Előadóművész, dalszerző, szövegíró, zenetanár. Saját zenekarát 2010 óta vezeti, a magyar jazzélet egyik meghatározó alakja. Az interjúban többek között alkotói módszeréről, hangulatokról, művészi útjáról, spiritualitásról, anyaságról vall.
– Édesanyja Pászthy Júlia operaénekes. A tehetséges gyerekek általában automatikusan követik a szüleik útját, de ön viszonylag későn lépett zenei pályára, csak az ELTE filozófia–esztétika szakának elvégzése után.
– Gyerekkoromban kezdtem zenei tanulmányaimat, és korán értek az első zenei élmények. Hamar fontossá vált számomra a zenei kifejezés, de ezzel párhuzamosan megmutatkozott a bölcsész énem is. Tizenkét éves korom óta naplót vezetek, régebben verseket, novellákat is írtam. A mai napig megvan bennem ez a kettősség, a bölcsész és a zenész énem hol harcban, hol harmóniában, egymást erősítve él bennem. A gimnázium után úgy tűnt, a bölcsész oldalam az erősebb, ezért beiratkoztam az ELTE-re. De ott mindig úgy éreztem, hogy a bölcsészethez és magához a tudományos hozzáálláshoz túlságosan érzelmi oldalról közelítek meg mindent. Művészként pedig sokszor úgy érzem, bölcsész módjára vetem bele magam a munkába.
– A szülei hogyan támogatták az útkeresésben? Elvárás volt, hogy zenével foglalkozzon, vagy szabadon hagyták a szárnypróbálgatásait?
– Sohasem éreztem, hogy valamelyik irányba tereltek volna. Az viszont fontos elvárás volt, hogy ha valamit csinálok, azt csináljam végig. Például a bölcsészkar kapcsán ez a kérdés konkrétan felmerült, mert a harmadik év környékén eléggé elbizonytalanodtam, és ha nincs ez a szülői elvárás, akkor nem biztos, hogy végigcsinálom. Azt a hozzáállást is otthonról kaptam, hogy ha valamibe belefogok, azt maximalizmussal vigyem végig. Nem az volt a fontos, hogy mindenből ötös legyek, de az igen, hogy hozzam ki magamból a lehető legjobbat. Nagy segítség volt számomra, hogy feleslegesnek tűnő elvárásoknak nem kellett eleget tennem.
– Komoly filozófiai megalapozottsága hogyan hat a zenéjére?
– Akár a tanítás során, akár az alkotásban nagyon szeretek belemenni a részletekbe. Ha valamivel foglalkozom, akkor alaposan utánaolvasok. Szeretem a tematikus programokat is. Így történt ez akkor is, amikor Gershwin-feldolgozásokból készítettünk egy estet. Ha alkotáskor felmerül, foglalkoztat valamilyen probléma – ez sokszor filozofikus kérdéseket jelent –, akkor abban elmélyedek, megkeresem a választ, a magyarázatot, és ez a zeném részévé is válik.
– Mennyire tipikus, hogy egy előadóművész maga ír dalokat? Mikor jött rá, hogy képes erre?
– A jazzben ez elég gyakori, mert maga az improvizálás is real time zeneszerzés. A jazz-zenészeknek jó formaérzékük van, általában könnyen megy nekik a komponálás is. Mivel a jazz alapvetően afroamerikai műfaj, mi pedig európaiak vagyunk, valahol van felénk egy kimondatlan elvárás, hogy definiáljuk magunkat, milyen vonalat szeretnénk képviselni a műfajon belül. Erre a legjobb mód a komponálás, saját zene vagy átiratok, hangszerelések készítése. Esetemben a komponálás oka egyáltalán nem az ennek az elvárásnak való megfelelés volt, mivel már kislányként is nagyon szerettem dalokat írni. Anyukám mesélte, hogy már egész kiskoromban voltak meglepően sötét hangulatú sanzonjaim. Amikor felvettek a Zeneakadémia jazztanszakára, teljesen evidens volt számomra, hogy a saját zene irányába szeretnék elmenni.
