Gyereket nevelni alázatot kíván. Egyfajta sok éven át tartó böjt ez, amelynek csodás ajándékait ugyanúgy mindennap érzékelhetjük, ahogyan a lemondás nehéz terheit.
Vasárnap délelőtt, indulnánk otthonról, időre megyünk, harmadjára szólok. Nyolcévesem azonban épp el van merülve, régi kindertojások sárga műanyagjait pakolgatja tele a kis figurákkal, és rendezgeti, magyarázza nekem. Én ezt mondom: „Indulás, vedd a cipőd!” Ő nem ellenkezik, nem alkudozik, nemes egyszerűséggel folytatja: „És képzeld, a Pokémon elnevezés abból származik angolul, hogy pocket monsters, és ezek meg az én állataim, a pocket animals, vagyis a pokani.” Flow-ban van, meg se hallja, amit mondok.
Két lehetőségem van. Vagy megismétlem, immár ötödjére, egyre emeltebb hangon, hogy vegye a cipőjét. Vagy megértem, hogy ő most máshol jár, és előbb nekem kell meghallanom, hogy hol, mielőtt ő képes lenne átlépni az én kérésem világába.
Ezek – és az ennél sokkal kiélezettebb – pillanatok az alázatunk próbatételei.
Fotók: iStock
Révész
A szülőséget néha olyannak látom, mint révésznek lenni két világ között. A gyerekünk vígan táncikál a maga alkotta pillanatban, az itt és mostban, a színes-szagos képekben, amik sorakoznak a fejében, fantáziából és valóságból összeszőve. Testében-lelkében otthonosan, áramolva. Én a másik parton élek: a világ alkotta szabályok, az időpontok, muszájok, felelősségek földjén.
Az alázat ahhoz kell, hogy szelíden találkozhassunk.
Néha persze átkiabálhatok a túlsó partra, zordan, tudván, hogy ha elég hangos és elég erőszakos vagyok, akkor meghallja. Tudom, hogy ez a dolgom, nekem kell őt idekormányozni végül, erre a földre. Máskor viszont, amikor sikerül, megtehetem azt is, hogy áthajózom érte, békésen, csendesen, lassú tempóban.
Megfigyelem, milyen ott, nála. Meghallom a szavakat, dalokat, kacagásokat, könnyeket, amik kigurulnak olyankor. Megfigyelem, merre jár éppen, mi zajlik a lelkében, elméjében, testében. És ha már találkoztunk, megkérhetem, hogy szálljon a csónakomba, hadd evezzek át vele az én valóságomba, ahol épp indulás van, öltözködés, teendő, vacsora, házi feladat.
Játszótér
Játszótéri jelenet: az aggódó édesanya kiabál, hazaindulással fenyeget, ha nem vesz a gyermek sapkát. Január végi szikrázó napsütés, a gyerekek vagy ezer kalóriát égetnek el fél óra alatt, izzadva futkároznak. Testük jelez, érzik, tudják, mire van szükségük – igazuk van. Az anya tudja, milyen volt legutóbb a fülészeten vagy fél éjjel ébren lenni a beteg gyerek mellett, tudja, hogy kellhet a sapka még ilyenkor is – igaza van.
Alázat: felismerni, hogy nem az számít, kinek van igaza, hanem hogy hogyan találkozunk.
Épp felmerül bennem ez a gondolat, amikor hallom, hogy a mászókán ügyeskedő gyerek rááll mégis, és odakiált: hozd ide a sapkát. Az anya pár lépésnyire áll, de visszakiált: te jössz ide érte!
A gyerekeinkkel gyakran épp ez a legnagyobb kérdés: ki menjen kihez? Sokszor ordít és dörömböl bennünk az egónk, hogy ez a hálátlan kölyök semmire sem képes, hogy mindent nekünk kell csinálni, hogy torkig vagyunk. Beleállunk a konfliktusokba, meg akarjuk végre mutatni, ki a főnök.
