Tavaly augusztus óta a jezsuiták látják el a belső-józsefvárosi Krisztus Király plébánia szolgálatát. Így a közeli Jézus Szíve-templommal együtt a Pesti-Belső Espereskerület mindkét krisztológiai címet viselő temploma a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya gondozására van bízva. Mindkét címünnep, bár biblikus alapokon nyugszik, és ókori-középkori teológiai és lelkiségi hagyományokhoz is kötődik, liturgiai szempontból kifejezetten újkori, sőt legújabb kori fejlődés eredménye.
A Krisztus király-ünnep keletkezésének köztudottan társadalmi-politikai jellege is volt, amikor XI. Piusz pápa 1925-ben elrendelte. Ez utóbbi jelleg kevésbé ismert a Jézus Szíve-ünnep és -lelkiség történetében. A két ünnep és a mögöttük rejlő hagyomány történetének néhány olyan dimenzióját szeretnénk röviden vázolni, mely adalékul szolgál az újkori kereszténység egyik legnagyobb kihívásához: vallás és közélet kényes kapcsolatához. Vizsgálódásunkat a Jézus Szíve-lelkiség körül kezdjük.
A francia vonal
E lelkiség bibliai és teológiai alapjaival, középkori fejlődésével és a XVII. században főleg Franciaországból kiinduló fellendülésével sokan foglalkoztak már, történelmi-politikai vetületéről azonban kevesebb szó esik. Ez utóbbi néhány szerző olvasatában beleilleszkedik az egyház és az állam kettéválasztására irányuló törekvések folyamatába, melyek éppen Franciaországból indultak el a felvilágosodás, majd a francia forradalom idején. De kezdjük a Szent Szív-kultusz XVII. századi felvirágzásával.
Lelki és teológiai szempontból a kor mesterei, köztük Szalézi Szent Ferenc és Eudes Szent János alapozták meg a kultuszt, merítve Szent Bernát, Bonaventura, a helftai és más középkori misztikus nők lelki hagyatékából.
A köztudatba azonban Alacoque Szent Margit Mária (1647–1690) alakja vonult be a Szív-kultusz legnagyobb hatású újkori előmozdítójaként.
A paray- le-moniali vizitációs nővér 1673 decembere és 1675 júniusa között kapta azokat a misztikus közléseket, melyekben Jézus a Szívére vonatkozó egyetemes, szentségimádáshoz és havi szentáldozáshoz kapcsolt engesztelő jellegű lelkiségi kultusz elterjesztését kérte, illetve egy ünnepet is, amelyet a Szívének szentelnek.
A kultusz terjesztéséhez Alacoque Margit gyóntatója, a jezsuita Claude la Colombière SJ személyében talált segítséget, aki révén a Jézus Szíve-tisztelet mélyebb gyökeret vert előbb a francia provinciákban, majd másutt is. A Szív-kultusz a jezsuita pasztorális gyakorlat állandó eleme, illetve a lelkiségi írások visszatérő témája lett, de egyben állandó kritika tárgya is a janzenista teológusok és lelki írók részéről.
XIV. Lajos: Napkirályból „Szívkirály”?
Alacoque Szent Margit élete vége felé újabb misztikus üzenetet kapott Jézustól, amely ezúttal magára az uralkodóra, XIV. Lajosra vonatkozott: „Tudasd Szent Szívem elsőszülöttjével [Lajossal], hogy miként földi születését a szent gyermekségem iránti tiszteletnek köszönheti, úgy a kegyelemre és az örök dicsőségre való megszületését akkor nyeri el, ha önmagát imádandó Szívemnek szenteli, mely győzni kíván az ő szíve felett és rajta keresztül e világ hatalmasain. Szívem uralkodni akar palotájában. Ott akar lenni zászlóira festve és fegyvereire vésve, hogy minden ellenségén diadalmaskodjon.” A király földi születésének említése arra utal, hogy szülei – XIII. Lajos és Ausztriai Anna – hosszú ideig terméketlen házasságban éltek. A várva várt trónörökös fogantatását és születését anyja, egy beaune-i kármelita nővér próféciáit követve, a Gyermek Jézus iránti tiszteletnek tulajdonította. A Szent Szívnek való önfelajánlás lényege a megtérés, amely egy keresztény uralkodó esetében – a személyes kegyelemi újjászületésen túl – milliók életére kiható esemény.
