A kinyilatkoztatás szavak által történik, Isten üzenete kulturálisan fejeződik ki – vagyis az ember által megélt hit mindig kultúra is. A misszió ezért nem egy vegytiszta hit beleöntése egy új kultúrába, hanem két kulturális mátrix találkozása is. Szentlelkes pillanat, amelynek során mindkét oldal megváltozhat – csak Krisztus marad ugyanaz. Így van ez távoli földrészeken, de idehaza is. Van-e merszünk bejárni a kultúrák találkozásának útját?
A kereszténység születéskori alaptapasztalata volt a kultúrák sokfélesége. A görög nyelvű evangéliumokban héber, arámi kifejezések bukkantak fel, és zsidó vallási, társadalmi szokásokat kellett elmagyarázni olyanoknak, akik nem értették ezeket. Az első közösségek nemegyszer viták, feszültségek útján, de végigjárták ezt a nehéz utat, míg végül sikeresen megfogalmazták hívő önazonosságukat – eloldva az etnikai vagy kulturális identitástól. A Diognétoszhoz intézett II. század végi levél így fogalmaz: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. (…) Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül, étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepőnek” (V, 1.4). Ez azt is jelenti, hogy minden kulturális közeg hordoz magában olyasmit, ami alkalmas lehet az evangélium megszólaltatására.
Az elkövetkező bő ezer év megváltoztatta e látásmódot. Ugyan fennállt a nyelvi és szokásbeli sokféleség, amelyet a kereszténnyé váló nemzetek hordoztak, alapjában véve mégis kialakult az elgondolás, miszerint a nagy európai keresztény összhangzat maga az Isten által nekünk szánt egyetlen üdvös út. Ebben ötvöződtek héber, görög, római és germán, szláv elemek, mindazonáltal a végső szintézis megkérdőjelezhetetlennek tűnt. A kereszténység e kulturálisan determinált alakzata azonosult a társadalmi modellekkel, beivódott a közösségi együttélés legeltérőbb rétegeibe.
Leó pápa és Bartholomaiosz pátriárka találkozója 2025 májusában
Fotók: Vatican News
Amikor az újkor hajnalán hátrahagytuk az Óvilág partjait, nem pusztán kitágult a világ. Hirtelen olyan kulturális gazdagsággal találtuk szemben magunkat, amelyet addig elképzelni sem tudtunk. Kiléptünk a zsidó–keresztény–iszlám háromszögből, ahol az egyistenhit és a történelmi együttélés kiforrott szabályrendszerei keretében léteztünk. Hogyan kössünk szerződést? Miként üzenjünk hadat? Milyen jogok és kötelességek állnak fenn akkor, ha a Mediterráneum közegén kívül mozgunk, s olyan népekkel lépünk kapcsolatba, amelyek nem részei a mi kiérlelt monoteista konszenzusunknak? Miközben merész hajósok szelték az óceánokat, nem kevésbé merész filozófusok, jogászok, bölcsészek kezdtek vitába, megszülve a ma ismert nemzetközi jogot, közgazdaságtant és végül, lassú lépéssel, de elkerülhetetlenül, az összehasonlító kulturális antropológiát.
A kereszténység számára egyszerre volt csodálatos és izgalmas, ugyanakkor nemegyszer kérdőjeles és aggasztó a világmissziók előtt feltáruló lehetőségek igen széles terepe. Már a XVI. században tisztázni kellett: Minden embernek ugyanúgy van-e lelke, amelyet Isten üdvösségre szán? Minden emberi lényt ugyanazok a jogok illetnek-e meg (gondoljunk például a rabszolgaságra vagy a földek kisajátításának problematikájára)? Voltak olyanok, akik a kezdetektől fogva kristálytisztán láttak, mint Bartolomé de las Casas, az elkötelezett és a bennszülöttek jogaiért a végsőkig síkra szálló mexikói misszionárius püspök. Mások ellenben minden – elméleti és gyakorlati – érvet megragadtak az európai hegemónia és felsőbbrendűség védelméért, s a társadalmi viták elhúzódtak egészen a XX. századig.
Ázsia helyzete sajátos volt. Nemcsak az itteni kultúrák és vallások ősisége okán, hanem azért is, mert olyan birodalmak léteztek itt, amelyek nem hajoltak meg az európai fegyverek előtt, őrizték függetlenségüket, s valódi aktorként vettek részt a történelmi eseményekben. Kína a XIX. századig többé-kevésbé sikeresen állt ellen az európai nemzetek politikai és gazdasági nyomásának – így viszont a kínai misszió is egészen más keretek között működhetett, mint az amerikai vagy az afrikai. Egy hatalmas és életerős hagyomány összefüggésrendszerében kellett megkeresnie a helyét, alkalmazkodva olyan adottságokhoz, amelyeket nem tudott erővel vagy uralkodói nyomással megváltoztatni. Mit jelent ebben a szövegkörnyezetben egy helyi egyház létrehozása, a plantatio ecclesiae? Egyesek (például a ferencesek) úgy vélték, hogy a hit átadásával együtt a kereszténység európai modelljeit is be kell vezetni, amelyek nemegyszer inkább voltak kulturális szokások, semmint a hit lényegéből fakadó meghatározottságok. Mások (például a jezsuiták) ezzel szemben úgy vélték, hogy a helyi kultúra is alkalmas „teste” lehet a keresztény hit megélésének, legyen szó öltözködésről, a liturgiában alkalmazott nyelvről vagy gesztusokról, a hitátadást szolgáló jelképekről, életmódbeli sajátosságokról. A vita Rómáig gyűrűzött, mígnem a Hitterjesztési Kongregáció 1659-ben kiadott egy rendelkezést, amely alapdokumentummá, a missziók Magna Chartájává lett. Ebben ezt olvassuk:
„Ne tegyetek semmiféle erőfeszítést, ne alkalmazzatok semmiféle meggyőző eszközt azért, hogy rábírjátok azokat az embereket a saját szokásaik, életmódjuk és hagyományaik megváltoztatására, kivéve ha azok nyíltan ellentmondanak a vallásnak és a jó erkölcsnek. Hiszen mi lenne abszurdabb annál, mintha Franciaországot, Spanyolországot, Itáliát vagy valamely más európai országot akarnátok átültetni Kínába? Nem ezt kell bevezetnetek, hanem a hitet, amely nem veti el és nem károsítja semmilyen nép szokásait és hagyományait, amennyiben azok nem rosszak, hanem épp ellenkezőleg, megőrizni és megerősíteni akarja azokat.”
