„Mindannyian azt kapjuk, amit kell”

Holló András a hazárdjátékos Istenről és csodaváró gyermekéről

Holló András

A tíz éve kerekes székesként újjászületett Holló András népszerű tánctanár, ám egyre inkább Isten örömhírét hirdeti, lelkiségórát és országszerte előadásokat tart. Beszélgetés szabad akaratról, egotörésről, öngyilkossági kísérletről, szándékos céltalanságról, felismert igazságról.

Belegondoltam, hogy sok egyéb mellett például karácsonyfát sem tudsz díszíteni.
– Hát nem. Bár én mindig is frusztrált voltam az ünnepek előtt, gyerekként megesett, hogy 24-én délelőtt elsétáltam Kelenföldről Martonvásárra és vissza. Nem bírom azt az álszentséget, amely sok családban jelen van ilyenkor, nálunk is állandó veszekedések voltak. Amikor összeházasodtunk Virággal, akkor is megmaradt ez a feszültség bennem. A feleségem mondta is, hogy nyugodtan töltsem mással az időt. Eleinte nehezen fogadtam el, hogy családfőként nem segítek karácsonykor, aztán rájöttem, hogy ez nem feltétlenül a feladatom. Ugyanakkor mi már advent első vasárnapján megkezdjük a lakás díszítését, minden vasárnap egyre több gyertya, girland, ablakdísz kerül ki, s ebben én is szívesen segítek.

És azt könnyen elfogadod, hogy kerekes székesként neked sokszor segítségre van szükséged?
– Már igen. Régen azt éreztem, hogy ilyenkor a gyengeségemmel kell szembesülnöm, de mostanra megtanultam, hogy nem vagyok gyenge. Föl tudom már mérni, mikor kell segítséget kérnem, így csak akkor fordulok másokhoz, ha tényleg kell. Például amikor szorosan rám állnak egy parkolóban, s nem tudok a kerekes székből beszállni a kocsiba, járókelőket szoktam megkérni, hogy álljanak ki az autóval. Volt, hogy olyan is megtette, akinek nem volt jogosítványa. Kicsit félt az elején, de mondtam, ne aggódjon, tekerjük le az ablakot, és majd én mondom, mit kell csinálni. Ehhez képest semmi, hogy amikor még nem volt aktív kerekes székem, amit be tudok tenni magam mellé az anyósülésre, a járókelőket arra kellett megkérnem, hogy vegyék ki, illetve tegyék be a csomagtartóba a tolókocsit.

Az már rögtön a motorbaleseted után egyértelmű volt, hogy folytatod a tánctanítást?
– Azokat a szalagavatós csoportokat, amelyeket azon az őszön elkezdtem tanítani, végigvittem a kórházi ágyból. Jöttek srácok, én nekik, ők pedig az osztálynak tanították be a figurákat. Izgalmas és különleges időszak volt, de még föl se fogtam, mi történik, s az orvosok is azt mondták, karácsonyra már lábon leszek. Később, amikor már otthon voltam, egy felnőttcsoportom felkeresett, hogy várnak vissza, megszervezték, hogy minden táncórára elvisznek, majd hazahoznak, aztán bő egy évvel a baleset után önállósítottam magamat, intéztem magamnak aktív kerekes széket, és megtanultam így vezetni.

„Innen csak teveled”

Harminchét évesen, kora reggel táncot tanítani ment motoron, amikor Budán, a II. kerületi Nagyrét utcában haladva elütötte egy figyelmetlenül megforduló autós. „Amikor ott feküdtem az autó kereke előtt, az első gondolatom az volt: Uram, innen csak teveled. Azért ez nem egy általános emberi reakció egy ilyen szituációban. Az valami találkozás kellett legyen” – elevenítette fel a történteket. Egy csigolyája tört el, úgy tűnt, lábra állhat majd, de rosszul műtötték meg (a gerincéből kitörtek a csavarok, amelyek beleálltak a tüdejébe, ám ezt nem vették észre). Egy kétéves kislány és egy egyéves kisfiú édesapja melltől lefelé – úgy tűnik, örökre – lebénult.

Azóta temérdek szalagavatón, tanfolyamon, tánctáboron túl vagy már. Soha nem voltak veled bizalmatlanok?
– Talán egyetlen ilyen emlékem van csak. Egyik régi tanítványom elhozta a vőlegényét, aki az egyhetes tánctábor után bevallotta, eleinte nagyon frusztrálta, hogy miként fog tőlem tanulni, ám az első óra után megszűnt a kerekes szék a szemében, és borzasztóan megszerette a táncot. Ráadásul van, aki azt mondja, könnyebben tanul tőlem így, mint amikor még lábon voltam, mert sokkal részletesebben elmondom, hogyan kell végrehajtani a lépéseket.

Nem kínzó látni, hogy ők táncolnak, te viszont nem tudsz?
– Egyáltalán nem. Hatalmas nagy csoda történik eközben. De tényleg. Számtalanszor félreértjük egymást egy sima otthoni kommunikációban is, nagyon nehéz úgy fogalmazni, hogy pontosan az menjen át, amit ki akarunk fejezni. Itt viszont nem értik félre, amit mondok.

A teljes interjút A SZÍV decemberi számában olvashatja

Fotó: Földházi Árpád