Hosszabb-rövidebb megszakításokat leszámítva időszámításunk óta lakott a fővárostól mintegy tizenöt kilométerre, ma az M0-s körgyűrű ölelésében, már-már hegyi környezetben megbúvó, Török Bálintról elnevezett tizenötezres városka területe.
Az egyik hosszabb megszakítás a török hódoltság idejére tehető. Az elpusztított és elnéptelenedett település Buda felszabadulását követően a Drahosóczy és a Tőrey család birtokába került, ám ők 1695-ben ötszázötven rajnai aranyért eladták a budai jezsuitáknak.
Rácok és svábok földesurai
Mivel I. Lipót császár nagy hangsúlyt helyezett a visszavett területek betelepítésére és a vallási élet megreformálására, 1700. február 5-én megerősítette a Budai Jezsuita Kollégiumot e javadalmukban. Törökbálintra először rácok (horvátok, szerbek, dalmátok), majd – a helyi dialektusból következtetve – elsősorban Alsó-Ausztriából, aztán a Fekete-erdő vidékéről, Bajorországból sváb, azaz németajkú telepesek érkeztek (az egyházi anyakönyvekből tudható, hogy harminchárom család), és nagyjából fél évszázaddal később, a XVIII. század közepére a német anyanyelvű lakosság száma meghaladta a szlávok létszámát.
A jezsuiták a törökbálinti telepesekkel – akik a falut Großturwal néven emlegették – az 1700-as évek elején telepesszerződést kötöttek, melynek értelmében az arányosan felosztott területet a maguk számára beépíthették, megdolgozhatták, kaptak téli és nyári vetőmagot, valamint kaszálóterületet a széna gyűjtésére. Engedélyezték a lakosságnak egy közös kocsma és mészárszék építését. Az erdő – ahogy a szerződésben írták – a földesúr kizárólagos tulajdona maradt, tilos volt a növendékfák irtása. A családok házanként fizettek adót minden évben Szent Mihály- és Szent György-napkor. Robotra is kötelezték őket, és a termesztett gyümölcsfajták után kilencedet kellett leróniuk. Érdemes tudni, hogy a telepesek tehetősségük szerint kaptak telket: az egész telek területe harminckét, a fél tizenhat, a negyed telek nyolc hold volt. A telektulajdon kertes házhelyből, gazdálkodásra való szántóból és rétből, valamint kaszálóból állt.
A jezsuiták addig-addig munkálkodtak, hogy azok a betelepülők, akik nem akarták fölvenni a katolikus hitet (elsősorban a görög ortodox szerbek), előbb-utóbb elköltöztek a községből. Hogy pontosan hány embert katolizáltak, azt nem tudni pontosan, mindenesetre a rendtagok elérték – miként erről Bonomi Jenő (Eugen von Bonomi) etnográfus egyik tanulmányában (Serben in Grossturwal – Törökbálint, Budapest, 1941, a szerző saját kiadása; magyarra fordította Kramm Györgyné és Bálint János, 2022) megemlékezik –, hogy nekik tetsző egységes vallási élet jöjjön létre. Wittinger Antal írja a Törökbálint történetéről szóló írásában (Török-Bálint története és leírása, Budapest, 1901), hogy a jezsuita rend „falusi kolostorában élő tagjai inkább a földesúri jog és hatóság gyakorlásával, gazdasági teendőkkel vannak elfoglalva, mint lelkészkedéssel. Valószínű ugyan, hogy kezdetben, a birtokátvétel idejében ők maguk lelkészei az új helységnek s híveiket az 1699-ben épült templom, vagy, ami még valószínűbb, a kolostor kápolnájában gyűjtik egybe istentiszteletre; de később külön plébánia alapításával a lelkészi teendőket világi papokra bízták.” Törökbálint ekkor a Veszprémi Egyházmegyéhez tartozott, s Dénesi Tamás doktori disszertációjából kiderül, hogy Acsády Ádám püspöksége idején (1725 és 1744 között) a jövedelmezőbb plébániák egyike volt, ugyanis kétszáz forint feletti jövedelmet biztosított.
Jezsuiták és helytörténészek
A Törökbálinton 1911-ben született Bálint Márton pedagógusi és közéleti tevékenysége mellett helytörténeti kutatásokat is folytatott, és számos jezsuitákhoz köthető anyagot tárt föl. Munkáját Pelsőczy Ferenc plébánoson keresztül Holovics Flórián jezsuita szerzetes segítette. Bálint Márton 1981-ben halt meg, a tervezett kutatómunkát nem fejezte be. (Életéről bővebben a nevét viselő iskola honlapján, a balintsuli.hu címen lehet olvasni.) Jelentős még Pertl Istvánnak a jezsuiták törökbálinti jelenlétére vonatkozó kutatása is.