Mai szemmel nézve is friss, intelligens, érzékeny és előremutató meglátás ez. Olyan viszonyulás, amely nemcsak arra kínált módot, hogy elkezdjen megszületni egy kínai arcú kereszténység, de arra is, hogy az ideérkező európai misszionáriusok a maguk szerzetesi, papi létébe, hitmegértésébe is beépítsék mindazt az értéket, amelyet ez az új (s mégis mennyire ősi) világ ajándékozott nekik.
Ferenc pápa apostoli látogatáson Irakban 2021-ben
A történet azonban nem ért véget ezen a ponton. Miután több nemzedék munkájának gyümölcseként körvonalazódott egy kínai rítus (liturgikus szertartásrend), Róma 1742-ben keményen közbeavatkozott. Az addigi nyitottság helyét a bezárulás, a tilalom vette át, s határozott követelménnyé lett az európai stílű katolicizmus bevasalása a helyi hívő közösségeken. Könyvtárnyi irodalma van annak, mi lehetett e fordulat oka. Akármelyik olvasatot részesítjük is előnyben (kolonizációs politikai törekvések, hatalmi villongások, az egyház megrendült helyzete a felvilágosodás idején – a sort még sokáig folytathatnánk), egy bizonyos: Európában dőlt el a kérdés, és Európa döntött. Egyenes út vezetett innen a véres harcokig, amelyek létrehozták a második világháború után összeomlott gyarmatbirodalmakat – s a kereszténységig, amely sokak szemében a kolonizáció kulturális és ideológiai eszközeként tűnt fel.
Ezek a fájdalmas és negatív tapasztalatok hozzájárultak, hogy az 1974-es evangelizációs szinóduson Afrika és Madagaszkár püspökei határozottan kijelentették: az ő szemükben nem kielégítő az alkalmazkodási, akkomodációs modell (amely a II. vatikáni zsinat tanításában is tükröződik), ők valami mást, többet szeretnének kimondani. Miről folyt a diskurzus? Így összegezhetjük a kérdést: eleget teszünk-e az evangélium hirdetésére irányuló krisztusi parancsnak, ha megelégszünk a helyi hangszerek és dallamok liturgiába emelésével, egy-egy motívum jelzésszerű feltüntetésével, a lokális hagyományok „díszítőelemként” való alkalmazásával? A földbe hulló, a talajból tápanyagait felvevő mag hasonlata, de még inkább Krisztus megtestesülésének, emberi valóságban való megszületésének tanítása mintha jóval többre indítana minket. Innen eredeztethető az inkulturáció elgondolása, amelynek értelmében a hit minden adott kultúrában újra megtestesül, nemcsak külsődleges elemeket vesz magára, de belsejében is formálódik, alakul.
Hadd egészítsem ki ezt a víziót két szemponttal. Az első: minden analógia sántít, a hasonlóság mellett különbözőséget is hordoz magában. Krisztus mint Isten létezik a megtestesülés nélkül is, öröktől. A keresztény hitnek nincs ilyen viszonya a kultúrához. A kinyilatkoztatás szavak által történik, Isten üzenete kulturálisan fejeződik ki – vagyis az ember által megélt hit mindig kultúra is. A misszió ezért nem egy vegytiszta hit beleöntése egy új kultúrába, hanem két kulturális mátrix találkozása is. Szentlelkes pillanat, amelynek során mindkét oldal megváltozhat – csak Krisztus marad ugyanaz. A második: mindez nem a távoli missziók kérdése, hanem itthoni kihívás. Ha a modernitás átfordult a posztmodernbe, akkor az úgynevezett európai kereszténység Európában is a kulturális kommunikáció kihívásával néz szembe. A tegnapi egyház maivá válása itt is missziós és kulturális kihívás, amelynek során „bátornak kell lenni az új jelek, az új szimbólumok, az új test megtalálásában a szó átadására; a szépség új formáit kell megtalálni, amelyek különböző kulturális közegekben nyilvánulnak meg, beleértve a szépség nem hagyományos formáit is, amelyek talán kevéssé jelentősek az evangéliumot hirdetőknek, de a többiek számára különösen vonzóvá váltak” – ahogy Ferenc pápa fogalmaz Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában (167). Vagyunk elég bátrak a kulturális találkozás olykor tán kényelmetlen útjához? Ha nem, akkor végül a hitet sem leszünk képesek átadni.
