Az alábbiakban személyes tapasztalatok alapján arról szeretnék vallani, hogy az imaélet változik, hogy a rózsafüzér éltető forrás, és hogy papként a hívek gyakran több lelki ajándékkal halmoznak el minket, mint amennyit mi valaha is képesek volnánk adni nekik. Azzal a reménnyel írok, hogy valamiképpen kiérződik gondolataimból, milyen jó dolog is imádkozni.
Nem is olyan rég újra elkezdtem imádkozni a rózsafüzért. Kamaszkoromban még sehogy sem értettem, mi öröm van abban, hogy valaki Miatyánkokat és Üdvözlégyeket ismételget egymás után, idővel azonban magam is ráéreztem a dolog ízére: papnövendékként és fiatal pap koromban már rendszeresen és szívesen merítettem a szemlélődő ima e gyönyörű és nagy hagyományú forrásából (sőt lelkivezetőként másokat is igyekeztem szelíden rávezetni a gyakorlására). Idővel azonban – ahogy az már csak lenni szokott – fokozatosan megfeledkeztem a rózsafüzér mondásáról. (Mentségemre legyen mondva, másfajta imamódokat kezdtem gyakorolni, amelyek korántsem számítottak „időtakarékosabbnak”…) Néhány éve azonban meghívtak egy ausztriai közösségbe lelkigyakorlatot adni. Németül kellett beszélnem, mégsem szégyenkeztem a nyelvtudásom hiányosságai miatt, ugyanis a „célközönség” tagjai egy horvát alapítású szerzetesrend nővérei voltak, akik közül történetesen többen afrikaiak. (Mondtam is magamnak: „Na tessék, Isten hozott a nyugat-európai egyházban…!”) A lelkigyakorlat végeztével aztán az egyik kenyai nővér (igazán bájos és mélyen vallásos teremtés) megajándékozott egy maga készítette rózsafüzérrel, amit aztán csodálkozva forgattam. Ügyesen megfonta, minden szem a helyén volt rajta – nem is ezzel volt baj. Csak hát a színe! Ez a rózsafüzér ugyanis – amolyan afrikai ízlés szerint – égszínkék színűre sikeredett.
Ismételt kapcsolatfelvétel
„Még jó, hogy nem rózsaszínű!” – gondoltam magamban epésen, azt is megállapítva, hogy ha nem ajándékba kapom, nem valószínű, hogy valaha is kézbe vennék egy ilyen csecsebecsét. Így azonban a felfedezők érdeklődésével kezdtem forgatni, egy kicsit talán a kulturális egzotikumok iránti vonzódásból is. Hamarosan azonban – szerencsére – túljutottam ezen az első fázison: ha jól emlékszem, még aznap „fel is avattam” az új olvasót, szóval elimádkoztam rajta a Miatyánkok és Üdvözlégyek előírt sorozatát. Persze nem állítom, hogy elsőre egészen „szabályosan” sikerült (ugyanis már nem emlékeztem egészen biztosan az úgynevezett titkokra, vagyis azokra a változó részekre, amelyeket az Üdvözlégyekbe szokás illeszteni, hogy Jézus életének egyes mozzanataira emlékeztessék az imádkozót).
Lám, a papságom sem óvott meg attól, hogy elfelejtsem ezeket a részleteket…
Ám amikor imádkozni kezdtem, azonnal feltűnt, hogy milyen jólesik újra a rózsafüzér mondása, „morzsolása”. Egyszeriben úgy éreztem magam, mint aki évek után újra beszélni kezd egy nyelven, amelyről azt hitte, már rég elfelejtette. Örömmel fordultam a Szűzanyához, és magamban csendesen ünnepeltem ismételt kapcsolatfelvételünket. A pszichológusok minden pénzt megadnának azért, hogy valaki elárulja a titkot, hogyan lehet tartós magatartásváltozást elérni. Velem megtörtént a csoda: a rózsafüzér imádkozása attól kezdve újra napi részévé vált az életemnek. Valami mintha elmozdult volna bennem a különös ajándék hatására. Gondoltam is: Igazán furcsa dolog! Végül is azért hívtak, hogy „térítsem meg” ezeket a nővéreket. Ehhezképest ők tereltek jó útra, ők evangelizáltak („térítettek meg”) engem. Bárcsak az én lelkigyakorlataim is ilyen hatásfokkal működnének…!
