Jókai Mór az 1850-es években lett igen felkapott író, ekkor kezdett el utazgatni, hogy regényeihez ihletet találjon, útirajzait pedig az első magyarországi illusztrált hetilapban, a Vasárnapi Ujság hasábjain tette közzé. 1858-ban több részben jelentette meg a magyar Tempevölgyről, azaz a Balaton-vidékről szóló „táj- és utiképeit”, ekkor számolt be arról, hogy a tihanyi bencés kolostorban található „Loyolának viaszképe, mi annak halotti arczáról lön eredetileg levéve, mint ezt az átadó hiteles okirat bizonyítja”. Jókai ezt a latin nyelvű dokumentumot is közli, sőt, egy bájos rajzocska segítségével bemutatja a becses ereklyét az olvasóknak. Tulajdonképpen ez az 1556. július 31-én készült viaszlenyomat őrzi leghitelesebben Ignác arcvonásait. De mit keresett Tihanyban?

Loyolai Szent Ignác nem engedte, hogy arcmását megörökítsék az utókor számára. Ám amint végleg lehunyta a szemét, a társak máris maszkkészítő mesterért szalasztottak, aki az alapító atya fejéről gipsznegatívot készített, majd ebből viaszpozitívot „hívott elő”. A társak rendkívül erős vágya volt, hogy a rendalapító arca ne halványuljon el az emlékezetekben, és igen sokat vitatkoztak a halotti maszk alapján készült ábrázolások felett: Hasonlít? Ilyen volt valójában? Visszaadja annak hiteles arcvonásait, karakterét, akit ismertek és annyira szerettek? Mígnem Pedro de Ribadeneira, Ignác életrajzírója a viaszmaszkot Madridba vitte, és Alonso Sánchez Coellótól, II. Fülöp udvari festőjétől rendelt portrét 1585-ben. Állandóan beleszólt a munkába, kiigazítva a maszkot reprodukáló ecsetvonásokat, hogy az arc olyan legyen, amilyennek ő ismerte Ignácot. 1931-ben, a spanyol polgárháború idején a kommunisták felgyújtották a madridi jezsuita rendházat, és mind a becses ereklye, mind a róla mintázott arckép elpusztult. Mivel az eredeti gipsznegatív is eltűnt, tulajdonképpen az alapító arcának leghitelesebb dokumentumai vesztek el az utókor számára. Ám van egy másik történet is.

Menedék a Balaton szívében

Eszerint a szent halálakor készült viaszképet mindvégig Rómában őrizték, és nagyon nagy becsben tartották. A rendtagok, mielőtt missziós útjukra indultak volna, rendszerint elzarándokoltak a rendi központba, és csókkal illették a portrét. Jézus Társaságának 1773-as feloszlatása előtt nem sokkal az utolsó generális atya, Lorenzo Ricci – hogy támogatását elnyerje, vagy a szent tárgyat biztonságos helyre menekítse – Mária Teréziának ajándékozta a viaszképet. Az uralkodónő Ignaz Kampmiller páternek, a püspöki joghatósággal rendelkező legfőbb tábori főpapnak adta tovább, aki nem mellesleg a gyóntatója volt. Kampmiller gróf Nádasdy Lipótné Maria Josefa von Trauttmansdorff őrizetére bízta, akinél állítólag a rend feloszlatása után nevelősködött – bár nem tűnik valószínűnek, hogy az ekkor már igen idős pap az egy-két éves unokák után szaladgált volna. Maria Josefától a maszk Fuxhoffer Józsefhez került, aki valaha szintén jezsuita volt, és csakúgy a Nádasdy unokákat tanította. Ha valós eseményről van szó, akkor mindez a grófné halála, vagyis 1781 előtt történt. Józsefnek volt egy bencés bátyja, Damján, aki rendje működésének betiltása után Aszófőn volt plébános. A bécsi udvari körökben mozgó exjezsuita megneszelte, hogy a bencés rendet vissza fogják állítani, ezért elvitte Szent Ignác viaszképét a testvérének, hogy a szerzetesek védelmére és gondjaira bízza. 1808-ban költözött be Damján Tihanyba, és vitte a maszkot is. Azt, hogy miként adogatták kézről kézre az ereklyét, gondosan feljegyezték abban a dokumentumban, amelyet Jókai is közölt útleírásában. Mindenesetre Szent Ignác valódi arcmása majd kilencven éven át a visszhangjáról híres település templomának sekrestyéjében pihent.

