Hogy áll fel egy város a traumából? Milyen esélyekkel indulnak a szegregáció szélén lévő településen született gyerekek? Kertészkedés, közös főzés, kézműveskedés, játék – a devecseri Biztos Kezdet Házában a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai a leghétköznapibb eszközökkel nyúlnak a legsúlyosabb kérdésekhez.
Táncsics, Somló, Vasút, Esze Tamás. Utcák, melyeken nyolc éve még háromszáz ház sorakozott. A területen, ahol korábban ezer ember lakott, most csak a fű nő. Csupán a rét közepén álló kopjafára szögelt táblák és keskeny, kikövezett ösvények jelzik, hogyan nézhetett ki a városrész. Devecser szélén vagyunk. Az emlékparkon túl már csak a nyolcas úton elhaladó autókat látni. Lakatlan a táj. Pedig ha néhány éve ugyanitt néztünk volna szét, a település egyharmada terült volna el előttünk. Ma a parkban egyetlen épület, a régi orvosi lakás áll. Az oldalán derékmagasságig vörös sáv húzódik végig.
2010. október 4-én dél körül szakadt át az ajkai vörösiszap-tároló gátja. A kilencszázezer köbméternyi maró folyadék hihetetlen gyorsasággal öntötte el Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely alacsonyabb részeit. A mélyvörös hullámok helyenként két méter magasra csaptak. Autókat, bútorokat sodortak el. Életeket, életek munkáit, emlékeit temették maguk alá.
„Már aznap este, néhány órával a katasztrófa után itt voltunk. Adományokat hoztunk. De akkor, ott a sötétben még nem láttuk, mi történt valójában. Csak a pánikot éreztük – emlékszik vissza Preininger-Horváth Edina, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi munkatársa, aki akkor még az ajkai önkéntescsoport tagjaként érkezett a tragédia helyszínére. – Ahogy másnap jöttünk azon az útvonalon, ahol nem sokkal korábban az iszap, fejbe vágott minket a látvány. Végigsírtuk az utat.”
Szinte hadiállapot uralkodott – idézik fel a szemtanúk.
Fegyveresek őrizték a területet, melyet csak belépési engedéllyel lehetett megközelíteni, védőfelszerelésbe öltözött alakok jártak mindenhol. A máltaiakkal együtt szinte az összes segélyszervezet az első pillanattól a helyszínen volt. Életet mentettek, sérüléseket láttak el, adományt, élelmet osztottak, tisztították a területet. Amit épp kellett.
A munka talán legfájdalmasabb, legnehezebb része akkor következett, mikor megszületett a döntés: minden házat, amit elért az iszap, le kell bontani. Csak Devecserben közel kétszáznyolcvan épületet. A lakóknak mindenüket maguk mögött kellett hagyniuk, miközben nem tudhatták, hol folytathatják vagy inkább építhetik fel újra az életüket. De nem csak lelkileg volt nehéz a kitelepítés. „Itt zajlott le az elmúlt idők talán legdrasztikusabb telepfelszámolása” – mondja Edina. Az iszappal elöntött területen állt ugyanis a romák lakta Dankó-telep is, ahol finoman szólva sem voltak egyértelműek a tulajdonviszonyok. De az azon kívüli utcák lakói is nehezen tudták igazolni, mit birtokoltak. A hivatalos iratok jó része az iszap martaléka lett. Amíg zajlott az értékfelmérés, az érintetteket albérletben helyezték el. Ez volt itt a Máltai Szeretetszolgálat legnagyobb horderejű projektje. Az országos, sőt nemzetközi összefogásnak hála a szervezet az összes család bérleti díját ki tudta fizetni.
Aztán lassanként mindenki helyet talált magának. Az iszapkárosultak harmada elhagyta Devecsert. Másik részük a városban, esetleg a számukra épített lakóparkban lelt otthonra. Az új utcák a lebontottak neveit kapták. „Lelki megnyugvást jelentett az érintetteknek, hogy megtarthatták az utcájuk nevét, a házszámukat. Legalább valami nem változott” – magyarázza a szeretetszolgálat munkatársa.
