Idős plébánosom mesélte, hogy valaha régen, kispapkorában minden délután kötelező volt sétálniuk a városban. De egy napon, valamikor az ötvenes években, hűvös szelek fújtak. A papnövendékek ezért küldöttséget menesztettek a lelki igazgatóhoz, mondván: „Spirituális atya, a kispapoknak ma nincs kedvük sétálni…” Az idős pap erre elgondolkozott, majd így válaszolt: „Kérem, akkor ma kedv nélkül fognak sétálni…”
Vajon miért meséli el valaki még jó ötven évvel később is, hogy egy őszi délutánon „kedv nélkül” kellett sétálnia? Az öreg spirituális mondata valószínűleg sokszor eszébe jutott, és gyakran átsegítette olyan pillanatokon, amelyekben kedv nélkül kellett megtennie valamit. Amúgy tisztelte és szerette elöljáróját, a tekintélyes dogmatanárt, későbbi segédpüspököt, aki nem akart rosszat, nem is mondott semmi bántót, nem érvelt és nem magyarázott, hanem egyszerűen szembesített a ténnyel, hogy a dolgok nem mindig a kedvünk szerint alakulnak. Ezzel pedig nemigen lehet vitatkozni.
Az a benyomásom, hogy a korábbi nemzedékek nagyra tartották az ilyen hozzáállást. A belső érettség, erő és összeszedettség jelének tekintették, ha valaki független tudott maradni a pillanatnyi hangulatától. Az erről tanúskodó képek nem érzéketlenségről, nem keménységről szólnak. Nem akarom és nem is tudom félisteneknek tekinteni az így gondolkodó, már-már legendássá nemesülő embereket. Az eszmény, amelyre törekedtek, mégis jelentős: megtalálni és elérni az élet olyan mélységét, amelyet nem ingat meg a környezet sokféle változása.
Tettel és igazsággal
Az ember és cselekedeteinek bibliai megközelítése nem tagadja a tudat, a lélek belső mozgásait és változásait, de nem is alkot részletes rendszert, amellyel ezeket leírná. Számot vet az ember titokzatos mélységeivel, de inkább arra van gondja, ami ebből a mélységből szóban és tettben megragadható. Gondoljunk csak a két testvérről szóló rövid példázatra (Mt 21,28–32). Az egyik, mondja Jézus, előbb nem akar kimenni az apa szőlőjébe, de aztán meggondolja magát. A másik mindjárt igent mond, később mégsem megy. Melyik tette meg az apa akaratát? – kérdezi hallgatóit Jézus. S mivel a válasz nyilvánvaló, meg is feddi azokat, akik csak látszólag engedelmeskednek Isten küldötteinek. A rövid történetben a hangsúly a tetteken van. Ha akarunk, gondolkozhatunk azon, vajon miért „nem akart” menni az első fiú, és később mi vette rá az indulásra. Elképzelhetjük, hogyan győzte meg magát, belső tusakodás után, hogy engedelmes legyen. Ezek a képzeletbeli kiegészítések azonban nagyrészt azt jelzik, ami minket érint és érdekel. Illetve jó esetben talán azt, amit egy ügyes elbeszélő, mint Jézus, pontosan tud: nemcsak az fontos, amit elmond, hanem az is, amiről nem szól. Hallgatói ugyanis ezeken a kihagyott részleteken éppen olyan sokat gondolkoznak, mint azokon, amelyeket valóban tőle hallottak.
„Gyermekeim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” – halljuk János felszólítását első leveléből (3,18). Ezzel egyrészt szeretném megerősíteni az előbbit: a bibliai szerzők a tettekben, a valósághoz igazodó, vagyis „igazságos” szeretetben ragadják meg a helyes cselekvés normáját. Az igazság János számára valószínűleg nemcsak a valóság helyes befogadását, hanem a Jézus Krisztusban felragyogó igazságot is jelenti. Másrészt ez a mondat valami mással is szembesít. Azzal ugyanis, hogy a tettel és igazsággal való szeretet ellentéte, ha bárki erre gondolt volna, nem olyasmi, hogy „szívvel-lélekkel”, „belső lényünk szerint”, „érzelmeink és hangulataink gazdagsága szerint”, hanem „szóval” és „nyelvvel”. Tehát amikor azt állítom, hogy a Biblia a tettekre, helyenként esetleg a szándékra összpontosít, nem a belső megélés, a külvilághoz végül is alkalmazkodó belső érzésvilág ellenében beszélek. A bibliai látásmód a kétszínűséget, a fölösleges és hamis beszédet kárhoztatja. Manapság úgy mondanánk, a habosítást, a nagy ívű szándéknyilatkozatokat, az öncélú hősködést, amelyek igazán el sem jutnak a másikhoz.
Belső állapot és istenkapcsolat
A régi ember talán hajlamosabb volt erre: feltételezni, hogy a világ jól látható, egyszerű és kiszámítható rendje visszahat az emberre. Ha valaki jó döntéseket hoz, a belső világa majd megtalálja a békéjét. Ha leteszik a kád vizet, a hullámai majd szépen elcsitulnak. Manapság úgy tűnik, a világ alaposan megbolydult, és a dolgok igazságát sokkal intenzívebben a saját nézőpontunk felől igyekszünk megtalálni és megerősíteni. Ebben pedig az a felismerés vezet, hogy ha az egyes ember nem tud megbékülni magával, mások számára sem lehet békesség forrása. Azok a bibliai példák, amelyek a hangulatváltozásokkal kapcsolatban felmerülnek bennem, először is negatív példák, zavart lelkiállapotra utalnak. Mert a Szentírás világában a jó örömöt szerez, a rossz pedig elriaszt, s ha nem így van, akkor valami baj és rendezetlenség áll a háttérben.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Illusztráció: Meszleny Anna
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