„Apai ágon a sváb őseim a Budai Jezsuita Kollégium telepeseiként (jobbágyaiként) érkeztek Törökbálintra a XVIII. század elején. Meggyőződésem, hogy a jezsuita rend szellemisége és kiváló szervezőkészsége nagyban hozzájárult a százötven éves török uralom utáni ország és benne településünk felvirágoztatásához. Szerencsére a jezsuiták precízen vezették a birtokukban lévő javak szerződéseit, levelezését és pénzügyi kimutatásait. A Nemzeti Levéltárban már néhány órás kutatás után is kincsekre bukkanhatunk (itt olvasható Törökbálint 1695-ös adásvételi szerződése, az első telepes szerződés, Bitomszky József végrendelete stb.). A több évszázados iratok meglepően jó állapotban maradtak meg. Nem mindennapi érzés ezeket kézbe venni és tanulmányozni – nálam ez már idestova harminc éve tartó hobbi” – mondja a helytörténész, aki civilben vállalati ügyfélmenedzser.
Mindkét említett forrásgyűjtemény szakértő feldolgozására vár.
Ami a helyi egyházi életet illeti, a XVIII. század negyvenes éveivel kapcsolatban a Morvaországból származó, Vácon felszentelt Bitomszky József plébános feljegyzéseire támaszkodhatunk. Neki köszönhető, hogy a településen 1734-től minden adat fennmaradt, precízen vezette az anyakönyveket, s gondosan bánt az egyéb dokumentumokkal is, sőt, felmérte az akkor nyolcszáz fős helyi lakosság nemzetiségi összetételét. Egy korabeli egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint Törökbálint nemzetiségi lakossága egyaránt katolikusnak vallotta magát, ám ha a misét horvát nyelven tartották, a németek kimentek a templomból, ha viszont németül prédikált a pap, akkor a dalmátok és a horvátok távoztak. (Ez az ellentét még a XIX. század közepén is fennállt, akkor azonban bölcs megegyezés született.
Több pontban rögzítették, hogy például vasár- és ünnepnapokon a kismisén felváltva énekeljenek rácul és németül, vagy ugyancsak ezeken a napokon az evangélium magyarázata rácul is hangozzék el.
Az egyeztetett és mindkét részről jóváhagyott miserendet 1859-ben a székesfehérvári püspök, Farkas Imre is elfogadta.) Érdemes belegondolni, hogy a lelkipásztorok dolgát nem könnyítette meg a lakosság soknemzetiségű összetétele, ugyanis így folyamatosan kétnyelvű papokat és tanítókat kellett alkalmazni, akik érdemben tudtak foglalkozni a helyiekkel. Bonomi tanulmányában megemlíti, hogy „volt itt több szláv eredetű lelkipásztor, de a nem szlávok is meg tudták magukat értetni általában. Valószínű rendelkezésre állt mindig megfelelő tanerő is. Csak egy kivétel ismert előttünk: Schurian Tamás (1714–1722) csak németül beszélt, így tehát ő a szerb [szláv] ministránsaival csak tolmács segítségével tudott beszélgetni. Jogos volt a szerbek [szlávok] elégedetlensége ezzel a pappal szemben, ilyen körülmények mellett kissé alább kellett hagyni a hitéleti tevékenységet. Akkor szemére vetették (a németek is) a hanyagságát. A község panaszait meghallgatta a felettes hatóság, és leváltották Schuriant.”
Üdülőből szanatórium
Amit Wittinger kolostorként említ, az minden bizonnyal villa, azaz mai szóval üdülő lehetett, hiszen a budai jezsuiták rendháza a budavári Nagyboldogasszony-templom mellett épült fel (kolostorban pedig, nem monasztikus szerzetesrend lévén, soha nem is laktak). Gyarmati Mihály Törökbálinton élő építész és lelkes lokálpatrióta egyik helytörténeti tanulmánya is erre utal: „Érdekes azonban, hogy Arányi Lajos Pest megye topográfiája című művében nem kolostornak, hanem a jezsuiták nyaralójának nevezi ezt a »kolostor« épületet. Ebben lehet némi igazság, mert Gyenis András Régi jezsuita rendházak című, százhúsz hazai települést nevesítő, áttekintő, leíró munkájában nem szerepel a falunk, mint ahol kolostor/rendház valaha lett volna. Pedig mérete alapján nem tekinthető jelentéktelen épületnek” (Gyarmati Mihály: Nagytorbágyi tájakon. Turbal/Torbágy/ Nagytorbágytól Törökbálintig, kézirat, 2022). Az emeletes, huszonöt-harminc szobás ház Most József bécsi építész tervei alapján épült a pihenésre elvonuló szerzetesek számára. A kora barokk stílusú épület vélhetően 1701-ben már állt.