Minden út Rómába vezet

Bár a korabeli sajtó szerint akkoriban az osztrák provinciához tartozó magyarországi rendtársak látogatták alapító atyjuk viaszképét Tihanyban, erről eddig jezsuita forrást nem találtunk. Annál inkább felkeresték a maszkot a turisták, akik a kötelező balatoni csobbanás és táncvigalom mellett rendszerint a templomba is bementek kicsit borzongani – mert hát sokan bizony ijesztőnek találták a halotti vonásokat. A kiállított viaszportréról az eddigi első feljegyzés 1818-ból való – így ír róla az egyik látogató: „mord Katonai ábrázatja, (mert az volt először) s a Maurusi halvány barnaság, (mivel született Mór volt) fekete, ritka, s kondor bajusszal, és hajjal, rajta elevenen elő adódik. Ez a Kép ezek előtt a Templomban kint egy Oltáron tartatott, de a köznép buzgósága, vagy inkább babonasága miatt, nehogy valami bajja lenne, ide [a sekrestyébe – a szerk.] bezárattatott.”

A Társaságot 1814-ben állították vissza, és Magyarországra 1853-ben jöttek ismét rendtagok, mégis valahol érthetetlen, miért csak a XIX. század végén kezdtek érdeklődni a maszk iránt a jezsuiták. 1878-ban a tihanyi apát lefényképeztette – elképzelhető, hogy a Társaság kérésére –, mert Rosty Kálmán atya Kalocsáról írt leveléből az derül ki, hogy a munka költségeit a rend fizette ki. Bár a korabeli sajtó szerint a jezsuiták sokáig győzködték és kérték a bencéseket, hogy adják vissza nekik a viaszképet, erről a majd húszéves időszakról nem találtunk levéltári forrásokat.

Végül 1896-ban Fehér Ipoly pannonhalmi főapát kölcsönadta a becses kegytárgyat a jezsuitáknak, hogy Bécsben gipszmásolatot és márványszobrot készíttessenek róla. Ám a viaszmaszk soha nem került vissza Tihanyba, mert Franz Xaver Widmann tartományfőnök végül elérte, hogy visszaszállítsák eredeti helyére, a római rendházba. Hálából a bencéseket a jezsuiták megajándékozták azzal a márvány mellszoborral, amelyet Alois Düll szobrászművésztől rendeltek, és amely a maszk vonásait a lehető leghűségesebben volt hivatott visszaadni.

Képzőművészeti ábrázolások, vitás kérdések

Düll szobrát szemlélve felmerül a kérdés, vajon a halotti maszk milyen módon formálta Szent Ignác későbbi ikonográfiájának alakulását, és az arcáról készített nyomat hogyan járult hozzá a hiteles képmás megformálásához. Egyáltalán melyiket tekinthetjük valódi képmásnak? Erre keressük a választ a Szent Ignácról fennmaradt első képzőművészeti ábrázolások és a körülöttük kialakuló vitás helyzetek segítségével.

Nem sokkal Ignác halála után rendtársai Jacopino del Conte firenzei festőművésztől rendelték meg az alapító atya portréját. A képmás a halotti maszk alapján készült, magas technikai felkészültséggel, hiszen Conte Michelangelo tanítványa volt. Ignác ezen a változaton hosszúkás arccal, rövid szakállal és bajusszal, kissé hegyes orral és enyhén beesett szemekkel jelenik meg. A feje fölötti glória a szentté avatása után került a képre. Bár Ignác arckifejezése a színkezelésnek és a fényeknek köszönhetően életszerűen hat, az enyhén beesett állkapocsból, az előrebillenő ajkakból és a felpüffedt szemekből kitűnik, hogy egy élettelen maszk volt a mintája. A rend vezetői jobb híján elfogadták a portrét mint leghitelesebb képmást, ám elégedetlenek voltak vele. A maszk az első évtizedekben minden esetben viszonyítási pontként szolgált a művészek számára, legfeljebb kiegészítéseket és korrekciókat javasoltak olyan rendtagok, akik még személyesen ismerték a rendalapítót. Ignác boldoggá, majd szentté avatási eljárása különösen megkívánta egy olyan hiteles képmás (vera effigies) megalkotását, amely egyfajta prototípusként szolgálhat Ignác személyének megismertetésére és tiszteletének előmozdítására, és nemcsak a külső vonásait, de pszichológiai valóságát, személyének egyedi kisugárzását is tükrözi. Ez az, amit egy utólagosan készült portrén különösen nehéz megjeleníteni.

  Jacopino del Conte: Loyolai Ignác (1556). Forrás: Wikimedia Commons

Ignác bal profilja

A hiteles képmás megalkotásáról szóló feljegyzések között ritkábban esik szó egy bal profilból ábrázolt Ignác-portréról, amely Nicola Bobadillához, az első rendtársak egyikéhez fűződik, és a festmény keretén található dátum szerint (1543) még Ignác életében készülhetett egy észrevétlenül felskiccelt rajz alapján. A keletkezési dátum miatt a mai napig kérdéses az arckép hitelessége. Másrészt maga a kép olyan szempontból kevésbé releváns, hogy alkotója igencsak stilizáltan, elnagyoltan vetette a hordozóra Ignác állítólagos vonásait, aminek oka a titokban készült vázlat kidolgozatlansága is lehetett.

