Egy súlyos betegségről hírt kapva a hívő emberek gyakran imádkozni kezdenek a gyógyulásért. Olykor pedig Isten meg is mutatja magát: számos megmagyarázhatatlan, csodás felépülés történik ma is. Máskor viszont hiába könyörögnek eltökélt tömegek, mégsem úgy lesz, amint kérték, és elveszítik szerettüket. Hogyan lehet elfogadni Isten akaratát a legnehezebb helyzetben is? Nekem ezt a nagyszüleim mutatták meg.
„Amikor megtudtuk a diagnózist, mindkettőnkben realizálódott, hogy ebből orvosilag nincsen gyógyulás, tudtuk, hogy itt a vége, de mindkettőnkben nagy béke volt” – mondta a nagymamám, Marikné Erzsébet. A diagnózis pedig hasnyálmirigyrák volt, méghozzá annyi áttéttel, hogy az orvosok fél, legfeljebb egy évet jósoltak nagyapámnak. „Azt mondtam neki, hogy itthon maradsz, én melletted leszek, végigcsináljuk ezt szeretetben. És ez így is történt.”
Marik József hetvennégy éves volt, életerős, sportos, aktív férfi. Sebészorvosként dolgozott, motorozott, síelt, kirándult, evezett. Több szívműtétet is túlélt, a legutóbbi után csak annyit mondott: ezekkel az új billentyűkkel még húsz évig el lehet élni. Ebbe az állapotba váratlanul és nehezen felfoghatóan érkezett súlyos betegségének híre. Családja, közössége és ismerősei imádkoztak érte, de a nagyapám nem lett újra egészséges. Azt viszont megmutatta, hogyan lehet nyugodtan, pánik és félelem nélkül meghalni. Nem könyörgött az utolsó pillanatig a csodáért, hanem felkészült, és felkészítette környezetét is. Pedig feleségével találkoztak isteni gyógyítással, többször is. Megtapasztalták viszont azt is, amikor egy közösség ugyanolyan betegségben szenvedőkért imádkozott, hogy egyikük meggyógyult, másikuk pedig meghalt. Így a Marik házaspár elsősorban Isten akaratának elfogadására törekedett.
Derűs búcsúzás
Amikor hozzánk, unokákhoz is eljutott a daganat híre, riadtan hívtuk fel nagymamánkat. Igen, rák, válaszolt szomorúan. Igen, nagyjából hat hónapot adtak neki. A háttérből pedig nagyapa vidám hangja hallatszott: „Lehet az hét, nyolc hónap is!” Természetesen nem vette félvállról azt a tényt, hogy közeleg földi életének a vége, de megőrizte vidámságát, és a humorát sem veszítette el. Egy alkalommal fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésének, mivel kihangosította a készüléket. Egy nő kereste, azt kérte tőle, hogy műtse meg az egyik rokonát, már ismeri, és bízik a sebész úrban. „Sajnos ez nem lehetséges, mert addigra én már valószínűleg nem fogok élni” – hangzott a nyugodt válasz. A nő persze megdöbbent: „Doktor úr, ne mondjon ilyet, hát nem lehet ekkora a baj, hát mi történt?” „Nincsen semmi baj, de én meg fogok halni, igen, sajnos ez a helyzet.” Még egy ideig győzködte a tiltakozó hölgyet arról, hogy tényleg menthetetlen beteg, majd a telefonáló megrökönyödve búcsúzott, nagyapám pedig nevetett. „Mindenkinek könnyebb úgy, ha beszélünk erről” – magyarázta.
Foglalkozott a praktikus dolgokkal is. Elrendezte a papírmunkát: átíratta a bankszámlát és minden közös tulajdonukat a felesége nevére, hogy utólag ezzel ne legyen vesződség. Arra is volt gondja, hogy a különböző eszközökön használt jelszavait egyvalakinek megadja, hogy halála után ne maradjon feleslegesen nyoma az interneten. Imaszándékokat is elfogadott, és ígérte: segíteni fog a másik oldalról.
„Jó helyre fogok kerülni”
Egyszer megkérdeztem tőle, mit gondol, hogyan lesz a halál után, nem tart-e az átmenettől. „Azt, hogy hova megyek, pontosan nem tudom – felelte. – Azért azt nagyon remélem, hogy az üdvösségre megyek. Mert döntöttem Jézus Krisztus mellett, elfogadtam őt, és megkértem, hogy legyen a megváltóm, és ő nem szokott ilyenkor nemet mondani. Szóval afelől nincsen túl sok kétségem, hogy előbb-utóbb üdvösség lesz ebből a dologból. Hogy lesz-e közben némi kis tisztítótűz vagy ilyesmi, az igazából nem is izgat. Őszintén szólva nem szoktam fantáziálni azon, hogy milyen lesz a mennyország, ezen a nagy szentek és misztikusok gondolkodjanak. Engem az érdekel, hogy jó helyre fogok kerülni. Hiszen én eldöntöttem, hogy Jézus Krisztushoz tartozom, az övé vagyok, a kezébe tettem az életemet, így túlságosan nem kell tartanom attól, hogy mi lesz akkor, amikor átlépek ezen a bizonyos kapun, amit most halálnak hívunk. Több mint valószínű, hogy tök jó lesz. Ezt persze a legtöbb hívő keresztény pontosan tudja, mégis nagyon meg vannak ijedve attól, hogy meg kell halni. Nekem az egyik Istentől kapott ajándékom az, hogy nem félek a haláltól, igaz, a fájdalmat azért nem jól bírom. Ezzel együtt úgy döntöttem, hogy úgy fogadom el ezt az egész helyzetet, ahogy kapom. És ha Isten azt akarja, hogy holnapután találkozzunk, akkor holnapután fogunk találkozni. Ez volt a mi első hozzáállásunk Erzsivel, hogy legyen meg a Jóisten akarata.” A túlvilágra való készülést egész életében fontosnak tartotta. Többször is elmondta, hogy mindenkinek a saját lelki üdvével kellene törődnie, ez nem önzőség, mert a jó istenkapcsolat minden más kapcsolatra pozitívan hat.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. márciusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: családi archívum