Az első évforduló nagyon nehéz volt. Rengetegen jöttek vissza. Keresték az emlékeiket, a régi gyümölcsfáikat, a házaik helyét. „Végtelenül szomorú órákat éltünk akkor. De az idő múlásával ritkábban esik szó a tragédiáról. Az emberek próbálják a helyére tenni a történteket. Ilyenkor, ősszel, az évforduló és halottak napja táján azért még visszajárnak. Igaz, egyre kevesebben” – teszi hozzá a szociális munkás, ahogy a parkban sétálva egy ház helyét jelző mécses mellett haladunk el.
Ami marad
Az iszap elvonult, a vörös por, amit maga után hagyott, évről évre halványodott. A lakók továbbléptek. A máltaiak azonban maradtak. A szervezet olyan mennyiségű emberi erőforrást, energiát fektetett Devecserbe, annyi tudás és tapasztalat halmozódott fel a településről, a munkatársak pedig úgy beépültek az itteniek hétköznapjaiba, hogy
egyértelmű volt: a másfél éves intenzív jelenlét után is folytatni kell a munkát.
Már csak a hogyan maradt kérdés. Erre lett válasz a Biztos Kezdet Gyerekház. A programot eredetileg Angliában dolgozták ki. Ott már több mint háromezer ilyen intézmény működik, melyek célja, hogy a bevándorlók gyerekeinek nyelvet tanítsanak. A kicsik ugyanis angoltudás nélkül nem boldogulnak az óvodában. Bár Magyarországon ilyen probléma nemigen, más gond akad bőven. Az ottani nyelvoktató kezdeményezésből itthon hátrányos helyzetű csoportokat felzárkóztató program lett.
És hogy miért van erre akkora szükség Devecserben, amelyről a vörösiszapügyön kívül szinte sosem hallani? A város egykor polgári település volt. A környék központja. Ám mikor Ajkán megépültek az üzemek, a kohó, a jelentéktelen kis helységből lett iparváros elsorvasztotta a szomszédját. Majd mikor bezártak a gyárak, az alacsony képzettségű – zömmel roma – munkások szétszéledtek. Ma Devecser harminc százaléka kisebbségi. Eközben hatalmas a munkanélküliség, és ha lenne is állás, végzettség híján nincs, aki betöltse. Az iskolában állandó a tanárhiány, a város négyezer-ötszáz lakójára egyetlen állandó és két helyettesítő védőnő jut, gyerekorvos nincs – sorolja a problémákat Edina, ahogy az emlékparktól a gyerekházhoz érünk. Mikor kiszállunk a kocsiból, még nem tudjuk, pontosan milyen helyre érkeztünk. De abban biztosak vagyunk: a munkájukra nagy szüksége van az ittenieknek.
Kicsi néni
A barátságos, narancssárga ház frissen mázolt kerítése előtt parkolunk le. Az udvaron hat babakocsi sorakozik. A falakat bent kézzel kivágott, majd megfestett papíresernyők és őszi levelek díszítik. A szobában tíz kisgyerek játszik. A legkisebb épp csak kúszik, mások tipegnek, a nagyobbak duplóból tornyot építenek, majd ledöntik. Szinte minden olyan, mint egy bölcsődében. Mikor körbenézünk, először nem is értjük, mitől más mégis ez a hely.
„Itt nem ritka, hogy a családok egyetlen szobát fűtenek” – kezd mesélni a játszó gyerekek otthoni körülményeiről Edina. Az a helyiség azonban így sem elég meleg, tiszta vagy tágas ahhoz, hogy a csecsemőt lerakják a földre. A legtöbben inkább beteszik a babakocsiba, és amint lehet, fel is ültetik benne. Úgy kevésbé nyűgös. „Ezért fordulhat elő, hogy mikor megérkezik ide egy anyuka a nyolc hónapos babájával, szegény gyerek tökéletes csendben képes feküdni, és úgy ül, mint egy kis buddha. De sem megfordulni, sem mászni nem tud. Miközben a kortársai lassan már felállnak. A mászás kimaradása pedig a későbbi írási és olvasási nehézségekért is felelős.”
