Tényfeltáró újságíró, érdeklődésének fókuszában Magyarország 1945 utáni története, illetve a posztkommunista hatalomátmentés, a rendszerváltás áll. Többek között a hamis rendszerváltoztatásról, az ügynöklisták manipulatív szerepéről, az egyházüldözésről és a kiengesztelődés útjairól beszélgettünk.
– Régebben nem kutatták azokat a történeteket, amelyek még élő személyekhez kötődtek, miért kezdett el ezzel foglalkozni?
– Egészen egyszerű a történet. Sportújságíró voltam, majd publicista, olvasószerkesztő a Magyar Hírlapnál, amikor megtaláltuk egymást Hankiss Ágnessel, a Hamvas Intézet vezetőjével, tulajdonképpen a bátyámnak, Huth Gergelynek köszönhetően. Ezután elolvastam Ágnes két munkafüzetét, amelyek részben a hatalomátmentésről szóltak. Nagyon tetszett a néhol szarkasztikus, de nagyon kifinomult írói stílusa, mégis fontosabb, amire ráébresztett. Beláttam, hogy amit sejtettem a rendszerváltásról, a rendszerváltoztatásról, a nyolcvanas évekről, az köszönőviszonyban sincs azzal, ami valójában történt. Rájöttem, hogy igazából semmit sem tudok. Ebből a két munkafüzetből aztán írtam két cikket. Hankiss Ágnesnek tetszett, hogy „lazábban”, olvasmányosan dolgoztam fel ezeket a komoly témákat. Valahol itt kezdődött a tényfeltáró munkám. Eljöttem a Széles Gábor által nagy erőkkel leépített Hírlaptól, és a Hamvas Intézetbe mentem félállásba, hogy folytassam a régebbi kiadványaik feldolgozását, illetve elkezdjem saját kutatásaimat. Ezek az anyagok a Pesti Srácok oldalán jelentek meg, és igen olvasottak lettek. Kiderült, hogy a híresztelésekkel ellentétben sokakat érdekel ez a téma. Klasszikus „win-win” szituáció volt. Az akkor Hamvas, ma már Hankiss Ágnes Intézetnek elképesztően izgalmas kiadványai voltak, mi meg el tudtuk juttatni a hírüket egy szélesebb közönséghez. Gyakorlatilag így dolgoztam fel minden ügyet, Kéthly Anna megfigyelésétől az egyházüldözési történetekig. Egyszerűen beleszerettem a kutatásba, és egyre jobban beleástam magam. Ma már ezek a témák közérdeklődésre tartanak számot, de azt hiszem, ebben a PS-nek és nekem is volt némi szerepem, bár eleinte sokszor megkaptam, hogy nem vagyok történész, és nem eléggé objektív a stílusom. Ettől függetlenül hivatkozásokkal, tényekre épített cikkeket írtam.
Fotók: Hegedüs Márton
– Ebből a kutatómunkából több könyv is született, például A népirtás csöndje – Rekviem a délvidéki magyarokért, amiben azzal foglalkozik, hogy ’44–45 telén lemészároltak, kiirtottak több tízezer magyart a Délvidéken. De nagyon népszerűek a kultúra, illetve a média megszállásáról szóló munkái is, amelyek a rendszerváltoztatás hátterét, a baloldali hálózatok ebben játszott – és ma is aktív – szerepét tárják fel. De azóta a médiában, a könyvpiacon történt egy áttörés, melynek következtében a közelmúltnak többféle „olvasata” is lehet, jóval patriótább is, nem csak az, amit a mainsteam média kínált. Erről mi a véleménye?
