Történelmi szükségszerűség vagy puszta véletlen, hogy a XVI. században, majd Trianon után is a lengyel rendtartomány alá tartoztak az erdélyi jezsuiták? A kolozsvári jelenlét történetéből kiderül.
Az első magyarországi jezsuita megtelepedési kísérlet lényegében kudarcba fulladt: a nagyszombati kollégiumot mindössze hat évvel 1561-es megalapítása után be kellett zárni. Innen nézve tulajdonképpen nagyon is érthető, hogy a bécsi rendi vezetés évtizedeken át ellenállt a következő Kárpát-medencei misszió elindításának – annál is inkább, hogy másodjára nem is a Királyi Magyarországon, hanem a XVI. század végére háromnegyedrészt már protestáns és igencsak távoli Erdélyi Fejedelemség területén kellett volna sikeresen gyökeret ereszteni.
Pedig Báthory István fejedelem, aki bécsi fogsága idején ismerkedett meg a jezsuitákkal, s köztük az egyik első magyarajkú rendtaggal, Szántó (Arator) Istvánnal, 1571-es fejedelemmé választását követően intenzív – mai szóval – lobbitevékenységbe kezdett, hogy az erdélyi katolikus megújulás élére a Jézus Társasága álljon. Ekkorra ugyanis püspök nem működhetett a fejedelemségben, az egyházi birtokok világi kézre kerültek, a többnemzetiségű lakosság átpártolt az új felekezetek valamelyikéhez, a szerzetesrendeket a csíksomlyói ferences rendház lakói kivételével száműzték az országból, s így nemcsak a megmaradt katolikus lakosságnak, de a régi hithez hű arisztokráciának sem igen maradt lelkipásztora.
Hogyan előzték meg a lengyelek a magyarokat?
A katolikus Báthory fejedelem levelek és követek sokaságát küldte Bécsbe, a jezsuitáknak birtokot és tisztes jövedelmet ígérve, azzal a reménnyel, hogy néhány társsal az oldalán mihamarabb útnak indulhat az ügy iránt nagyon is lelkes Szántó. A derék páter maga is tollat ragadott, hogy személyesen győzze meg a generálist az erdélyi megtelepedés szükséges és hasznos voltáról. Mint levelét Meszlén Antal, a korszak első történész szakértője összefoglalja – „kérve-kérte, hogy hallgassa meg a fejedelmet, s küldjön néhány alkalmas, tapasztalt, a tudományokban és nyelvekben jártas rendtagot. Ha – úgymond – ilyenek vetik meg az erdélyi misszió alapját, az épület erős lesz, és ellenáll az idők viszontagságainak; míg ellenben gyenge hajtások és fiatal erők nem bírnak megbirkózni a nagy viharokkal.
_____________________________
Szerény véleménye szerint az elküldendők közt okvetlenül legyen két-három magyar, ugyanannyi olasz vagy spanyol, mert a magyar természet ezekével egyezik meg a legjobban.”
_____________________________
1575-ben már ki is jelölték a misszióba indulókat, ám egy kisebb erdélyi felkelés – megkésett – hírére visszakozott a rendi vezetés, egy évre rá pedig a fejedelem lengyel királlyá koronázása „jött közbe”, a bécsi tartományfőnökség ugyanis a trónra szintén aspiráló Habsburg Miksa császárt (és magyar királyt) támogatta, és Báthoryra olyannyira megneheztelt, hogy még a Szentszéknél is törökbarát áruló hírét keltette.
Bár Szántó atya minden követ megmozgatott Rómában, hogy mentse a helyzetet, sőt, az erdélyi misszionáriusok közé szintén kijelölt Leleszi János páter elöljárói megkerülésével, egri kiküldetéséből mintegy át is ruccant Kolozsvárra, hogy első fecskeként felmérje a terepet, Báthory végül megelégelte az osztrák provincia időhúzását. Meghívásával Jakub Wujek poznańi elöljáróhoz fordult, sőt, négy páter részére rögtön útiköltséget is ígért. Így esett, hogy végül nem Bécsből, hanem a lengyel provinciából indult útnak 1579. szeptember 14- én az első tizenkét jezsuita misszionárius Erdélybe.
