„Legyél olyan gyengéd, hogy érintődhess, hogy valamit észrevegyél, tudj figyelni arra, ami a környezetedben és benned történik” – emlékszik vissza egy lelkigyakorlat során kapott útmutatásra Mustó Péter. Ez azonban számára nem csupán egyszeri feladat volt, hanem egész életét meghatározó hivatás. A jezsuita szerzetessel érintődésről, méltóságról és tapasztalatairól beszélgettünk. Az interjú A Szív magazin 2020. július–augusztusi számában jelent meg.
– Tegnap találtam a Manréza Lelkigyakorlatos Ház honlapján egy írást Koldultál-e már? címmel. Ez egy 2006-os lelkigyakorlatának az emléke, ha jól értem.
– Valaki, egyébként nagyon jó szándékkal, a szememre vetette, hogy ez az írás magamutogatás. Ám mégsem bánom, hogy megírtam, mert amit ott átéltem, annyira meghatározó élmény, hogy fontos volt rögzíteni – elsősorban magamnak. Ez egy egyhetes utcai lelkigyakorlat volt, amit egy rendtársam, Christian Herwartz tartott, aki papi hivatása mellett gyári munkásként, esztergályosként dolgozott egészen nyugdíjaskoráig. Az ő személyisége, élete nagy hatással volt rám, amikor egy közösségben éltünk Berlinben. Ezért is mentem el hozzá erre a lelkigyakorlatra Münchenbe.
– Mesélne a részletekről? Mi az az utcai lelkigyakorlat?
– Christian abból a tapasztalatából indult ki, hogy a vallásos gyakorlatokban – így a lelkigyakorlatokban is – nagyon sokszor nem a reális, hanem egy visszavonult, idealizált életet próbálunk keresni. Évtizedek óta tart mindenfelé utcai lelkigyakorlatokat, ahol nem azt mondja a résztvevőknek, hogy ülj le, olvasd a Szentírást, és elmélkedj, hanem azt, hogy keresd Istent ott, ahol vagy. Menj ki a városba minden cél nélkül, és figyeld, hol szólít meg Isten.
– És hozzátartozik a koldulás?
– Nem. A lelkigyakorlat egyik alapelve, hogy a lehető legegyszerűbb, mondhatnám primitív körülmények között vagyunk. Hajléktalanszállón aludtunk. Esténként volt közös imádság, beszélgetés, és magunknak kellett főznünk. Napközben pedig az volt a feladat, hogy járd a várost, és keresd, hol és mi érint meg téged. Először azt gondoltam, a temetőbe fogok menni, hogy a szüleimmel rendezzem tovább a kapcsolatomat. Ez ugyanis nagyon fontos életfeladat, és akár évtizedekig is tarthat. Ám érdekes módon, amikor az utcát jártam, mégsem ez szólított meg, hanem azt éreztem, nekem koldulnom kellene. Ettől nagyon megijedtem.
Nem töltött el örömmel, hogy München közepén – egy olyan városban, ahol elég sokan ismernek – koldulni kezdjek. Két-három napba is beletelt, míg a félelmeimen túl tudtam tenni magam.
– Mi történt közben belül?
– Az utcai lelkigyakorlat legfontosabb bibliai képe az, amikor Mózes az égő csipkebokor előtt áll, és a hang azt mondja neki: „Vedd le a sarudat!” Itt is az a feladat, hogy amikor kimész az utcára, vedd le a sarudat: mindazt, ami kemény, ami előítélet, ami tudatos elképzelés benned. Legyél olyan gyengéd, hogy érintődhess, hogy valamit észrevegyél, tudj figyelni arra, ami a környezetedben és benned történik. Először csak naphosszat néztem a koldusokat az utcán: hova ülnek, hogyan szólítják meg az embereket? Néztem az embereket, a rendőröket, hogyan bánnak a hajléktalanokkal. Mondom, pár napba telt, mire le tudtam ülni. És tudtam – nem azért, mert kigondoltam, hanem mert belülről jött –, hogy nekem egy templom lépcsőjére kell ülnöm, mert máshol nem tudok koldulni. Az „Alter Peter”-hez mentem. Először bementem a templomba, és meditáltam, aztán levettem a cipőmet, és leültem a bejárati lépcsőre.
„Menj ki a városba minden cél nélkül, és figyeld, hol szólít meg Isten.” (Fotó: Földházi Árpád)
– Ahogy olvastam ezt az írást, azon tűnődtem, vajon miért volt olyan fontos ez az élmény önnek, hiszen előtte már gyerekkorában és Bogotában is megtapasztalta a kiszolgáltatottságot.