A plébánia és a jezsuiták viszonyát jól jellemzi, hogy Bitomszky József 1749. augusztus 7-én kelt végrendeletében a budai jezsuiták rektorának hagyja a törökbálintiaknak kölcsönzött pénzét azon megszorítással, hogy az ötszáz forintig begyűlt összeg a plébánia-egyház öröklámpájára fordíttassék. Ugyanez a plébános 1749. november 23-án készített pótvégrendeletében összes hagyatékának tényleges végrehajtójául földesurát, a budai kollégium rektorát rendeli. Törökbálint 1695-től egészen 1773. október 20-áig a jezsuitáké volt, tehát rendjük – átmeneti – feloszlatásáig, amikor is a kormányzat birtokaikat a szervezendő tanulmányi alap javára foglalta le, a plébániát pedig nem sokkal később a Székesfehérvári Egyházmegyéhez csatolták.
A remek helyen álló törökbálinti jezsuita villát Mária Terézia királynő a Majláth családnak adományozta, ők átalakíttatták, ekkor kapta a maihoz hasonló kastély jelleget. Majláth József emeletráépítéssel változtatta meg az épületet, és körülötte lépcsőzetes elrendezésű parkot létesíttetett, amelyben még mészkő díszkút is állt. A hangulatos parkkal körülvett kastély később Festetics Antal tulajdona lett, aki Ágoston nevű fiának adta, ő pedig örömmel beköltözött. Az épület többször gazdát cserélt, legutolsó tulajdonosa Sváb János 1925-ben adta el a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetén keresztül a Ferenc József Kereskedelmi Kórháznak, amely tüdőszanatóriumot hozott létre az ódon falak között. Jelenleg Törökbálinti Tüdőgyógyintézet néven működik, és műemléki védelem alatt áll. Egykori építészeti jellemzőit a főlépcsőházban találhatjuk meg, illetve a boltíves folyosó és a földszinti teremsor idézi a hajdani villa hangulatát.
Törökbálint jezsuita templomai
A városka plébániatemploma a Szűz Mária bemutatása titulust viseli. A helyi hagyomány Árpád-kori alapításúnak tudja, így minden bizonnyal Magyarország legrégibb templomainak egyike. Amikor a jezsuiták tulajdonába került a község, akkoriban építették újjá késő barokk stílusban, méghozzá a korábbi gótikus falmaradványok felhasználásával és a telepesek hatékony közreműködésével. Az 1763-ban újból megnagyobbított templom építési munkálatait Siegel Márton budai mester vezette – a dátum még ma is olvasható egy IHS-felirattal együtt a templom jobb oldali befalazott oldalbejáratának kapuoromzatában.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft
Mai formáját már a jezsuita időket követően nyerte el a templom. 1811-ben fatornyot kapott, melyet 1843-ban kőtoronnyal váltottak fel, s az addig a templom szomszédságában a földön elhelyezett haranglábon lévő harangokat felvitték a toronyba. A régészeti feltárások során előkerültek a templom körüli temető és körítőfal maradványai is. Jóval később, 1909-ben Róth Miksa készített ide színes ólomkristály ablakot, mely Szűz Máriát mint Patrona Hungariae-t ábrázolja. Ez a művész és felesége, Walla Jozefina adománya volt, miként a historia domusból kiderül. A többi ablakról nem tudni biztosan, ki alkotta. Később felújították a külső homlokzatot is. 1992-ben került egy nyolcmázsás nagyharang a templomba, amit Pelsőczy Ferenc plébános adományozott. Az ezredfordulón felújították a külső homlokzatot, a tetőszerkezetet, a belső teret és az orgonát is. Plébánosa 1995 óta Bohn István.
Jezsuita trombitások
Törökbálinton először 1753-ban szólalt meg trombita az ünnepi nagymiséken, mégpedig a jezsuiták budai zenészei közreműködésének köszönhetően. Ám a „hakninak” nem mindenki örült: „Mayr rektor 1760-ban elpanaszolja a városi tanácsnak, hogy a kollégium költségén vásárolt hangszerekre nem vigyáznak eléggé a zenészek. Nem csoda hát, ha azok könnyen megrongálódnak és tönkremennek; a kották pedig sokszor szétszakadnak és bepiszkolódnak. A Budai Jezsuita Kollégium igazgatója tényszerűen megállapítja, hogy a rend 1743-ban két trombitát vásárolt, s most, 1760-ban az egyik már el is romlott. […] A zenészek szerint a trombiták a Törökbálinton tartott zenés nagymiséken rongálódtak meg” (A kollégium Országos Levéltárban őrzött iratanyagában olvasható történetének első közlése Rennerné Várhidi Klára: Buda zenei élete a XVIII. században jezsuita források tükrében II. című, a Zenetudományi Dolgozatok 1989-es kötetében megjelent tanulmánya.)
