás főpap életnagyságnál nagyobb szobrai pedig a jeruzsálemi templomot jelenítik meg. A szentély kupoláját díszítő freskók, melyek a Szentháromságot és a négy evangélistát ábrázolják, Vogl Gergely festőművész alkotásai.
A templom egyik mellékoltárát Xavéri Szent Ferencnek szentelték. Az oltárkép a szent halálát ábrázolja, akit „kínai” és „indiai” emberek vesznek körül. A bécsi Wagenschön Ferenc készítette 1767–1768-ban, Karl Josef Palko drezdai udvari festő hasonló témájú festménye alapján. Az oltár különlegessége, hogy a mellékalakok egyike, Szent Flórián a Szent Anna-templom makettjével látható. A templomhajóban lévő további huszonöt festményt is Wagenschön Ferenc és bécsi műhelye készítette az 1760-as években. A nagy kupola felülete sokáig üres volt, díszítőfestés először a XIX. században került rá. A ma látható falfestmény 1938-ban készült, a Szent Anna életéből vett eseményeket ábrázoló freskót Kontuly Béla és Molnár-C. Pál festette. Bár a megrendelő Budapest főváros, illetve a tanácsokkal szolgáló művészettörténészi bizottság éppen azt akarta velük demonstrálni, hogy modern festmények is illeszkedhetnek egy barokk térbe, valójában meglehetősen idegenek az enteriőrtől.
_____________________________
A vízivárosi jezsuita jelenlét története innen a jól ismert forgatókönyvet követi: mire a nagyszabású épület elkészült, és a vetés termőre fordulhatott volna, a rendet feloszlatták.
_____________________________
S bár a plébánosi szolgálatot még évtizedeken át exjezsuiták látták el, a Szent Anna-templom felszentelése idején, 1805-ben már újra világi pap vezette az egyházközséget, amely a XIX. század elejétől már a „Felső-vízivárosi” névre hallgat (a néhány utcával lejjebbi, egykor az eklézsia ideiglenes otthonául szolgáló kapucinus templomból lett az Alsó-vízivárosi plébánia központja.) A Szent Anna-templom azóta is a főegyházmegye és a budai Duna-part építészeti éke. Utóbbi minőségét még a kommunizmusban is elismerték, hiszen 1945 után hosszú, évtizedekig elhúzódó munkával az Országos Műemléki Felügyelőség állította helyre, a hozzá tartozó plébánia épületével egyetemben, amelynek egy részében a hangulatos Angelika étterem és kávéház működik. A plébánia külső felújítására az 1980-as években zajlott, a templom külsején az 1990-es években javítottak, azóta pedig több belső átalakításra került sor (gyóntatóhelyiség, lorettói kápolna, sekrestye, hősök kápolnája, templomtető, kapu, padok).
A jezsuita atyák mai utóda, Jánosa Domokos több mint húsz esztendeje szolgál a vízivárosi Szent Anna-plébánián, amelyet pezsgő közösségi élet jellemez. Bár a közvetlen Szent Ignác-i hagyomány a rend feloszlatása óta eltelt kétszázötven év során megkopott, a templom ma is mindenki számára nyitott, s zenei, közösségi programjai a környéken, sőt távolabb lakók számára is hívogatók (a plébánia ad otthont mások mellett a fővárosi látássérült katolikusoknak). Hiszen, amint a templom honlapja is idézi Szerb Antal gondolatait: „Batthyány tér, Szent Anna temploma. A választottak édes öröme. Elmegyünk mellette, és cinkosan összemosolygunk: mi tudjuk, hogy ez a legszebb épület a Városban…”
Teljes képgaléria:
A budavári jezsuiták historia domusából közölt részleteket Pető Gábor fordította, és Süllei László, a Mátyás-templom plébánosa bocsátotta a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya rendelkezésére. Köszönet nekik, valamint Koltai András levéltárosnak, a Budapest-felsővízivárosi Szent Anna Plébánia egyházközsége világi elnökének az értékes segítségért, amelyet az írás elkészítéséhez nyújtott.
Fotók: Thaler Tamás
FORRÁSOK
Koltai András (szerk.): A Szent Anna-templom és a budai Víziváros katolikus egyházai. Budapest, 2005
Flier Gergely: 275 éve készült el a vízivárosi Szent Anna-templom szentélye a Batthyány téren (pestbuda.hu)
Rados Jenő: Budapest, Szent Anna-templom. Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára 158., Budapest, 1984
Schoen Arnold: A budai Szent Anna-templom. Budapest, 1930
felsovizivaros.plebania.hu