Tartós utóhatás
Bár általában sűrűek a napjaim, azóta valahogy nem nehéz időt találnom a rózsafüzér elmondására. Rendszerint ebéd után megyek fel a rendházunk tetején lévő teraszra, és fel-alá sétálgatva ott imádkozom. Őszintén szólva élvezem a természet közelségét is: a napsütést, a tovaúszó fellegeket, vagy hogy szél simogatja az arcom.
Ima közben persze gyakran elkalandoznak a gondolataim, de ez mostanában már nem is zavar. Az időmet odaadom, ennél sokkal többet nem tehetek.
Próbálom nagyvonalúan odaszánni magam az imára, bízva abban, hogy Isten elfogadja a szabad idő (e ritka energiaforrás) áldozatát, bárhogy „sikerüljön is” az imám „tartalmilag”. Hűségesen morzsolgatom tehát az égszínkék rózsafüzérem szemeit – szinte világítanak –, s az utóbbi időben azt vettem észre, hogy még büszke is vagyok rá. Már nem szégyenkezem miatta, nem tartom „férfihoz méltatlannak”. Valahogy összenőttünk. Hosszú út vezetett azonban idáig.
A kényszeresség kísértése
Ahogy újra rendszeresen kezdtem imádkozni az olvasót, lassú, szinte észrevétlen fejlődés vette kezdetét bennem. Eleinte úgy fogtam neki, hogy feltettem magamban: minden Miatyánkot és Üdvözlégyet feltétlenül és pontosan elmondok. Nehogy már bárki is azzal gyanúsíthasson, hogy túlságosan könynyen (ahogy mondják: „laxista” módra) veszem ezt az imagyakorlatot! Elhatároztam, hogy ha csak a leghalványabb gyanúja is felmerül annak, hogy figyelmetlenségből kimaradt egy Üdvözlégy (például mert átsiklott a kezem egy szemen), akkor megismétlem az egész tizedet. Addig nem megyek tovább, amíg egészen következetesen el nem mondom az előírt sorozatot. Erre egy kicsit kényszeres módon kezdtem figyelni – van hajlamom az ilyesmire: hajlandó voltam többször is újrakezdeni, csak hogy biztosan minden meglegyen. (Így aztán megesett – micsoda elégtétel! –, hogy végül akár 15-20 százalékkal több imát is elmondtam az „elégségesnél”.)
A magam szórakoztatására idővel aztán azt is bevezettem, hogy minden tizedet más nyelven mondok. A hetek és hónapok elmúltával kialakult egy állandó sorrend is. Az általam ismert nagy nyugati nyelveket használtam: az olaszszal kezdtem, aztán németre váltottam, majd a francia, az angol és a spanyol következett – szigorúan ebben a sorrendben. Megszerettem ezt a rendszerességet is, valahogy biztonságot adott. Apró trükk, ami abban is segített, hogy – ha véletlenül nem volt velem a „bűvös” rózsafüzér, és csak az ujjaimon számoltam a tizedeket – a nyelveknek köszönhetően könnyűszerrel számontarthattam, hogy éppen hányadik tizednél tartok.
Megnövelt penzum
Idővel aztán egy magyar tizeddel is megtoldottam az addigi imasorozatot. Ez amiatt történt, mert elért egy megrendítő hír: megtudtam, hogy egy számomra kedves családban súlyos agydaganattal diagnosztizáltak egy kislányt. Nagyon jól ismerem a szülőket, régóta közel állnak a szívemhez, és most egyszeriben rettentő fájdalomként éltem át a tehetetlenségemet. Levelet írni nem akartam, kézenfekvő volt tehát, hogy az imához forduljak. Ennyi telt tőlem. Hiszem viszont: nem kevés, hogy ezen a módon tudok segíteni.
Megtoldottam tehát a napi penzumot egy újabb tizeddel, amelyben az egész családot a Szűzanya és az egyik kedvenc magyar női szentem oltalmába ajánlottam.