Az első társak közül Ribadeneira atya volt az egyik, aki nagy körültekintéssel járt el a hiteles képmás ügyében. Megbízta Domingo Beltran szobrászművész jezsuita testvért, hogy a halotti maszkot agyagból formázza újra az általa leírt korrekciók alapján, majd felkérte Alonso Sanchez Coellót, a spanyol királyi család portéfestőjét, hogy a szobor segítségével készítse el Ignác portréját. A mű többek szerint, akik személyesen ismerték Ignác atyát, közelebb állt a valósághoz, mint Conte festménye. Az elpusztult festményről szerencsére számos másolat maradt fenn, többek között a magyarországi jezsuita gyűjteményben is találunk egy XX. századi replikát, amely technikailag jóval esetlenebbre, karakterében pedig szigorúbbra sikerült, mint a Prado Múzeumban őrzött, művészetileg magasabb színvonalon megfestett változat. Utóbbin Ignác arca lágyságot sugároz, arcán apró könnycseppek jelennek meg, míg a budapesti elgyötört, komor arca inkább eltávolítóan hat ránk. Az azonos előkép után készült portrék példáján láthatjuk, hogy nem feltétlenül az arc pontos fiziognómiai tulajdonságainak követésében, inkább a művész kifinomult lélekábrázoló képességében rejlik a hitelesség kulcsa.

Kanonizáció és reprezentáció

S hogy mennyire érzékeny műfajról van szó, az mutatja, hogy a rendtagok közül korántsem mindenki volt elégedett az addig elkészült portrékkal. A dokumentációk szerint az 1590-es években a belga viceprovinciális, Olivier Manare atya hosszú levelezést folytatott az akkori általános rendfőnökkel, Claudio Acquavivával azon fáradozva, hogy Ignác atyáról méltó és élethű portrét készíttessenek, amely a lehető legközelebb áll személyes emlékeikhez. Ezután számos festmény született, s végül egy ismeretlen flamand művész alkotására (1601) esett a választás. De nézzük meg közelebbről a képet: leginkább a Conte-féle portréval mutat hasonlóságot, ám ez esetben reprezentatívabb változat készült el, amelyen Szent Ignácot jól ismert attribútumaival láthatjuk, a lelkigyakorlatos könyvvel, a jobb felső sarokban az IHS-monogrammal, feje körül ragyogó glóriával – bár akkor még a boldoggá avatása sem történt meg. A képen Ignác embersége, közvetlensége helyett a reprezentáció kap nagyobb hangsúlyt. Itt már célzottan gondoltak a rendalapító ismertségének növelésére, szentségének előterjesztésére, s ebből világossá válik, hogy a portré későbbi funkciója is befolyásolta megformálását.

Ignác arcképének és ikonográfiájának későbbi alakulását döntően meghatározta az 1609-ben megjelent Vita Beati P. Ignatti Fundatoris Societatis Iesu című könyv, azaz Ignác képes életrajza, amelynek rézmetszetei a híres flamand festő, a fiatal Peter Paul Rubens tervei alapján készültek el. A könyv borítóján Ignác mint megfontolt, átszellemült rendalapító tűnik fel, ám az egyes illusztrációkon megmutatkozik emberséges, érzelmesebb alakja is.

Ha végigtekintünk a napjainkig használatos Ignác-képeken, láthatjuk, hogy az évszázadok során megszámlálhatatlan idealizált, az adott korszak szépségeszményét követő alkotás született. A legautentikusabb, olykor szokatlan Ignác-ábrázolásokat az első portrék között találjuk, amelyek esetében mindig támpont volt a halotti maszk, illetve a személyes visszaemlékezések Ignácról.

Ezzel pedig visszakanyarodtunk Alois Düll carrarai márványból faragott Szent Ignác-büsztjéhez, amelyben a kalandos, tihanyi utat bejárt viaszmaszk legnemesebb mását láthatjuk. Bár a felpüffedt ajkak, a leesett áll, a halovány tekintet és a szenvedéstől meggyűrt homlok mind a halotti maszk jegyeit mutatják, a márvány áttetsző finomságának köszönhetően Szent Ignác arca tiszteletre méltó, éteri jelenlétet sugároz. Düll mesteri munkája a rendalapító lényét az örökkévalóság dimenziójában ragadja meg, semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy jelenléte egykor számtalan lelket vezetett Istenhez.

Források

• Carlos A. Page: Los primeros retratos de Ignacio y los inicios de la iconografía ignaciana, IHS. Antiguos Jesuitas en Iberoamérica, 7 (2), 2019.
• Angela dell’Oca: L’immagine di Sant’Ignazio di Loyola (1543) al Museo di Sondrio Spunti di ricerca, 2014.
• John W. O’Malley – Gauvin A. Bailey – Giovanni Sale: The Jesuits and the Arts, 1540-1773, 2005.
• Sólymos Szilveszter OSB: Szent Ignác halotti maszkjának története, 2001.
• Pedro Leturia SJ.: La „Mascarilla” de S. Ignacio, 1943