Az üzenet persze úgy hangzik, mint a Konstantinnak adott égi keresztjelhez fűződő isteni ígéret a 312-es Milvius hídi csata előtt: „In hoc signo vinces – E jelben győzni fogsz”. A Maxentius felett aratott konstantini győzelem – az ígéret beteljesedése – hozzájárult, hogy a kereszténység előbb megtűrt vallás legyen, majd a IV. század végére államvallássá váljon a Római Birodalomban. Kérdés, hogy az 1689-es üzenet valóban Margit hiteles misztikus kegyelmei közé tartozik-e, vagy inkább misztika és képzelet összefonódásának gyümölcse.
Alacoque Szent Margit látomása (a rozsnyói Mária Mennybevétele székesegyház üvegablaka)
Égi kísérletről lenne szó, mely a Napkirályból új Konstantint akart faragni, mintegy megakadályozandó állam és egyház szétválásának hamarosan elinduló folyamatát? Vagy netán egy új Szent Lajost, a középkori keresztény Európa mintauralkodójához hasonló kései utódot vizionált, aki megtérésével és abszolutisztikus törekvéseinek feladásával a többi uralkodó példaképévé válhat az igazságosság és a jog védelmében s egy újkori, francia színezetű keresztény pax romana megteremtésében? A történelem és a teológia érdekes kérdései ezek, amelyek az Isten országa és a saeculum kapcsolatát boncolják. Gyors válaszokat nehéz lenne adni.
Alacoque Szent Margit rendi elöljárójához juttatta el az üzenetet, akinek bejárása volt a versailles-i udvarba. Történészek azonban kétlik, hogy a prófécia eljutott volna Lajoshoz. De még ha eljutott is, a Napkirály elég hiú és öntelt volt ahhoz, hogy uralmának emblémáját továbbra is a mitológiai Apollót szimbolizáló Napban, ne pedig egy töviskoszorús szívben lássa. Egyesek megjegyzik, hogy a feltételezett jézusi üzenet dátuma (1689. június 17.) napra pontosan száz évvel előzi meg a pillanatot (1789. június 17.), amikor az utolsó rendi gyűlés nemzetgyűléssé alakult, szakítva a középkori királyság eszményével, és utat készítve az alig egy hónappal később kirobbanó forradalomnak.
Út a világfelajánlás felé
A Jézus Szíve-misztika politikai dimenziója tehát a Napkirály idején visszhang nélkül maradt. Az ünnep liturgikus elismertetése sem ment ne-hézségek nélkül. Sokáig csak néhány francia püspököt sikerült megnyerni az ügynek. Az ünnep XIII. Kelemen pápa jóváhagyásával 1765-ben kapott saját mise- és zsolozsmaszöveget az úrnapja nyolcadát követő péntekre. További száz évet kellett várni, hogy IX. Piusz pápa 1856-ban kiterjessze Jézus Szíve liturgikus ünneplését az egyetemes egyházra.
Az egyház és legidősebb leánya XIX. századi „restaurált” kapcsolata újabb töréshez érkezett 1870–71-ben, a Pápai Állam megszűnésével és a francia– porosz háború III. Napóleont elsöprő kimenetelével. Mindez a francia katolikusokban mélységes bűntudatot keltett, és egy Szent Szív-centrikus engesztelő mozgalmat hívott életre, amely elsősorban lelki indíttatású volt, de természetesen nem nélkülözte a politikai dimenziókat, köztük a katolikus egyház társadalmi befolyásának visszaszerzésére irányuló törekvéseket. Nemzeti fogadalom keretében elindították a párizsi Sacré Coeur-bazilika építését. A Montmartre tetején csaknem ötven évig épített impozáns templom a „bűnbánó és jámbor Gallia” (Gallia poenitens et devota) Jézus Szívének szentelt engesztelő ajándéka akart lenni.