Nem sokkal később még egy tizedet hozzácsaptam az eddigiekhez – ezúttal oroszul. Akkoriban kezdtem ugyanis felfrissíteni (valójában mindig is kezdetleges) iskolai orosztudásomat, s egy adott ponton feltámadt bennem az igény, hogy a katolikus alapimákat is megtanuljam ezen a nyelven. Persze az is felötlött bennem egy pillanatra, hogy talán nem helyes „instrumentalizálni” az imát azáltal, hogy nyelvtanulásra használom fel, de aztán hamar megnyugtattam magam: végül is a papok közül sokan mondják a zsolozsmát egyéb nyelveken (a leggyakrabban latinul). Vagyis én is nézhetem úgy a dolgot, hogy ilyen módon megszentelem a nyelvtanulásomat. Innentől kezdve tehát a hagyományos öt helyett héttizedes rózsafüzért imádkoztam.
A gyógyulás útján
Az évek múltával aztán további változásokra lettem figyelmes az imaéletemben. Ez azonban már nem is annyira a külső dolgokat érintette, inkább afféle belső változásról volt szó. Egy ponton ugyanis elhatároztam, hogy nem ragaszkodom többé olyan kényszeresen a Miatyánkok és Üdvözlégyek számához. Továbbra is igyekeztem ugyan hűséges maradni az olvasó elmondásának megszentelt szokásához, de fokozatosan és spontán módon valamiféle oldottság született bennem.
Egyre inkább Isten nagyvonalúságára bíztam magam. Arra gondoltam, neki nem az számít, hogy pontosan megvannak-e az Üdvözlégyek, vagy hogy egész figyelmemmel jelen tudok-e lenni az imában.
Neki akkor is kedves lesz – mondtam magamnak bizalommal –, ha nem úgy sikerül, ahogy terveztem. Innentől kezdve aztán valahogy felszabadultam. Többé nem mérgelődtem amiatt, ha ima közben megrohantak a napi gondjaim és a figyelemelterelő gondolatok. Kezdtem ráérezni, hogy az ima ismételgetése révén valamiképpen felemelkedem Isten terébe – s a gondjaim is idekerülnek. Majdnem mindig megkönnyebbültebben és nyugodtabban, kisimultabb arccal tértem vissza a szobámba az ebéd utáni imádságos sétából.
Másokért végzett ima
Egy apró részlet azonban továbbra is zavart. Azt vettem észre, hogy a beteg kislányért és a családjáért végzett ima nehezemre esik. Nem mondtam szívesen azt a tizedet: gyakran utoljára hagytam, önkéntelenül is halogattam, mint egy „kellemetlen feladatot”. Az is nyugtalanított, hogy hosszú idő óta semmi hírt sem kaptam róluk. Megsokszorozott elszántsággal próbáltam tehát ostromolni az eget értük – mégsem esett jól az ima. Fokozatosan értettem meg a dolog okát: el akartam érni, „ki akartam imádkozni”, hogy Isten meggyógyítsa a kislányt. Észrevettem, hogy a többi tizednél nincs bennem ez az „elérni akarás”, és így a lelkem valahogy könnyedebb, elengedettebb marad, jobban bele tud merülni az imádság légkörébe. Itt azonban valahogy megmaradt bennem valami görcsös igyekezet: koncentrálni próbáltam, hogy minden Üdvözlégy nagy figyelemmel „el legyen mondva”. Még azon is erőlködtem, hogy közben rájuk gondoljak. A nagy igyekezetben, hogy segítségükre legyek, még a homlokom is összeráncolódott.
Amikor felfigyeltem erre, itt is próbáltam elengedettebben imádkozni. Újra több hónap telt el. Akkor egyszer csak az jutott eszembe, hogy ennek a kislánynak a sorsa nem az én kezemben van.
Nyilván szeretném, hogy ő és a családja minél kevesebbet szenvedjenek, de végső soron nem én vagyok felelős értük. Nem akartam többé befolyásolni Istent. Próbáltam bízni benne, elhinni, hogy ő jobban tudja, mire van szükségük. Arra törekedtem, hogy egyszerűen az ő szeretetébe ajánljam őket, azzal a hittel, hogy képes megadni nekik, amire éppen szükségük van. Hogy ő a legjobbat akarja, akkor is, ha én nem látom, miért éppen ez történik.
