A leghosszabb nap, avagy a ránk szakadt nagyszombat

Spirituális megfontolások a koronavírussal kapcsolatban

Nagyszombaton nincs szentmise. Ez a nap Jézus sírban pihenésének ideje. Az oltár, amelyet minden felszerelésétől megfosztottak, üresen áll. Nincs remény, nincsenek megtartó rutinok. Hallgatás, félelem, gyász, fájdalom uralkodik. Az idei nagyszombatunk már március közepén elkezdődött, amióta a koronavírus okozta népegészségügyi helyzet következtében nincsenek nyilvános szentmisék.

Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatok című művének jól ismert és sokat magyarázott fejezete, a Vezérelv és alapigazság a mostani időszakban teljesen új megvilágításba kerül, és komoly kihívást ad: „Így tehát a magunk részéről ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet, és következetesen így minden másban: egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amelyre teremtve vagyunk” (23). Ez a hozzáállás olyan fokú elfogulatlanságot feltételez, amilyent a jelen körülmények között nagyon nehéz megélnünk. Sőt nagyon kevés ember képes így reagálni a helyzetre. Hiszen ha magunkat nem féltjük is, megpróbáljuk megóvni különösen a legidősebb szeretteinket. S mindezt gyakran anyagilag megroppant helyzetben, úgy kell tenni, hogy fizikailag nem érintkezhetünk, és szinte óráról órára változnak a külső körülmények.

Sokan magukba zuhannak, és mélyen megélik valós tehetetlenségüket, korlátaikat a vírus pusztítása közepette.

A Szent Ignác által megkívánt lelki hozzáállás a betegségek, halál kapcsán nem fatalizmus, passzivitás, rezignáció. Nem apátia vagy tagadás. Inkább szenvedély, együttérzés, önátadás. Hogyan érthetjük ezt meg? Mi segíthet megélni? – vetődik fel bennünk a jogos kérdés. 

(…)

A teljes cikk A Szív Jezsuita Magazin áprilisi számában olvasható

Megosztás