Kolozsvár látképe 1666-ból, a bal szélen a kolozsmonostori templom (Forrás: Országos Széchényi Könyvtár)
Október 1-jén érkeztek meg a Szamos partjára, egészen pontosan a mai Kolozsvár egyik külső kerületének számító Kolozsmonostor jó tíz éve lakatlan bencés apátságába, amelyet a fejedelem első állomáshelyül kijelölt számukra. Bőkezűségét mutatja, hogy nemcsak a környező uradalmat és az apátság egykori birtokainak teljes bevételét ígérte a missziónak, hanem igás ökröket és szekereket, teheneket, lovakat s egy egész juhnyájat is adott, valamint az iskola elindításához húsz diák taníttatásának a költségét előre vállalta. A jezsuiták megtelepedését az 1579. október végi tordai országgyűlés szentesítette, azzal a megszorítással, hogy a páterek számára csak a tanítást engedélyezte, a hitvitázástól és más vallásközi cselekedetektől (magyarán szólva a katolikus hittérítéstől, amiért valójában érkeztek) óva intette őket.
P. Szántó István SJ a Dunántúlon, Devecserben született 1541-ben. Felvidéki rokonainál nevelkedett, majd 1560-ban Rómába került, hogy a Collegium Germanicumban folytassa tanulmányait. A jezsuita környezet hatására egy évvel később maga is jelentkezett a Társaságba. Felszentelését követően Bécsben működött, 1575-től a római Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója volt. Fáradhatatlan munkásságának eredménye lett a német papnevelő intézet mintájára megalapított Magyar Kollégium. 1580 és 1588 között az erdélyi misszióban tevékenykedett, majd újra Bécsben tanított, prédikált és gyóntatott. 1605-től 1612-ben bekövetkezett haláláig Olmützben élt, ahol elsősorban irodalmi munkásságot folytatott. Legfontosabb műve a Biblia magyarra fordítása volt, amely azonban számos más kéziratával együtt tűzvész martaléka lett – habár egyes feltételezések szerint rendtársa, Káldi György (akivel Kolozsváron egy ideig együtt működtek) az ő munkájára támaszkodva készítette el az 1626-ban megjelent első katolikus szentírásfordítást.
Miért nem a gyulafehérvári udvarba hívta Báthory a jezsuitákat? Meszlényi Antal így fogalmaz: „Kolozsvár az unitáriusok gócpontja volt, s közöttük a katolikusok egészen harmadrangra süllyedtek le. A gyors segítségre tehát itt volt a legnagyobb szükség. De éppen ez a kedvezőtlen helyzet azt is megkívánta, hogy a katolikus restauráció a legnagyobb körültekintéssel induljon meg, különben a lelkek nemhogy közelednének, ellenkezőleg, csak még jobban eltávolodnak a római egyháztól. […] A jezsuiták tudatában voltak kényes helyzetüknek s ügyes fellépésükkel már Monostoron eltalálták azt a hangot, mely széles körökben megkedveltette őket.” Az első hat hónap bizonyára nem volt egyszerű a misszió számára, hiszen – a távol-keleti vagy amerikai jezsuita misszionáriusokhoz hasonlóan – megfelelő nyelvtudás híján a tíz lengyel és két olasz atya jóformán csak misézett.
Páter Szántó hatodmagával, köztük egy német szónokkal 1580 februárjában érkezett meg Kolozsmonostorra, s csakhamar még két magyar jezsuita követte. Húsvétkor már háromszáz léleknek a katolikus egyházba való visszatéréséről számolnak be elöljáróiknak, s ünnepnapokon két-három alkalommal is kellett prédikálniuk, annyian jöttek az egykori apátsági templomba. A szűkös monostori termekben a bentlakásos iskola első két osztályát harminchat vegyes felekezetű diákkal indították el – csakhamar még Báthory legfőbb protestáns ellenlábasainak csemetéi is a jezsuiták padsoraiban találták magukat. „A tanítás ingyenes volta is vonzó volt, de a szülőket különösen az a szempont vezérelte, hogy a későbbi előmenetelhez nélkülözhetetlen alapfokú ismereteket tudós, külföldet járt férfiak, magiszterek tanítsák meg gyermekeiknek” – mutat rá a faramuci helyzet nyitjára Barlay Ö. Szabolcs történész.