Azt vettem észre, hogy ezek után az imádságom spontán módon megváltozott. Többé nem éreztem magamban ellenállást az értük vállalt tizeddel szemben. Ezentúl ugyanolyan szívesen imádkoztam a beteg kislányért és családjáért is, mint ahogy a rózsafüzér többi részét mondtam. Többé már nem akartam mindenáron „eredményt” elérni velük kapcsolatban. Belenyugodtam a barátaim sorsába, a kislányéba is, de nem lemondóan, hanem abban való hittel, hogy Isten közel van hozzájuk, nem hagyja el őket. Továbbra is a megszokott módon sétáltam, hol ragyogó napsütésben, hol felhős ég alatt, de a homlokom ráncai valahogy kisimultak. Ima közben gyakran szemlélem Isten teremtésének szépségét, időnként pedig, kegyelmi pillanatokban, azt is átélem, hogy az egész életnek értelme van, minden részletében. És a szenvedés is mintha jobban helyet talált volna benne.
Szabadulás a tárgyakhoz való kötődéstől
Talán még egy apró mozzanatról érdemes megemlékeznem. Történt egyszer, hogy elveszítettem a kedvenc, égszínkék afrikai rózsafüzéremet. Egyik napról a másikra mintha a föld nyelte volna el. Egy ideig kerestem, visszamenve a rendházban azokra a helyekre, ahol letehettem, de semmi eredmény. Egy darabig duzzogtam magamban, mérgelődve a figyelmetlenségemen, türelmetlenül, hogy ugyan hová is keveredhetett, de aztán lassan napirendre tértem a dolog fölött. Kerestem egy másik olvasót – szerzetesi házakban az ilyesmiből általában nincs hiány –, és áttértem annak a „morzsolgatására”.
Titkon persze reménykedtem, hogy később még előkerül. Így is lett: amikor már egészen elfeledkeztem a dologról, egyszer csak előbukkant.
Eljött az ősz, elővettem az apámtól örökölt bőrkabátomat, amelyet ilyenkor hordani szoktam, és a zsebébe nyúlva beleakadt a kezem a gyönyörű égszínkék afrikai rózsafüzérbe is. Megörültem persze neki, legott újra rajta kezdtem imádkozni. De már azt is tudtam, hogy nem függök tőle: az imát nélküle is tudom folytatni.
Mostanában…
A legutóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy az elmondott rózsafüzér után még szívesen folytatom a sétát. Talán azért is, mert ilyen módon ürügyet találok az időhúzásra: meghosszabbíthatom az ebédszünetet, kitolva a délutáni munka elkezdését – nem tudom… De talán mégsem ez a fő ok. Egyszerűen szeretek még elidőzni egy kicsit abban a lelkiállapotban, amelyet a rózsafüzér-imádság elmondása hoz létre bennem. Jólesik, testestül-lelkestül szeretem. Rendszerint tovább morzsolgatom még a szemeket, de már nem a Miatyánkok és Üdvözlégyek megszokott sorozatát mondva. Inkább a lélegzésemre figyelek. A kilégzés ütemére csúsztatom ujjaimat egyik szemről a másikra, miközben Jézus Krisztus nevét ismételgetem. Csendesen, belső hangon, kitartó odaadással. Már nem kérek semmit – hiszen ő úgyis ismeri minden vágyamat, jobban, mint ahogy én valaha is képes volnék megfogalmazni őket. Szeretem e perceket, pillanatokat. Olyannyira, hogy gyakran erőt kell vennem magamon, hogy abbahagyjam az imádságot, és visszatérjek a dolgozószobámba valami „hasznosabb tevékenységhez”. Röviden szólva hálás vagyok, hogy – micsoda ajándék! – újra visszataláltam a rózsafüzérhez. Forrássá vált számomra, amelyből nyugalom, erő és élet fakad. Minden forrásom pedig Belőle… (vö. Zsolt 87,7).
Fotók: Orbán Gellért