XIII. Leó pápa 1889-ben az első rangú (primae classis) ünnepek sorába emelte a Jézus Szíve-ünnepet. 1899- ben jóváhagyta a Jézus Szíve-litánia szövegét, majd június 11-én egy német származású portói Jó Pásztor-nővér, az Isteni Szívről nevezett Mária (Maria Droste zu Wischering) látomásai hatására és ösztönzésére ünnepélyes engesztelő imával felajánlotta a világot Jézus Szívének. Elrendelte, hogy a felajánlást ugyanazon a napon minden település főtemplomában imádkozzák el. Az ima szövege ma is számos imakönyvben megtalálható, elsőpénteki Jézus Szíve-litániák után imádkozzák.
Az Annum Sacrum enciklika
Az ünnepélyes felajánlási aktust az Annum Sacrum kezdetű enciklika előzte meg (1899. május 25.). Ebben Leó pápa igazolni kívánta, hogy Jézus Szívének uralma és királysága minden népet magában foglal, a még vagy már nem katolikusokat is: „Az Ő birodalma nemcsak a katolikus nemzetekre és azokra terjed ki, akik a szent keresztség vizében megmosakodva joggal tartoznak az Egyházhoz, bár téves nézetek tévútra viszik őket, vagy a viszálykodás elszakítja őket a szeretet kötelékeitől; magában foglalja azokat is, akiket megfosztottak a keresztény hittől, így az egész emberi nem valóban Jézus Krisztus uralma alatt áll” (AS 3). A pápa Jézus Krisztusnak a teremtésben és a megváltásban betöltött egyetemes szerepére hivatkozik, amely megalapozza mindenkire kiterjedő uralmát.
A pápa nem rejtette véka alá, hogy a felajánlás aktusával szorosabbra kívánja fűzni egyház és állam immár több évszázada megtépázott kapcsolatát, s visszavinni a vallást a közéletbe: „A felajánlás, mivel képes megteremteni vagy szorosabbra fűzni azokat a kötelékeket, amelyek a közügyeket természetszerűleg kötik össze Istennel, jobb jövő reményét nyújtja az államoknak. Különösen ezekben az utóbbi időkben mindent elkövettek azért, hogy fal emelkedjen az Egyház és a polgári társadalom közé. Az államok alkotmányában és igazgatásában a szent és isteni törvények tekintélyét teljesen figyelmen kívül hagyják, azzal a céllal, hogy a vallás ne kapjon állandó szerepet a közéletben. Ez a politika szinte arra irányul, hogy a krisztusi hitet eltávolítsák közülünk, és ha ez lehetséges lenne, akár magát Istent is száműzzék a földről. […] Ha a vallást egyszer háttérbe szorítják, szükségszerűen meginognak a közjólét legbiztosabb alapjai is…” (AS 10).
XIII. Leó érvelése – bár az elkövetkező évszázad eseményei sok szempontból igazolták – nem talált pozitív visszhangra, sőt inkább az ellenkezőjére.
Alig hat évvel később (1905. december 9-én) fogadta el a francia nemzetgyűlés a vallásilag teljesen semleges – „laikus” – állam ideálját, állam és egyház radikális szétválasztását megcélzó törvényt. Tény, hogy a pápa érvelésében Jézus Szívének uralma és vele együtt – legalábbis közvetve – a vallás és az egyház társadalomban betöltött szerepe a konstantini (illetve theodoziánus) alapokon nyugvó triumfalisztikus államegyház reminiszcenciáival mosódik össze: „Amikor az Egyház alapítása után a császárok igája alatt görnyedt, egy fiatal császár a magasban keresztet látott, amely egyszerre lett boldog előjele és oka a hamarosan bekövetkező dicsőséges győzelemnek. És ma, íme, egy másik szerencsés és isteni jelet kínálnak a szemünknek, Jézus Legszentebb Szívét, melyből egy kereszt emelkedik ki, és káprázatos ragyogással fénylik a lángok között. Ebbe a Szívbe kell helyeznünk minden reményünket, és tőle kell bizalommal kérni az emberek üdvösségét” (AS 12).
Leó pápa érvelésében kifejezetten visszacseng az a párhuzam, melyet az Alacoque Szent Margit-féle, Jézusnak tulajdonított üzenetben közvetve már láttunk. Vajon az Úr maga is a konstantini modellben gondolta tovább országának földi kibontakozását? A következő évtizedekben megjelenő Krisztus király-ünnep mindenesetre erről az alapról indult, amint a következő részben látni fogjuk.
A cikksorozat második része itt, harmadik pedig itt olvasható.