– Ennek oka nem pusztán a mi munkásságunk, hanem például a médiahelyzet, egyáltalán a politikai helyzet változása. A kilencvenes években a média nagy része a posztkommunisták, illetve a liberálisok „kezében volt”, ők uralták a legnagyobb felületeket, médiumokat, a jobboldal el is veszítette a teljesen egyoldalú médiaháborút. De a történészszakma is eléggé belterjes volt, kifejezetten kinézték azokat, akik nem voltak elég vonalasak, nem tartoztak ebbe a baloldali, liberális körbe. Sok idő kellett ahhoz, hogy az antikommunisták, a jobboldaliak is elmondhassák a saját narratívájukat, pontosabban ahhoz, hogy ezt ne csak kicsi, gyakran valóban szélsőséges vagy annak bélyegzett lapokban, az olvasóközönséghez nehezen eljutó könyvekben tehessék meg. 2010 után sok minden megváltozott, hál’ Istennek ma már nem ennyire egyoldalú a helyzet. De emlékezzünk azokra, akik igazi ellenszélben dolgoztak, és gyakran el is égtek ebben a harcban. Például Csengey Dénesre, Krassó Györgyre, Pákh Tiborra vagy Kubinyi Ferencre – utóbbi már a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején is számos vállalhatatlan elvtárs múltját megírta. Mivel akkor még sok irathoz nem lehetett hozzáférni, illetve sokkal nehezebb volt a kutatás, érthető, ha többször hibázott, főleg hogy rengeteget írt. Többször beperelték, volt, hogy veszített is, és a posztkommunista és liberális sajtó természetesen csak ezeken a pervesztéseken csámcsogott. Mondjuk azon, hogy valaki beszélt, publikált valakinek az ÁVH-s hátteréről, de elírta, mert százados helyett mondjuk hadnagy volt az illető, már el is veszítette a pert. És a volt ÁVH-s? Vidáman dolgozott tovább újságíróként, ügyvédként vagy üzletemberként. És még pénzt is kiperelhetett azoktól, akik leleplezték. Ez volt a kilencvenes évek. Szerencsére még gyerek, kamasz voltam akkor.
– Sokan azt mondják, nem kell megírni bizonyos emberek, például kádárista szórakoztató ikonok vagy kultikus sorozatok hátterét, múltját. Nem kell bolygatni a közelmúltat, mert ez „árokásás”. Meg amúgy is hazugság. Mi lehet ennek az ellenállásnak az oka? Annyira elviselhetetlen az igazság, hogy nem hisszük el?
– Szedjük ketté ezt a kérdéskört. Szerintem nagyon sokan azért mondják, hogy hallgassunk, mert a saját érdekük, hogy ne beszéljünk a múltról. Hiszen kiderülne, hogyan is emelkedtek fel, láthatóvá válik az a hálózat, amelyről én is, mások is sokat írtunk. E hálózatosodás miatt a régi posztkommunista elit, illetve az SZDSZ kemény magja a terelésben vagy éppen a totális összemosásban volt érdekelt. Kezdetben abban, hogy eljuttassa a társadalomhoz azt az üzenetet, miszerint az egyszerű MSZMP-tag ugyanúgy elő lesz véve, mint az MSZMP KB tagjai. Sok-sok feltett kérdéssel, apróbb-nagyobb megjegyzéssel erősítették ezt a narratívát. Természetesen senki sem lett felelősségre vonva, még a Biszku Bélák, Vásárhelyi Miklósok, Apró Antalok sem. És utóbbiak felelőssége természetesen össze sem hasonlítható az egyszerű párttagokéval. Később már az volt az üzenet, hogy minek foglalkozzunk a múlttal. Illetve ha már foglalkozunk, akkor vegyük elő az ügynököket, listázzunk. Ez a régi vezetői elit részéről teljesen érthető taktika. Ugyanakkor az átlagemberek részéről is megmagyarázható pszichológiai reakció a hallgatás, a „hasítás”, lehasítás, a kényelmetlen témák, a családi múlt szőnyeg alá söprése vagy szőnyeg alatt tartása, hiszen vagy saját magukról, vagy a családjukról van szó, és nagyon nehéz mindent újraértékelni, újraértelmezni. Vagy belátni azt, hogy a példaképem, akire felnéztem, akitől olvastam, teljesen más volt, mint aminek hittem. Természetesen elfogadom, ha valaki nem akar, nem tud foglalkozni a múltjával, a családi, baráti összefonódásokkal. Az viszont elfogadhatatlan, ha valaki múltat hamisít a saját felmenőivel kapcsolatban. Főleg aki közszereplő. Hiszen