A kolozsmonostori egykori bencés apátsági, majd jezsuita templom napjainkban. A szentélyrész nagyjából eredeti, a hajó és a torony rekonstrukció, a monostornak nyoma sem maradt. (Fotó: Papp László)
Beköltözés Kolozsvárra
A városszéli volt bencés apátság hamar szűknek bizonyult a jezsuiták nagyra törő terveihez. A Kolozsvárra, egészen pontosan a ferencesek és a klarisszák elhagyott épületeibe való beköltözésre már a következő évben sor került. A költségeket Báthory István bátyja, az Erdélyt de facto kormányzó Kristóf vajda állta, aki a vallásszabadságot féltő protestáns városi tanács heves ellenkezését csak azzal tudta letörni, hogy kijelentette, a jezsuita kollégium a humanista tudományok terjesztését s ekként Kolozsvár nagyobb dicsőségét szolgálja majd. Húsvét után száz tanulóval el is indult az oktatás, 1581. május 12- én pedig megszületett a jezsuiták boldogulását a távolból nagyon is figyelő király-fejedelemtől származó hivatalos alapítólevél, amely nemcsak szentesítette a jezsuiták erdélyi lelkipásztori és oktató tevékenységét, hanem ígéretet is tett, hogy a kolozsvári iskolát a külhoni felsőfokú akadémiák színvonalára fejleszti, azaz a bakkalaureátusi, magiszteri és doktorátusi fokozatok kibocsátásával való felhatalmazással egyetemi rangra emelte. Egyúttal megerősítette a birtokadományokat, amelyek révén a rend képviselői immár erdélyi földesuraknak számítottak.
_____________________________
Két évre később indult el pápai és királyi támogatással a jezsuita szeminárium, a közösség huszonhét fősre duzzadt, a diákok között pedig ott találjuk a bihari kálvinista alispán, Pázmány Miklós fiát, Pétert.
_____________________________
1585-ben végzett az első évfolyam, ekkor szervezték meg az ígért filozófiai és teológiai fakultást, hogy a papi hivatást választók helyben tanulhassanak tovább. Gyulafehérváron Leleszi vezetésével, Nagyváradon pedig Szántó irányításával új jezsuita közösségek indultak. Báthory István elégedettséggel szemlélhette eredményeiket. Mint Meszlényi Antal fogalmaz: „A jezsuitáktól megkapta mindazt, amitől a reformáció megfosztotta.
A templom telve volt a kezdődő barokk stíl minden szépségével, színével, hangulatával és pompájával. Megújultak az énekes és zenés misék, a festői szépségű körmenetek, melyek százával vonzották hozzájuk az embereket. Az utóbbiakon felgallyazták az útvonalakat, s keresztek és zászlók, énekek és imák kíséretében fényes asszisztenciával hordozták körül az Oltáriszentséget. Évtizedek elfelejtett álma varázslódott élő valósággá a kolozsváriak előtt, s érthető az a hatás, amit ez kiváltott. Azelőtt nem volt szabad segítségül hívni a boldogságos Szüzet, az apostolokat s a többi szenteket, most ezt is gyakorolhatták.”
„Báthory István elégedettséggel szemlélhette eredményeiket. Mint Meszlényi Antal fogalmaz: »A jezsuitáktól megkapta mindazt, amitől a reformáció megfosztotta.«”
A hit és a misszió védelmezői
Az újabb fordulópont azonban hamar bekövetkezett: 1586-ban István fejedelem életét vesztette Lengyelországban, Erdélyben pedig pestisjárvány dúlt, amely a jezsuitákat sem kímélte. A felére fogyatkozott közösséget Claudio Aquaviva generális ekkor viceprovinciába szervezte (ugyanezt a Királyi Magyarországon tevékenykedő jezsuiták hiába kérték), melynek élére P. Wujeket nevezte ki, akinek a pápával egyetértésben azt tanácsolta, hogy a várható protestáns támadásokkal szemben igyekezzenek szerzett jogaikat megvédeni, s „törekedjenek legalább az iskolákat és a templomokat kezükben tartani. Ha a rendek ezt sem engednék meg, úgy széledjenek el, de akinek van bátorsága, az maradjon ott, tegyen úgy, mint angol és skót rendtársai: hirdesse titokban az Isten igéjét, s ha kell, hozza áldozatul még életét is Krisztusért.”