De belül, amikor dühünk lecsillapodik, szívünk mélyén mi magunk is tudjuk, hogy valójában nem vagyunk egyenrangúak. A gyerekeink nem tartoznak nekünk semmivel, nem ők osztották ránk a szülőséggel járó terheket. A magunk dühe a mi felelősségünk. Ahogyan az is, hogy össze tudjunk kapcsolódni.
Alázat lakik abban a pillanatban, amikor dühös kiabálásra nyílna a szánk, de a melegség hangján tudunk szólni mégis.
Bili
Látogatóban egy ismerősnél, a kicsinek már nagyon itt lenne az ideje, hogy bilire üljön, de minél többet hallja a szülőktől, annál hevesebben tiltakozik. Pelust már szándékosan nem kap, de így sem nő a motiváció, csak a szülők aggodalma növekszik, párhuzamosan a gyerekre nehezedő nyomással. Az oviban gondok vannak, feszültség van, türelem alig.
Mégis ezredjére csábítják nyugodtnak szánt hangon bilire a kislányt, és adják rá a könnyedség látszatával a kis bugyit. Az anya tudja, ennek ma is nagymosás lesz a vége.
Alázat: szó nélkül kimosni mindent, ezredjére is.
„Itt a Pisi rádió adása, kedves hallgatóink, most pedig indul a mai első dalunk, a Pisi, pisi, gyere ki!” – kiáltja a mindenre elszánt apa, aki valóban énekelni kezd, sokadik gyerekdalt költi át. Variációk kaki-pisi témára. A gyerek kacag, gurgulázik, pár nap, és nem is akkora ellenség már a bili.
Alázat: vicces dalt írni kínunkban.
Félretenni az elkeseredést és nyomásgyakorlást, helyette tudni nevetni. Nevetni olyankor is, amikor fáradtak vagyunk. Játékosan és könnyedén kezelni azt is, amikor elsőre dühösek lehetnénk. Vicces párnacsatába kezdeni hegyi beszéd helyett, amikor a gyerekünk vicsorog a testvérére, vagy nem hajlandó leckét írni.
Ez néha lehetetlennek tűnik. De az is fontos, hogy ilyenkor beismerjük magunknak: minderre ma épp nem vagyunk képesek. Kell, hogy ismerjük a határainkat is, kell tudni, hogy mikor kérjünk segítséget, mikor vonuljunk ki egy helyzetből, amit indulatból nem fogunk tudni jól kezelni. Ilyenkor néha lefekszünk a földre, vagy hideg vizet csorgatunk az arcunkra.
Alázat: indulat helyett megadni magunknak ezt a pár percet.
Speciális
Vannak olyan családok is, ahol a nehézségek épp csak elkezdődnek ott, ahol a legtöbb családéi véget érnek. Ahol a néhány dackorszakos hisztin vagy iskolai verstanuláson túl a mindennapos fejlesztésekkel, orvosokkal, címkékkel, diagnózisokkal, szegregációval és sokunknak ismeretlen ezer más gonddal kell megküzdeni.
Néha évekbe telik, mire kiderül, hogy az, amit a mi családunk normálisnak hisz, valójában atipikus. Olyankor átnevezzük az addigi nevelési tevékenységünket speciálisnak, nézőpontot váltunk, és keressük tovább az utat, ami a mi gyerekünknek segít, még ha az nagyon eltér is attól, mint ami a nagykönyvben meg van írva.
Alázat: berendezkedni a gyerekünk speciális igényeire. Nem elvárni újra és újra az átlagost, hanem meglátni azt, amire épp neki szüksége van.