társadalmi szempontból kulcsfontosságú lenne az őszinteség, hogy feltárjuk a múltunkat. Traumákat hordozunk, sebeket, családi fájdalmakat, sőt akár bűnöket is cipelhetünk magunkkal. Egy csomó olyan dolgot, amit nem beszélhettünk ki nagyon sokáig, mert tiltva volt a szólás is. Ez a kibeszéletlen múlt aztán megjelenik az alkoholizmusban, daganatos betegségek formájában, pszichés zavarokban, nem működő emberi kapcsolatokban. Például sokan nem is sejtik, hogy talán azért vannak nehézségeik a férfiakkal kapcsolatban, mert a nagymamájukat megerőszakolták, és sohasem beszélhettek róla. Ezt a történetet is megírom megjelenés alatt álló publicisztikai kötetemben, amelynek címe: Az Ördög van odakint. Mert ott volt és ott is maradt, ott áll most is. Alakot vált, sokszor jóbarátnak, jótevőnek tűnik. Fel kell ismernünk. Arra kell figyelnünk, hogy ne hívjuk be a „házba”, ne engedjük be a belső terünkbe. Ezért fontos mindenről beszélni, mert a múltunkból, főleg itt, Magyarországon mindent megtanulhatunk, mindenre felkészülhetünk. De minden élettörténetet külön kell értékelnünk. Ezért nem hiszek például az ügynöklistákban, mert minden listázott név mögött egy összetett történet húzódik meg. A beszervezett ügynökök esetében ki tesz különbséget, mielőtt kirakja az internetre? A névtelen troll biztos nem. Pedig meg kell nézni, hogy ki az, aki önként, esetleg nyereségvágyból vagy gonoszságból lett besúgó, és ki az, akit erőszakkal szerveztek be. Ki az, akit ’56 után vontak be? Ki az, akit a saját lányával fenyegettek? Ezeket nem lehet és nem szabad sem összemosni, sem listázni. Egy Molnár Gál Pétert nem kezelhetünk egy szinten azzal a Csurka Istvánnal, akinek végül egyetlen jelentését sem olvashattuk. Más kérdés, hogy számomra az ő élettörténete sem példaértékű. Nagyon is betagozódott abba a rendszerbe. Az én értelmezésem szerint ő is kollaboráns volt, igaz, akkor és később is írt máig érvényes, nagyon fontos műveket, a sok vállalhatatlan, erősen antiszemita írása mellett. Az ő összetett élete és pályaképe jó példa arra, hogy milyen nehéz már csak írni is a Kádár-rendszerről.
– Ebben a feltáró munkában ön is személyesen érintett, mivel nagymamájának a testvére, Anna néni az ÁVH tisztje volt.
– Gyerekkoromban Anna néni volt a mindenem, csodálatos, melegszívű asszony volt, aki sokszor vigyázott rám, s tényleg figyelt rám. Csak évekkel később tudtam meg, hogy előbb illegális kommunista volt, majd a náci megszállás után a koncentrációs tábort is túlélve sok elvtársával együtt ő is tagja lett a politikai rendőrségnek, a későbbi ávónak, illetve ÁVH-nak. Ottani története gyakorlatilag nem kutatható, nem találtam erről szinte semmit, de azt igen, hogy a férje is az ÁVH tisztje volt, aki mérnökként került oda. ’56 után szerelt le, Anna néni már korábban. De miket tett ott? Borzasztó, nyomasztó érzés a nemtudás. Rajongok Szókratészért, hiszek abban, hogy a nemtudás belátása annak kezdete, hogy tudok egyáltalán valamit, de ez másról szól. Szeretném teljességében látni Anna nénit, szeretnék olvasni arról, hogy pontosan mit tett, és mit nem tett. Mások meg nem szeretnék ezt. Volt erről vitám a családomban is. Sokan a titkoktól félnek, a borzasztó történetektől, a családi múlttól, mások a feltárást bűnnek, hibának, kiteregetésnek gondolják. Engem éppen a hallgatás, a nem tudás nyomaszt, sokkal boldogabb lennék, ha ki tudnám deríteni, pontosan milyen ügyeken, kikkel dolgozott. Sok időt és energiát fektettem ebbe, de lehet, hogy bár nagyon sok történetet megismerhetek, megírhatok, azt nem, ami valóban az enyém is.
– Mennyiben felelősek az utódok, a következő generáció, a leszármazottak az őseik vétkeiért, bűneiért? Vannak a médiában, a politikában is „dinasztiák”, főleg a baloldalon, de gondolhatunk a jelenlegi köztársasági elnök édesapja körül előkerült kérdésekre is.