Gyakran hallani, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek életük első éveiben olyan lemaradásba kerülnek, amivel szemben később már tehetetlen a társadalom. A szülővel kialakuló biztonságos kötődés, a szokások és elvárások elsajátítása, a mozgás- és beszédfejlődés mind-mind olyan területek, ahol óvodáskorra már szinte behozhatatlan hátrányban vannak a nehéz körülmények közül érkezők. „Mi a korai fejlesztéssel, szocializációval és felzárkóztatással abban az életszakaszban próbálunk segíteni, amit rengetegen figyelmen kívül hagynak, noha döntő fontosságú.
Az első három év soha vissza nem térő alkalom”
– magyarázza Edina, miért az óvodáskor alattiaknak szól a program.
Itt nem egyszerűen csak kúszik a legkisebb. Egy képzett óvónő, Hajnalka (a gyerekház vezetője) dicséri, biztatja, segíti, miközben a rózsaszín rugdalózóba öltöztetett kislány közelebb és közelebb húzza magát a színes csörgőhöz. A járni tudókkal épp a másik munkatárs, Anett foglalkozik. A gyerekeknek az a feladata, hogy egy színes mászóalagúton haladjanak át. A játék a mozgáskultúrát és a térérzékelést is fejleszti.
Eközben a ház harmadik dolgozója a tornyot építő gyerekekkel van elfoglalva. „Milyen színű az a kocka?” – kérdezi a hároméves forma fiút. „Kék” – mondja Lacika. „Zöld” – javítja ki „Kicsi néni”. „Zöld” – helyesbít vidáman a fiúcska, miközben fordítva próbálja rányomni a kis kockát az alatta lévőre. „Fordítsd meg, ésszel csináld, erőből nem megy” – okítja a középkorú roma nő, akit a neve megtart örök fiatalnak. A „Kislány a zongoránál” dalsor miatt kapta. Kislány, csak így hívták a szülei. Ebből lett a Kicsi. A gyerekház szakembereinek munkáját segítő asszony korai emlékei után a fiatalságáról mesél: „Akkor még nem sok fogalmam volt róla, mit hogy kéne csinálnom. Idősebbként és az itteni képzés után már másként fordulok a gyerekekhez, tudom, kinek mi és miért való. És ezt látva a most fiatal édesanyák is tudhatják.” Kicsi néni összekötő a szakemberek és a szülők között. A terem szélén, a kis asztalok körüli apró székeken ugyanis felnőttek ülnek, hiszen a Biztos Kezdet Gyerekház nem gyermekmegőrző.
A húszas éveik elején járó, egy-két vagy akár háromgyerekes anyukák egész délelőtt itt vannak. A munkatársak nem gondozzák helyettük a kicsiket, ők a szakmai részre koncentrálnak, miközben a szülők és a gyerekeikkel való kapcsolatuk egyaránt fejlődik. Hétfőnként közös mondóka- és verstanulás a program, kedden a kézműveskedésé, szerdán az éneklésé a főszerep, csütörtökön a mozgásfejlesztésen van a hangsúly, a péntek pedig a receptklub és a közös főzés napja. „Mikor a közös kiskertünkből szüreteljük a zöldséget, amiből aztán közösen főzünk, s míg készül az étel, megbeszéljük, ki mit készít másnapra. Ezzel beépül a szülők életébe, hogy a családi étkezés igenis érték. Ahogy a közösen töltött idő és a lakás kidekorálása és az ünnepek megtartása is” – meséli Hajnalka.