A plébániatemplommal ellentétben szinte eredeti formájában őrzi a jezsuiták törökbálinti jelenlétének, vallási és közösségépítő ténykedésének nyomait a szomszédságában álló, 1711-ben épült fogadalmi kápolna. A templomdombon található kicsinyke épületet a pestisjárványt követő évben emelték a hívek Xavéri Szent Ferenc, illetve Szent Rókus és Szent Rozália tiszteletére. Ekkor – ugyancsak fogadalomból – a község védőszentjének választották Xavéri Szent Ferencet, aki nemcsak a missziók atyjaként, de betegápolóként és csodás erejű gyógyítóként is páratlanul népszerű volt (Xavéri Szent Ferenc hazai tiszteletének kezdeteiről bővebben lásd A Szív 2022. júniusi számát.)
A kápolna tetején már messziről szembetűnik a jezsuita rend jelvénye, fénylő korongban, közepén az IHS-felirattal. A bejárati ajtó fölött a kápolna építési évére utaló „Anno 1711” felirat olvasható, mellette emléktábla. A kápolna kőből faragott oltára fölött lévő boltívben hajdan kép volt: ezüstfelhők között imádkozó angyal, fölötte az Atya és a Fiú, amint megkoronázzák a mennybe emelkedő Szűz Máriát. Ez a festmény sajnos már nincs meg, megmaradt ellenben az ismeretlen festő által készített oltárkép, melyen Xavéri Szent Ferenc látható, amint egy feszület és egy imádságoskönyv előtt térdepel, jobb kezét a szívén tartva, feje körül hét kis tündöklő csillaggal (lásd az 57. oldalon). Az oltár két oldalán egykor Szent Rókus és Szent Sebestyén faszobra állt, s az oltár előtt feküdt a kezében keresztet tartó, haldokló Szent Rozália szobra. (A kápolna belső díszeinek leírása az 1747. évi felügyelői jegyzőkönyvből ismeretes, amelyben beszámolnak a kápolna éves emlékünnepségéről, idézi Zeiss Ferenc Törökbálint – Großturwall – Chronik einer Großgemeinde című, 2006-ban megjelent munkájában.)
Az épületet 1993-ban részlegesen felújították, de minthogy dohosodik, vizesedik, újabb állagmegőrző munkálatokra volna szükség. Antalné Tari Zsuzsanna építészmérnöktől megtudtuk, hogy a déli falazaton a legrosszabb a helyzet, ott még két méter magasságban is nedvességet jelzett a műszer. Az építész készítette el a kápolna felújításához szükséges műszaki leírást, amelyben a belső repedések javítása, az épület körüli terepviszonyok rendezése és járda készítése, az ereszképzés és az ereszcsatorna felújítása, valamint a homlokzat rendbehozatala és vakolás szerepel. Azt is szeretnék elérni, hogy időszakosan működtethető legyen az elektromos fűtés, és a világítást is korszerűsíteni kellene.
S hogy miért viselik szívükön a törökbálintiak a kis kápolna sorsát? A helybéliek Xavéri Szent Ferenc december 3-ára eső emléknapját korábban minden évben községi ünnepként élték meg; 2012-ig egyéni kezdeményezésre felelevenítették a szokást, de ma már nem tartják. Eredetileg az volt a cél, hogy Ferenc közbenjárjon az ott élő lakosság érdekében. Wittinger Antal történeti leírásában szerepel: „Miután a jóságos Istennek úgy tetszett, hogy az 1710. év október végén az itteni Török-Bálinth falut a pestissel meglátogassa; a következő november hó elején az Isten igazságos haragjának megengesztelésére az itteni egész község által csodatevő xaveri sz. Ferenc, az indus-apostol, Török-Bálint község védőszentének megválasztatott. Ennek tiszteletére azután ma, november 16- án mi, biró és esküdtek az egész község nevében esküvel fogadjuk, hogy ünnepét minden évben előző böjttel parancsolt ünnep gyanánt megüljük abban a bizalomteljes reményben, hogy Török-Bálintnak ez a kiválasztott védője, xaveri sz. Ferenc, fogadalmunkra való tekintetből hathatós közbenjárása által a mindenható Istennél e helységnek minden pestises betegségtől való megszabadítását kikönyörgi és mindenben az Isten áldását kieszközli, hogy az egészséggel ekkép megáldott falu minden jövendő bajtól megóvassék és megmentessék.” Bár a búcsút ma már nem tartják a törökbálintiak, az ősök imái minden jel szerint meghallgattatásra találtak.
Köszönöm Antalné Tari Zsuzsanna, Bálint Zsuzsanna, Bálint János, Gyarmati Mihály, Pertl István és Pettinger-Szalma Vendel megtisztelő segítségét, amit az írás elkészítéséhez nyújtottak.
Fotók: Thaler Tamás