A helyzet az 1588. decemberi országgyűlésen eszkalálódott, amelyen az erdélyi rendek addig-addig szorongatták Báthory István utódát, Báthory Zsigmondot, hogy a jezsuiták, egészen pontosan P. Wujek által nevelt ifjú fejedelem kénytelen volt mindenétől megfosztani a missziót, s december 23-án száműzni a Jézus Társasága tagjait Erdélyből.
Jakub Wujek egyidős volt Szántóval. Tanulmányait Sziléziában, majd Bécsben folytatta, s itt lépett be a jezsuita rendbe 1565- ben. Rómában doktorált, majd visszatért szülőföldjére, pappá is itt szentelték. Ő indította el a poznańi jezsuita kollégiumot, majd a vilniusi kollégiumot irányította. 1579-től 1597-ben bekövetkezett haláláig kisebb megszakításokkal az erdélyi misszió vezetője, a kolozsvári kollégium első rektora és ekként Szántó elöljárója is volt (együttműködésük korántsem volt felhőtlen, a lengyel rendtartománynál be is panaszolták egymást). Mindeközben rendi megbízásból a Biblia lengyel fordításán dolgozott, melynek végleges változata csak halála után, 1599-ben jelent meg, jó háromszáz éven át mégis az ő nevéhez kötődve szolgált a lengyel katolikusok hivatalos szentírásfordításaként.
Az egykori mestereinek hálás Zsigmond fejedelem, amint megszilárdította hatalmát, az első adandó alkalommal visszahívta a Jézus Társaságát, s az atyák 1595 és 1607 között többé-kevésbé zavartalanul folytathatták missziós munkájukat, immár az osztrák rendtartomány alá rendelve. Az első erdélyi jezsuita korszak mérlegét Molnár Antal ekként foglalja össze: „Tevékenységük a Báthory-korszak művelődéstörténetének egyik legmeghatározóbb része. Ugyanakkor itt is hasonló nehézségekkel kellett szembenézniük, mint a királyi országrészben.
A magyarul tudó rendtagok alacsony száma miatt a lelkipásztori munka hatékonysága csekély volt, a rendházak vezetése és a birtokaikon élő jobbágyokkal való bánásmód sok kívánnivalót hagyott maga után. […] A belső problémák mellett a kudarc legfőbb oka itt is a megfelelő súlyú katolikus elit hiánya volt, amelyre támaszkodva meg tudtak volna kapaszkodni ebben az oly sok lehetőséget rejtő országban. A sikertelenség ellenére erdélyi működésük – a magyarországihoz hasonlóan – fontos előkészületet jelentett a következő század látványos sikereihez. Mindenekelőtt a nagyszámú erdélyi jezsuita hivatásra kell gondolnunk, akik a következő század elején a rend magyarországi fellendülésének főszereplői lettek.”
A történelem ismétli önmagát
Erdély aranykora idején, azaz Bethlen Gábor fejedelemsége alatt lényegében megismétlődött a Báthory-korszak forgatókönyve. 1623-tól előbb a kolozsmonostori iskola indult újra virágzásnak, majd ismét beköltöztek a jezsuiták Kolozsvárra, ám a felsőfokú oktatás újraindítását már nem engedték a szigorú – katolikusellenes – törvények. Bár II. Rákóczi György 1652-ben ismét kiutasította a rendet, az erdélyi származású atyák álruhában, álnéven vagy világi papként és a korábbiaknál jóval visszafogottabb keretek között folytatták a lelkipásztorkodást és az oktatást. A kolozsmonostori, majd kolozsvári intézmény Erdély egyetlen középfokú katolikus iskolájaként működött a XVII. század nagy részében.
A helyzetet érdemben csak az Erdélyi Fejedelemség Habsburg Monarchiába való bekapcsolása változtatta meg a török kiűzése után. 1698-tól újra elkezdtek tanítani felsőfokú filozófiai tárgyakat is, 1712-ben elindult a teológia oktatása, és a következő évben a kolozsvári rezidencia a jezsuita kollégiumok sorába lépett. A nagyszombati és a kassai egyetem szintjét nem érte el, de magasabb szintű oktatást nyújtott, mint a többi jezsuita akadémia, mivel a filozófiát a hagyományos három helyett öt professzor tanította.