Arcfestés, Minecraft
Ami viszont univerzális, tipikus és atipikus családokban egyaránt: szüleik után folyton sóvárgó, ácsingozó gyerekeink, akik minden, de minden mókába olyan szívesen vonnak be minket, ha csak kicsit is vevők vagyunk rájuk. Kivirulnak, ha hagyjuk, hogy ötrétegnyi festékkel összekenve az arcunkat bohóccá varázsoljanak minket, vagy harminc kis csat felhasználásával alkossanak nekünk frizurát. Odaültetnek a képzeletbeli teadélutánjukra a babákkal, kezünkbe adják a fakanálgitárt, hogy beszálljunk a bandába, vécépapírral tekernek be tetőtől talpig, ha eljátsszuk, hogy törött lábbal érkeztünk a gyerekszobában lakó orvoshoz.
Aztán egyszer csak nagyobbak lesznek, nem akarnak már olyan hévvel velünk játszani, mi meg csak ijedten keressük az utat a nemrég még cuki gyerekeinkhez, akiket már nem érdekel más, csak a Minecraft, a YouTube, a focicsapatok, a körömlakk.
Alázat: ilyenkor is állhatatosnak maradni.
Megtanulni Minecraftozni, hogy beszállhassunk mi is, megnézni a sminktrendeket a videómegosztó oldalon, képben lenni a kedvenc popsztárokkal és sportolókkal. Tartani a lépést. Akarni, hogy részesei maradjunk a gyerekünk világának, és nem várni el, hogy ő teremjen ott mindig, ahol mi akarjuk, hogy legyen.
Áldozat
A gyereknevelés kikerülhetetlen részei azok a dolgok is, amik a leginkább emberpróbálók, idegőrlők, kimerítők. Negyven perc alatt sétálunk el a tíz percre eső boltba, mert minden kavicsnál megállunk, és minden bokornál megpihenünk. Éjjelente ötször, nyolcszor, tízszer ébredünk. Éveken át arcunkba csapódó kis kezecskékkel, oldalunkba fúródó lábacskákkal alszunk. Ebéd helyett a kakaós csiga külső, száraz részét esszük meg, vagy amit a gyerekünk meghagyott. Órákat ülünk az ágya mellett, amikor beteg.
Mégis megtesszük, örömmel, mindennap, éveken át.
Kicsit úgy, mint a böjtben, amikor látszólag a lemondásokon van a hangsúly, de azok valójában csak segítenek megszolgálni egy lelkünket boldogító kapcsolódást.
Ha írnánk egy előnyöket, hátrányokat felvonultató listát, hogy mivel jár gyereket vállalni, talán nem is lenne kedvünk hozzá, bele se vágnánk. De valami titokzatos, földöntúli okból bensőnk minden sejtje mégis igent tud mondani erre a fajta szolgálatra. A sok áldozat mellett ugyanis lehetőséget kapunk, hogy szemtanúi lehessünk egy lélek útjának, közvetlen közelből.
Alázat tudni, hogy alapvető fontosságú szerepet játszunk a gyerekeink életében, de nem elhinni, hogy minden rajtunk múlik.
Alázat: nem lenni büszkének, amikor a gyerekünk jól tanul vagy udvariasan köszön.
Alázat: ugyanúgy büszkének lenni, amikor ő maga sem érzi magát méltónak rá.
Alázat: nem várni el tőlük semmit.
És végül alázattal fogadni el mindent, mindent, amit mégis ajándékba kapunk tőlük.
A felnőtt dolga, hogy ott találkozzon a gyerekekkel, ahol ők vannak. Ott ugyanis létre tud jönni a kapcsolat. Ott és akkor van lehetőségünk bevonni őket a mi valóságunkba. Ott és akkor bizalmat ébresztünk, méltónak találtatunk a gyerekünk megbecsülésére, odafigyelésére, érdeklődésére. De mindez nem megy erőből, fenyegetőzve, kötelezővé téve.
Az alázat: félretenni az akarást. Elhinni, hogy a gyerekünk hálája, odaadása, együttműködése végül meg fog születni akkor is, ha nem elnyomással érjük el. Sőt, akkor fog csak igazán.