Az asztal körül ülők épp őszi díszeket készítenek. Egy részüket ide, a többit haza. „Olyan asztalközepet szeretnék, amilyen nektek volt tavaly” – magyarázza Szilvi a mellette ülő anyukának, Melindának, miközben tobozokat illesztenek egy fakorongra. A ragasztópisztollyal megküzdenek, de jól szórakoznak. „Amúgy nincs közösség a városban. Csak ide járunk, de ide mindennap” – mondják.
Aki egyszer bejön
Meglepődnek, amikor nyílik az ajtó, s belép rajta egy idegen, rongyos, idős férfi, mellette pedig egy fiatalabb, de szintén elhanyagolt külsejű nő. Az asszony kezében alig háromhetes csecsemő, világoskék, puha overallban. Kisebb nyüzsgés támad a ház előterében. A munkatársak kézbe veszik a kicsit, néhány percig komolyan beszélgetnek a párral, a raktárból adnak nekik babakocsit, majd záródik az ajtó. „Hajléktalanok voltak, most azonban egy jótevőjüknek hála lett albérletük” – kezdi mesélni a gyors látogatás miértjét Edina. Az asszony nehezen gondoskodik a gyerekéről. Állandó segítségre lenne szüksége, de a védőnő is leterhelt, s neki nem is ez a dolga. Próbálják rávenni az anyát, hogy járjon a házba, így legalább a nap egy részében figyelhetnének a kicsire, s az asszony tanulhatna a többiektől.
„Nincs olyan, hogy valaki csak úgy egyszer bejön. Mert aki egyszer bejön, az utána járni fog – jelenti ki határozottan Melinda, miután elmennek a látogatók. És hogy miért? – Otthon tudom hagyni a gondokat, itt csak gyerekekkel foglalkozom. Ha nem jövök ide, csak mosok, főzök, takarítok, és kicsúszik az időből a gyerek – vallja be. Eközben teával a kezében mellénk telepszik Kristóf, Szilvi kisfia. – Otthon nem ülök le melléjük, hogy együtt vacsorázzunk. Itt megtanulják, hogy asztalnál, evőeszközzel, szépen kell enni, inni. Vagy hogy szóljanak, ha mosdóba mennének” – magyarázza az anyuka. Majd hozzáteszi: az első gyerekével, akivel még nem jártak ide, nagyon nehezen szoktak be az óvodába. A második, gyerekházas fiával már semmi probléma nem volt.
De nem csak a mozgás, a beszéd fejlesztésében vagy a helyes viselkedés elsajátításában segít a Biztos Kezdet Gyerekház.
Vannak feszültségek a településen, ide azonban roma és nem roma ugyanúgy járhat.
„Volt olyan apuka, aki megszólta a feleségét, amiért cigányok közé hozza a gyerekét. Az anyuka és a kicsi mégis mindennap itt volt. Amint megismerik egymást, belátják, mennyit tanulhatnak a másiktól” – vallja Anett. A gyerekeket egyáltalán nem foglalkoztatja, milyen bőrszínű a játszótársuk, és a szülők is láthatóan találnak közös témát. Ennek pedig talán a házon kívül is van hatása.
Lassan dél. Az anyukák az ebédhez való vásárlásról kezdenek beszélgetni. A gyerekek egy kis segítséggel elpakolják játékaikat. Helyükre kerülnek a színes ceruzák, a fejlesztőjátékok és az építőkockák. Szépen lassan mindenki búcsúzik.
Még alig kezdődött el a nap, a házban pedig annyi minden történt már. Ez az ittenieknek mégis csak az indulás. A folytatás már rajtuk áll. Nem lehet mindig mellettük a segítség. A szülőkön múlik, a nap második felében mit tesznek a gyerekükért. Milyen lesz majd a kék overallos kisbaba sorsa. Az innen kikerülők nem tudni, hogyan boldogulnak majd az óvodában, az iskolában, azután. Vagy miként alakul azoknak az élete, akik segítséget kaptak, hogy újraépítsék az életüket a vörösiszap után. A kezdet biztos, a jövő bizonytalan.
Fotók: Földházi Árpád