– Kelet-Közép-Európából érkezve mennyire van esélye sikereket elérni a világ jazzszínpadán?
– A kommunikáció nagyon átalakult az elmúlt években. Régebben sokkal nehezebb volt külföldi impulzusokhoz jutni. Most rendelkezésre áll az internet, a videómegosztó portálokon keresztül gyakorlatilag bárkitől bármit elleshetünk. Felnőttek azok a generációk, amelyeknek a tagjai az amerikai zenészeket egy az egyben le tudják utánozni az internetről. Ez óriási előny, és nagyon érződik a zenészek tájékozottságán, tudásán. A nemzetközi érvényesülés kérdése azonban más. A magyar zenészeknek a klasszikus zenében világszinten erős a pozitív megítélésük. A világ bármely pontján ismerik Magyarországot, tudják, hogy itt komoly zenei hagyományok vannak. Ez a pozitív előjel a jazzben még nem alakult ki. Nincs olyan támogatottságunk, mint például a lengyel jazz-zenészeknek. Én próbálok minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy nemzetközi szinten is elérhetővé tegyem a zenémet. Például a Without Dimensions című lemezemen, mely egy német–holland kiadónál jelenik meg hamarosan, egy amerikai gitáros is játszik, és egy amerikai PR-os is felkarolta a programot. Külföldi kiadó nélkül nem lehet nemzetközi szinten érvényesülni. Aki pedig Amerikában szeretne ismert lenni, annak ott kell lennie, ott kell élnie.
– Kinek szánják az új lemezt?
– Nagyon modern az anyag, a klasszikus muzsika és a jazz mezsgyéjén mozog. Nagy tér nyílik benne az improvizációnak, de sok helyen a megszólalás inkább klasszikus irányba viszi a zenét. Műfajokon átívelő projekt. Bartók és Kodály zenei örökségét is beleszőttem. Még nagyon friss, de a visszajelzésekből úgy érzékelem, hogy izgatja a hallgatóságot. Azt hiszem hangulatilag is elég erős lett. Ez Ben Monder gitárosnak is köszönhető. Hangzásban annyira széles és színes a paletta, hogy szinte egy egész szimfonikus zenekar megszólal a játékában.
– Lehet ezt a zenét egyfajta „hangulatjelentésként” is felfogni?
– A lemez címe is mutatja: olyan élményről van szó, amely kiragad térből és időből, dimenzió nélküli lebegést ad. Ezt a hangulatot szerettem volna közölni és megörökíteni.
– Jól értelmezem, hogy ez a lebegés – az élők lebegése – az erős jelenlét dimenziója? Ahol csak az itt és most van, ami jóval gazdagabb, mint amit a hétköznapokban meg tudunk élni? Lehet, hogy ez a zene kaput tud nyitni e spirituális jelenlétbe?
– Nekem nagyon fontos a zenében a transzcendens élmény. Egyre fontosabb. A zeném is spirituális irányba fejlődik. Már a kezdetektől volt egy ilyen vonulata, de ez egyre erősebb bennem. Kicsit ellentmondásosnak tűnik a gondolat, hogy a zene, ami térben és időben létezik, kiragad az adott térből és időből – de pontosan így jön létre ez a spirituális élmény. Az alkotás és az improvizáció közben átélt flow-élmény is nagyon hasonló ehhez.
– Ez már a szavak nélküli kontempláció világába vihet át bennünket.
– Az éneklés lélekből fakad. Nem véletlen az imádkozással való szétválaszthatatlan kapcsolata. Éneklés közben olyan rétegét mozgatjuk meg a lelkünknek, ahová a szavak nem képesek elhatolni. Emiatt sokszor el is hagyom a szavakat éneklés közben. A lélegzet, az énekhang elemel. Az új kompozícióim címei is jelzésértékűek. Inkább hangulatban vagy inspirációként vannak az adott mű mellett, lelki folyamatokat jelölnek, de semmiképp sem programok.
Fotó: Nicolas Delafraye
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