– Nem azért koldultam, mert pénzre volt szükségem, hanem azért, mert Istent kerestem. Nem az élményt. Maga az élmény volt az, ami belülről érintett, és vitt ahhoz, hogy oda leüljek. Azt, hogy mi volt az igazi célja, miért kellett nekem ezt ott elvégeznem, még ma sem tudom megmondani. De biztosan hozzátartozik az is, hogy megéltem, milyen menekültnek lenni, kiszakadni a meglévő világból, és teljes bizonytalanságban élni. A gyermekkoromat meghatározta a háború.
Hat évet menekülttáborban éltünk. Sehol sem szerettek, nem akartak minket. Úgy éltünk, hogy nemcsak a jövő, a jelen is bizonytalan volt. Nem tudtuk, hol szállhatunk meg, mit fogunk enni. Mentünk egyik háztól a másikig egy darab kenyérért.
Visszagondolva egyáltalán nincs hiányérzetem emiatt, mégis meghatározta az életemet. Talán ezért is fordultam később sokkal nagyobb érzékenységgel azokhoz, akiket bajban láttam.
– Érdekes, hogy épp olyan kiszolgáltatott emberek keresték meg, akikkel Bogotában foglalkozott.
– Igen. Sokáig nem figyeltem fel rá, pedig már Bogotá előtt is többen mondták: „Nem veszed észre, hogy te azoknak vagy a legfontosabb, akik bajban vannak?” Később a jezsuita rendben is feltűnt, hogy sokszor azok a rendtársaim jöttek hozzám, akik bajban voltak: nem tudtak kijönni az elöljáróikkal, úgy érezték, nem becsülik őket a közösségben, vagy bizonytalanok voltak abban, jó helyen vannak-e. Néha már féltem is attól: ha egy fiatal rendtárs hozzám jön, talán ki akar lépni. Kimondottan szerettem volna megóvni őket magamtól.
„A pokol nemcsak a múlt. Abban benne van minden, ami csúnya, ami nem sikerült, ami nem valósult meg. Az is, amikor kárt okoztunk, hibáztunk.” (Fotó: Földházi Árpád)
– Arról, amit eddig elmondott, eszembe jut a Megszereted, ami a tiéd című könyv szegedi bemutatója, ahol arról beszélt: nagyon fontos képe a Bibliában, hogy Jézus „alászállt a poklokra…” Azt mondta, Jézus példáját tekintve nekünk is alá kell szállnunk a múltunkba, az őseink történetébe, hogy újjászülessünk. De hogyan tudjuk ezt megtenni?
– A pokol nemcsak a múlt. Abban benne van minden, ami csúnya, ami nem sikerült, ami nem valósult meg. Az is, amikor kárt okoztunk, hibáztunk. Az „alászállt a poklokra” – ha pszichológiai fogalommal akarom kifejezni magam – a tudattalanba való leszállást is jelenti.
A lelkigyakorlatban, a pszichoterápiában egyaránt az a szándék, hogy mindaz, ami nem tudatos, nem az akaratunkon múlik, a látásunkon kívül esik, azzal valahogy megbéküljünk, és megtanuljunk jobban együtt élni vele.
Ez a hitvallásban is benne van, de általában arra figyelünk, hogy Jézus feltámadt. Ezt mindenki szereti. Mindenki szeret feljutni. Szeretjük ezt a Jézust. De mielőtt felment a mennybe, ő leszállt a poklokra. Ahogy a Filippi-levél mondja: „kiüresítette önmagát”. Van az életnek egy olyan oldala, amelyre nem vágyunk, amelyet nem szeretünk, amelyet legszívesebben nem vennénk tudomásul, mert szeretnénk úgy élni, hogy ez ne legyen.
– „Ami van, annak szabad lennie” – talán ez a legismertebb gondolata.
– Sok minden, ami rossz, idővel megváltozhat, és jóvá válhat. Az egyházi tanításban valamiképpen jobban szeretjük a jó Istent, a jó dolgokat, a jó képességeinket erősíteni, azokat kibontakoztatni és érvényre juttatni. Rengeteget beszélünk a bűnről, hogy bűnösök vagyunk, de inkább azért, hogy ez ne legyen. De ha van bűn, és bűnösök vagyunk, akkor azt komolyan kell venni. Persze mindig megdöbbentő és fájdalmas, hogy ez is része az életnek. Én sem tudom mindig mindenben felfedezni a jót. Jézus szépen felmehet a mennybe, de hogy közben mi történik bennünk: hogyan lábalunk ki újra és újra valami sötétből, ez az, ami engem foglalkoztat. Amit leginkább csak egy költemény, egy kiáltás, sírás vagy átkozódás tud kifejezni. Nekem egyszer volt pokoltapasztalatom. De utólag nagyon hálás vagyok érte, mert sokat tanultam belőle.