– Természetesen az utódokat nem terheli semmilyen személyes felelősség az előző generáció tetteiért. Ezekről ők nem tehetnek. Ezt mondják is ki, mert felemelő érzés lehet. Főleg itt, ahol annyi ma is posztoló értelmiségi származik igazán bűnös múltú kommunista családból. Amúgy sokkal érdekesebb ez a kérdés abból a szempontból, hogy az adott pályafutásra milyen hatással volt ez a családi háttér, az utód mit nyert vele. Arra is érdemes felfigyelni, ha valaki megmásítja a múltját. Ez nálunk szinte hagyománnyá vált. Hogy valaki ódákat zeng a népirtó vagy politikai bűnöző nagyapjáról, apjáról. Ilyen esetben nyilván azt tanácsolná az ember, hogy vagy ne publikáljon róla, vagy próbáljon meg igazat írni. Azt látjuk, hogy gyakorlatilag folyamatos a történelemhamisítás. Főleg a kommunizmussal kapcsolatban, egész Kelet-Közép-Európában és Nyugaton is. Most már a múlt átírásának révén próbálják utólag megjavítani. Nagy kár azért a közel százmillió halottért.
– Tehát listázás helyett az egyes történetek „kibeszélése”, elemzése a gyógyító hozzáállás. Tudna konkrét példát említeni?
– Egyházi téren itt van például Vitár Róbert esete. Ő közismert tévés sportújságíró volt a hatvanas évektől. De azt kevesen tudják róla, hogy fiatalon a Regnum Marianum tagjaként a hatalom beszervezte, hogy adjon információkat a közösségről. Beszervezésének a körülményei nem ismertek, vélelmezem, hogy nyomással történt, nem hiszem, hogy jókedvéből jelentkezett. De a következmény, az árulás a lényeg, hiszen az „árulás füstje fáj”: végül titkos megbízottként besúgta a társait a kommunista állambiztonságnak. Teljesen ártatlan, később minimum meghurcolt emberekről jelentett, köztük egy tiszta lelkű, fantasztikus szellemi, hitbéli vezetőről: Emődi László atyáról. Ő is börtönbe került, Vitár előtte és utána is jelentett róla. Ezt a szörnyű történetet is megírtam A tévé megszállásában. Emődit amúgy nagyon szívesen megismertem volna, varázslatos személyiség lehetett. Azt mondta, nem haragszik a besúgókra és a békepapokra sem, hiszen „nekik is meg kellett élniük valamiből”. Bárcsak ilyen megértő lennék egyszer magam is a kommunistákkal és a társutasokkal szemben! Viszont van azért jó hír is. Ha nem olvastam volna Vitár, azaz „Tárnoki László” jelentéseit, akkor nem találkoztam volna Emődi történetével, kiállásával, emberségével sem, aminek csak ezért néztem utána. Így számomra a katolikus egyházat érintő állambiztonsági múlt kutatása nagyon sok örömet is adott, több olyan jezsuita szerzetes, pap vagy lelkész élettörténetét megismertem, akik nem hagyták magukat megtörni, mentek végig a saját útjukon, „kovászok” maradtak, másoknak is bátorságot, hitet, reményt adtak. Persze rájuk vadászott a leginkább a Rákosi-diktatúra, majd a Kádár-diktatúra is, az ÁVH, majd az állambiztonság, hiszen az elnyomók szempontjából ők, a példaképek voltak a legveszélyesebbek. Akik összetartották az adott közösséget. Előbb nyílt erőszakkal, aztán finomabb, ördögibb módszerekkel, lejáratással, bomlasztással, izolálással, emigrációba kényszerítéssel „harcoltak” ellenük.
– Eszünkbe juthat az erősen vitatható életművű – a rendet később elhagyó – Nagy Töhötöm jezsuita is, aki rendtársával, Kerkai Jenővel együtt a KALOT mozgalom szervezője, vezetője volt. 1944- ben a szovjet csapatok közeledtekor a frontvonalon átszökve vette fel a kapcsolatot a Vörös Hadsereg vezetőségével, hogy a későbbiekben is biztosítva legyen a KALOT működése. Aztán jó másfél évvel később persze betiltották a szervezetet. De említette a békepapokat is. Bizonyos esetekben szükséges a kompromisszum a hatalommal? Mi ennek az ára?