– Mi volt ez?
– Azt éltem meg, hogy nem tudom teljesíteni életem feladatát. Hogy nem történt meg bennem az, ami az én életem értelme. És azt éreztem, ez igazán a pokol. És azért vagyok hálás érte, mert ennek a tapasztalata után tanultam meg, hogy akkor is jó lenni, ha nem tudom teljesíteni azt, ami az én feladatom.
De a poklon át kell menni, hogy tudjuk, akkor is van élet, és lehet élni, ha nem látom az értelmét. De így alázatosabb vagy, és nem leszel túl büszke arra, hogy mindent a magad erejéből értél el.
– És azóta megértette élete feladatát?
– Mindig azt akartam megvalósítani, ami belőlem születik meg. Azt szerettem volna megtanulni, hogy jóindulattal tudjak nézni mindenre. Még arra is, ami megriaszt. Akkor is, ha nem megy automatikusan. Jóindulattal nézni a természetnek arra a részére is, ami visszataszít: még a betegségre, a halálra is. Sok mindent nem értek. És tulajdonképpen Istent nem értem. Nem tudom, miért olyan a világ, amilyen. Számomra az volt a fő kérdés, amiről döntenem kellett, hogy keserű, negatív és erőtlen életet élek-e – de soha nem akartam cinikus lenni –, vagy elfogadom Istent mint Teremtőt. De a jó Istenben csak akkor tudok hinni, ha én magam jóindulattal, megértéssel, megengedéssel fordulok az emberek és minden felé. Sokan nem szeretik, ha erről beszélek, mert szeretnének hinni abban, hogy a világrendben, a teremtésben egy jó elv és jó szándék működik, és hogy az egész világmindenség a mi javunkat akarja. Mindenki azt szeretné hallani, hogy Isten jó. De én ezt így igazából soha nem tudtam problematizálás nélkül elfogadni.
„Én sem tudom mindig mindenben felfedezni a jót. Jézus szépen felmehet a mennybe, de hogy közben mi történik bennünk: hogyan lábalunk ki újra és újra valami sötétből, ez az, ami engem foglalkoztat.” (Fotó: Földházi Árpád)
A Megszereted, ami a tiéd című könyvében részletesen is kifejti, hogy „a Szentírás Istennek ezt a meghökkentő arcát sem rejti el előlünk. Nem egyszerűsíti le megnyugtató tulajdonságaira. Figyelmeztet arra, hogy Isten félelmetes. Sokszor érthetetlen számunkra. Amikor olvassuk, megdöbbent, éppen azért, mert életünkben ezt tapasztaljuk. Ráismerünk. […] Isten más, mint ahogy én őt szeretném látni.” Mi a tapasztalat e mögött?
– Én azt tapasztaltam, hogy Isten akkor jó, ha én jó tudok lenni. Ha én magam megváltozom, és az emberek javát nézem. Ha bízom abban, hogy a meglévő helyzetekből mindannyiunk számára valami jó alakul ki. Nem tudom elválasztani az Isten jóságát attól, hogy én ki vagyok.
Szeretnék hinni az emberekben. Abban, hogy ők is azt akarják, a lehető legjobb jöjjön ki az életükből, a kapcsolataikból, a küzdelmeikből, a kételyeikből és a szenvedéseikből.
– Bogotái tevékenységéről készült egy film – a Padre Píter –, abban azt mondja, azért ment oda, hogy tanítson, ám azt vette észre, hogy ők tanították önt. Ez is segített az említettek felismerésében?
– Igazából nem az volt a szándékom, hogy tanítsam őket, hanem az, hogy az életük ne vesszen kárba túl hamar. Mert láttam, hogyan kallódnak el: elviszi őket az utca, a nyomor, a hiány, a csalódás, a kábítószer és a tudatlanság. Eleinte minden két hétben megöltek egy gyereket, és nekem kellett őket azonosítanom a hullaházban. Volt ez idő alatt egy nagy felismerésem, amikor a veteményeskertben dolgoztam. Azt vettem észre, hogy engem azok a palánták érdekelnek, amelyeknek valamiért nem sikerül növekedni, és elszáradnak. És jobban érdekel, hogy megmaradjon az, amelyik veszélyben van, mint az, hogy az ép növények minél szebb termést hozzanak. Megmenteni azt, ami veszendőben van – igazából mindig is ez hajtott. De csak lassan, különböző helyzetekben értettem meg ezt. Sokszor kérdeztem magamtól: miért is mész oda, miért csinálod ezt? Mert akkor nem tudtam szavakba önteni, még magamnak sem. Inkább csak egy felismerés volt, egy belső látás arról, ki vagyok én. Az voltam, akinek fájt, akit sértett belül mindaz, ami igazságtalan, ami sikertelen, ami kudarc, ami gyűlölet, ami bántalom. Ám ennek ellenére nem a rosszat akartam megszüntetni, hanem még abban is felfedezni – vagy legalább remélni –, hogy valami jó születik meg.
– Mint János evangéliumában, amikor megkérdezik Jézust: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” És ő azt feleli: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”
– Olvastam valamikor nagyon régen Albert Camus-től A pestist, és úgy érzem, ez a regény nagyon jól kifejezi, ami engem belülről mindig is mozgatott és érintett. Ismerjük a történetet, hogy egyszer csak megjelennek a patkányok, és hozzák a pestist. A történet főszereplője, Rieux doktor is azért nem tud hinni Istenben, mert azt látja, hogy ha ártatlanok szenvednek, és gyerekek halnak meg, akik aztán végképp nem tehetnek semmiről, akkor a rossz a teremtés része. Tudom, hogy ebben nem épp a hagyományos vallásos magyarázatok síkján állok, mégis meggyőződésem, hogy a rossz, a betegség nem ellenünk van, nem büntetés, hogy kínozza az embert.
A rossz alapvetően a természet, a teremtés része. Nehéz ezt kimondanom, mert én is abban szeretnék hinni, hogy Isten jó. De a jósága nem azt jelenti, hogy nincs rossz. Istennek a rosszban is benne kell lennie, mert ha nincs benne mindenben, akkor nem isten.
– Tehát a rossz nem akadály, hanem szükséges dolog, amin át kell menni, hogy közelebb jussunk valamihez, ami mellett egyébként elmennénk?
– Igen. Most kaptam ajándékba Van Gogh leveleit. Őt nagyon szeretem. Sok mindent felfedezek benne, ami számomra is egész közel van. Egyik levelében Maupassant-t idézi: „A gonosz a természetünkben van, nem mi teremtettük.” Számomra annak, amit gonosznak, rossznak, bűnnek, sötétségnek nevezünk, a konkrét jelképe az, hogy fogaink meg körmeink vannak. Csak akkor tudunk élni, ha egy másik élőt megsemmisítünk és megeszünk. Mi gonosznak éljük meg, ha mások teszik ezt velünk, de amikor levágjuk a csirkét, és megesszük, akkor nem gondolunk arra, hogy a csirke számára mi gonoszak lennénk.
„Számomra annak, amit gonosznak, rossznak, bűnnek, sötétségnek nevezünk, a konkrét jelképe az, hogy fogaink meg körmeink vannak. Csak akkor tudunk élni, ha egy másik élőt megsemmisítünk és megeszünk.” (Fotó: Földházi Árpád)
– Ez a Sapiens története Yuval Noah Harari szerint…
– Harari… (nevet). Nem mindenben értek egyet vele. Nagy ellenfelem bizonyos szempontból. Ugyanakkor sok mindenben igaza van. Én csak a Homo Deust olvastam tőle, de nem is vágyom többre. Az alapfelvetéseiben egyetértek vele, csak az én válaszom nem az, hogy jöjjön a mesterséges intelligencia, ami aztán minden problémát megold. Az én reményem épp az ellenkezője: megmenthetjük a lelket, ha felfedezzük az élő méltóságát. Egy robotnak, egy mesterséges intelligenciának nincs méltósága. Azt összerakjuk darabokból, és ugyanígy szét is tudjuk szedni. Egy autónak nincs méltósága, legfeljebb tökéletessége. Minél tökéletesebb, annál jobban tudjuk használni, de méltósága csak egy élőlénynek van.
– És a mesterséges intelligenciával találkozás sincs. Még a technika segítségével zajló virtuális találkozások sem igaziak. Az elmúlt időszak is azt mutatta, hogy a kapcsolat mélységesen hozzátartozik emberségünkhöz, és amit most mond, megerősíti bennem, hogy a lelki életünk nem csak az imádkozást jelenti. Az élet találkozásokban történik. Ha kilépünk, ha érintődünk.
– Ez pontosan így van. Lehet, hogy bizonyos területeken nagyon jó szakmai munkát végez a mesterséges intelligencia. Elhiszem, hogy japánban a betegek és az öregek szívesen veszik, ha egy robot ápolja őket, ami sosem türelmetlen vagy rosszkedvű. Nem kell tőle bocsánatot kérni, és szégyellni magunkat előtte. Egy robot mindig kiszolgál és mosolyog. De az mechanikus mosoly. Ám az ápoló és az ápolt között így nem történik találkozás.