–’45 után a mindig átalakuló „baloldal” folyamatosan lejáratta az egyházakat, és ez a lejáratás ma is tart. Nyilván sokan egy vallás nélküli világot képzelnek el, és az is tény, hogy a harc régóta tart, szerintem nem kell felsorolni azt a két-három központi témát, amelyek segítségével máig igyekeznek fogást találni a történelmi egyházakon. De nézzük a belső dolgokat: békepapság, társutasság, kollaboráció, nehéz kérdések ezek. Vegyük a népi írókat. Számukra a legfontosabb a túlélés volt, hogy írhassanak, hogy megmaradjanak a szavaink, a történeteink, de ehhez kisebb-nagyobb alkukat kellett kötni. Hogy álljunk hozzájuk? Mi volt szükséges, és mi volt, ami már nem? Vagy felejtsük el az egészet? Ez a legrosszabb út. Vegyünk részt a megbélyegzésükben, ostorozzuk a hátunkat? A megoldás az, hogy tárjuk fel a múltat, és ami a legfontosabb: mondjuk ki, kik nem kötöttek alkut, kik maradtak önmaguk! Mert látjuk, hogy a posztkommunisták számára ezek az igazi ellenségek, akik hazafiak, megtörhetetlenek maradtak, akik nem kötöttek kompromisszumot. Szóval: mutassatok egy hőst! Mert voltak. Ezért járatják le a mai napig mondjuk Mindszenty Józsefet, az utolsó hercegprímást. És mit mondanak a békepapokról? Hogy ők az igaziak, hiszen párbeszédet akartak. De ezeket a békepapokat a kommunistákon, a posztkommunistákon kívül valójában senki sem választaná logikusan példaképül. És nincs is így. Ha igazi hívőkkel beszélget az ember, meg reális visszaemlékezéseket olvas, akkor azokra emlékeznek, akik nem játszmáztak, nem alkudoztak, hanem egyenesek, őszinték maradtak mindvégig. Azt látom, hogy általánosságban a kereszténység történelmi példaképei azok a szembenéző, igazságkereső emberek voltak, akik nagyon sokszor konfliktusban voltak a saját korszakukkal. Éppen azért, mert igazságkeresők voltak.
– Az egyház, de ezen belül is a szerzetesség gyorsan a kommunista hatalom célkeresztjébe került. A jezsuitákat különösen veszélyesnek tartották. Mi ennek az oka?
– A katolikus egyház hálózata és azon belül a jezsuitáké nagyon jól szervezett, fegyelmezett „csoport” volt. Ezt nagyon veszélyesnek tartotta a hatalom. A jól képzett, nyelveket beszélő, művelt, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, anyagilag független jezsuita rend vörös posztó volt a szemükben. Az ő szempontjukból ez érthető: nehéz volt „legyőzni” a jezsuitákat. Márpedig ellenséget láttak mindenkiben, de leginkább a katolikus egyházban, és amikor kifogytak belőlük, az ellenségekből, jellemzően magukra támadtak. Lásd a Rajk-pert. Az ő szempontjukból érthető, hogy minden erejükkel, igaz, változó eszközökkel az egyház, a hit ellen törtek. Hiszen a saját hitüket, a kommunizmust akarták elterjeszteni.
– Tud a figyelmünkbe ajánlani olyanokat, akik nem kötöttek kompromisszumot?
– Márton Áron története felemelő, és szerintem még mindig „alulkutatott.” Brenner János tragikus halála is fontos: a motorral járó, a fenyegetésektől sem félő pap igazi példakép volt, aki a fiatalokhoz is tudott szólni. Olofsson Placid atya is csodálatos személyiség volt, de beszélhetnénk Vezér Ferenc pálos szerzetesről is, akinek a koncepciós perét Komlós János intézte. Szegény Vezért persze kivégezték, majd álnéven földelték el, Komlós viszont az ország egyik legismertebb humoristája lett. Ezt A kultúra megszállásában írtam meg. De nyilván eszembe jut örök példaképem, az 1924-es születésű Pákh Tibor, a rendszerváltoztatás legendája, a meg nem alkuvó, a megtörhetetlen. Volt szerencsém interjút készíteni vele, kilencvenéves kora felett is sugárzóan intelligensen, egyenesen és bátran beszélt. Mélyen vallásos ember volt, azt vallotta, hitte, hogy a Szentlélek tartotta életben az üldözések és kínzások közepette. A Szentléleknek köszönte meg, hogy nem őrült bele a kínzásba, hogy a felesége is megvárta. Pedig szinte mindent átélt a Gulagon, a börtönben, majd az elektrosokk-kezelések alatt – lásd Levelek a bolondokházából című filmünket –, és később, a nyolcvanas években, amikor továbbra sem engedett sem ’56-ból, sem Mindszenty tiszteletéből, sem a szabadságból. De hadd mondjak olyat, aki kommunistaként indult. Krassó György kiállt Pákh Tibor mellett, bár biztosan máshogy gondolkodtak sok mindenről. De a legfontosabb dologban egyetértettek: első a szabadság, a hazaszeretet. Ő és Csengey Dénes még a példaképeim. De azt hiszem, a XX. század egyik legnagyobb alakja a már többször említett Mindszenty József volt. Nagy álmom, hogy egyszer filmet készíthessünk róla. Senkivel sem alkudott. Senkivel sem egyezkedett. Nagyjátékfilmet érdemelne.
– Az említett idők elmúltak. Mi hiányzik a múlt lezárásához?
– Lezárni sohasem tudjuk. Itt van velünk, itt is marad. De nagyon sok mindent tisztáznunk kell. Nagyon sok hőst be kell mutatnunk a fiataloknak. És a családokat is arra biztatom, beszélgessenek. A kommunizmus elvette a bűnbánat-bűnbocsánat lehetőségét az emberektől, de még a terápiás segítséget is. Hiszen ki bízott volna meg bárkiben? Ráadásul mind a papokat, mind a pszichológia területét üldözték. Ott maradtak az emberek a sérelmekkel, fájdalmakkal, sebekkel egy besúgókra épülő rendszerben, amely valamilyen szinten mindenkit kollaborációra kényszerített. Persze ne tévesszük össze az egyszerű párttagot a tévé vagy a napilapok véleményvezéreivel. Más a felelősség. Mégis közös a teher: a múlt. Mi lett a közös megoldás? „Természetesen” egy óriási elfojtás. Talán az okoz még hiányérzetet, hogy senki nem kér bocsánatot. Pedig bocsánatot kérni jó dolog. Felszabadító.
– A hivatalos Facebook-oldalára folyamatosan posztolja a feltárt történeteket. A kommentszekció egyik része természetesen ócsárolja ezért, de rengeteg olyan hozzászólás érkezik, amelyben személyes történeteket osztanak meg, hoznak felszínre. Lehet ilyen módon is, mintegy „grassroot” módon elmozdulni a társadalmi kiengesztelődés felé?
– Szerencsére egy nagyon művelt, nagyon összetetten gondolkodó tábor követi az oldalamat. De túlmutat ezen, hogy nagyon-nagyon fontos lenne összegyűjteni a személyes történeteket. Például az egyháznak, a saját területén, a rendszerváltoztatás szempontjából. És aztán minél szélesebb körhöz el kell juttatni ezeket a mikrotörténeteket. A sok-sok mozaikból talán összeáll az egész. Nagyon sok olyan cikket olvastam, amely az Új Emberben jelent meg a kilencvenes években. Felemelő történeteket zömmel ismeretlen emberekről. De kihez jutottak el? Csak a saját közösséghez. Meg kellene látnunk egymást, egy ateistának a hívők életét, gondolatait, túllépni a közhelyeken, a lejáratásokon, a régi-új bélyegeken. Mostanában azon gondolkodom, hogy azokhoz az emberekhez akarok szólni, azokkal akarok érintkezni, akik jót akarnak, akik hiszen az erkölcsben, akik Magyarország javát szolgálják. Mindegy, hogy melyik táborból érkeznek, mert ezek a táborok jórészt csak látszólagosak, jórészt csak bele lettünk kényszerítve ezekbe, sokszor csak meg akarunk felelni ezeknek. De előbb-utóbb szükségünk lesz egymásra. Ahogyan alakul ez a világ, újra nagy szükségünk van a kovászemberekre, azokra, akik össze tudják fogni a közösséget.