Márpedig méltóság csak találkozás által születik. És méltóságon azt értem, hogy megérintődöm. Meglepődöm. Talán megijedek. Visszafogottabbá válok. Ha komolyan veszem a természet – az embertársaim, az állatok vagy a növények – méltóságát, akkor megváltozom.
Hadd utaljak vissza Van Goghra. Ő azért szimpatikus számomra, mert azt fedeztem fel a képein, milyen pontosan képes lefesteni a méltóságát még egy földművesnek vagy egy krumplievő parasztnak is. Érintődést, a létező iránti tiszteletet érzek a képein. És ez az, amire én magam is vágyom: hogy tisztelettel tudjak viszonyulni minden iránt, akármilyen fájdalmas vagy gonosz is. Mert ezáltal én magam változom meg, és a tapasztalatom az, hogy a másik is akkor változik igazán, ha tisztelettel fordulok felé. Így fejlődünk, növekszünk, gazdagodunk vagy éppenséggel szegényedünk. Mert öregkoromban egyre inkább tapasztalom, hogy mindig kevesebbet tudok csinálni. De lehet tisztelettel nézni arra is, amit már nem tudok megtenni. Ez is hozzátartozik a méltósághoz, az érintettséghez.
„Jézus számomra példakép abban, ahogy az emberekkel bánt. Egy asszony megérinti a ruháját, és ő megérzi. Olyan érzékeny volt, hogy észrevette az emberek fájdalmát.” (Fotó: Földházi Árpád)
– Többször hallottam öntől, hogy amikor belépett a Jézus Társaságába, akkor nem annyira Jézus személye, mint inkább az evangélium tanítása vonzotta. Ma hogyan gondol Jézus személyére?
– Ha őszinte akarok lenni, a mai napig nem Jézus személye az, ami igazán foglalkoztat, hanem Isten. Pontosabban a lélek és mindaz, ami élet, ami érintődés, tisztelet, méltóság, kockázat, ami erő. Jézus számomra példakép abban, ahogy az emberekkel bánt. Egy asszony megérinti a ruháját, és ő megérzi. Olyan érzékeny volt, hogy észrevette az emberek fájdalmát. Nem a korabeli törvények istenképét hirdette – a fenyegető Istent –, hanem azt az Istent, aki törvényeket is felülír azért, hogy az embereknek jó legyen. És a kegyetlenséggel, ítélkezéssel szemben mindig megvédte az embert. De amikor imádkozom, akkor nem ezt az ember Jézust keresem, hanem azt az Istent, aki itt van. Azt a Jézust, aki feltámadása által lélekké vált. Nem Jézust szólítom meg, ahogyan sok vallásos ima, hanem arra az Istenre próbálok figyelni, akiben élünk, mozgunk és vagyunk, és aki bizonyos értelemben független az ember Jézustól, hiszen nemcsak benne van jelen, hanem mindenben, mindenkiben és mindenhol. Épp ezért ott akarom keresni Istent, és nem csak az ember Jézusban.
– Legutóbb öt évvel ezelőtt volt önnel interjú A Szívben. Akkor azt mondta, szeretne több időt hagyni olvasásra, festésre, szeretne megtanulni gitározni vagy mandolinozni. Most hol áll ezzel?
– Bevallom őszintén, ez nem sikerült. És most, ahogy Van Gogh leveleit olvasom, egészen megdöbbenek azon, mennyi munkába telik, ha valaki valamit komolyan csinál. Ha én festenék vagy zenélnék, akkor teljes szívvel-lélekkel kellene tennem, a technikájába is teljesen elmélyedve. Ám az életem úgy alakult, hogy ezt képtelen vagyok megengedni magamnak. És nem is ez hajt igazán, hanem ahogy mindig is, inkább azt érzem feladatomnak, hogy rendelkezésre tudjak állni, ha keresnek. Ugyan már tanulok lemondani, nemet mondani. Tanulom, hogy nem kell mindennek megfelelnem, de ha az emberek a problémájukkal hozzám fordulnak, akkor arra nem tudok nemet mondani. És ez sokkal fontosabb nekem, mint hogy zenéljek vagy fessek. Hogy ez bennem szomorúság-e, veszteség e? Igen, veszteség. De rengeteg más veszteség is volt, van és lesz még az életemben. Nem vagyok elkeseredve emiatt. Amit kaptam az élettől, Istentől – jót, rosszat – azzal meg vagyok elégedve.
Fotók: Földházi Árpád