Az 1720-as évek közepére befejeződött a máig álló épületegyüttes építése, amely a későbbi Ferenc József Tudományegyetemnek is otthont adott, s ekkoriban épült – nyilván egyfajta finom fricskaként az unitáriusok felé – a Szentháromság tiszteletére felszentelt kolozsvári jezsuita templom is, homlokzatán és főoltárán Loyolai Szent Ignác, illetve Xavéri Szent Ferenc alakjával. 1726-tól saját nyomdát nyitottak, mely az erdélyi katolikus könyvnyomtatás legfontosabb helyszínévé vált. 1735-re a nemesi konviktus is felépült, 1752 és 1765 között az akadémia még újabb épületet kapott, benne csillagvizsgálóval.
Az 1728-ban – részben a kolozsmonostori apátság köveiből – felépült szeminárium (jobbra), amely ma a líceum egyik szárnyaként szolgál. (Fotó: Iszlay Edith)
A tudományok fejlődése megkövetelte, hogy a XVIII. század közepén korszerűsítsék a jezsuita felsőoktatási intézmények tananyagát. 1753-ban ennek megfelelően Mária Terézia elrendelte, hogy a Bécsi Egyetemen az előző évben indult reformok alapján módosítsák a hazai jezsuita iskolák tanrendjét. Ugyanebben az évben a királynő „universitas” ranggal ajándékozta meg a kolozsvári akadémiát. Ebben az új rendszerben tanított matematikát néhány évig Kolozsváron Hell Miksa, a világhírű jezsuita csillagász. 1767-től a teológiai kar fejlesztésével az intézmény valóban elindult a teljes értékű egyetemmé alakulás útján, ám a Jézus Társasága 1773. évi feloszlatása végül nem tette lehetővé a folyamat végigvitelét.
A kormányzat, amely 1773- ban átvette az intézményt, a jezsuita iskola infrastruktúrájára alapozva pár év alatt kialakította belőle Erdély első teljes, négyfakultásos egyetemét. Kacskaringós úton, átszervezések és kényszerű költözések sorának eredményeként ebből az intézményből eredeztethető a Szegedi Tudományegyetem, valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetem is, amelynek negyedszázada megalapított Teológia Kara az 1581-ben alapított Jezsuita Akadémia szellemi jogutódja – amint arról az alapítás kettős évfordulója előtt tisztelgő konferencia és tanulmánykötet (mely történetesen éppen a Jezsuita Kiadónál jelent meg) is tanúskodott.
S hogy az utóbbi két évszázadban mi történt a kolozsvári jezsuitákkal? A XIX. századi újraindulás után az erdélyi jelenlét újjászervezése lassan ment, és ismét előztek a lengyelek. 1909-ben, az önálló magyar provincia megalakulásakor csupán Szatmárnémetibe tértek vissza a magyar atyák, Kolozsváron pedig csak ideiglenesen, a második bécsi döntés hatására rendelkezett saját rendházzal a rendtartomány (1940–48). 1924-ben azonban a lengyel provincia részeként létrejött az egész Román Királyságot magában foglaló Missio Rumaenica, ahová a szatmári közösséget is átsorolták.
A kolozsvári Szentháromság-templom 1940-ben. (Fotó: Fortepan)
S míg a rendszerváltozás óta Szatmárnémeti és Marosvásárhely jezsuita művei (újra) a magyar rendtartományhoz tartoznak, Kolozsvár az olasz, máltai, albán és a román tartományokból alakult Euro-mediterrán provinciában találta meg a helyét, kétnyelvű szolgálatot ellátva többek között a Kolozsvári Manréza Lelkigyakorlatos Központ keretei között. S bár nem jezsuita „színekben”, de az összes épület áll ma is, és többé-kevésbé hasonló funkciót lát el, mint hajdanán.
Az Erdély egyik legszebb barokk szakrális épületeként számontartott, 1773 után a piaristáknak átadott templom mai formáját az 1798-as tűzvész után nyerte el. Az azóta is piarista templomként emlegetett épület ma többek között a kolozsvári egyetemi lelkészség otthona. A konviktus szolgált piarista rendházként, kaszárnyaként és kollégiumként, az egykori szemináriumból diákotthon lett, maga az akadémia pedig, bár több költözést és megszakítást követően, voltaképpen 1579 óta működik középiskolaként, 1999 óta Báthory István Elméleti Líceumként. Nevével, ha nem is a rendi múlt, de legalább az alapító, a jezsuiták kolozsvári történetét megalapozó erdélyi-lengyel uralkodó előtt tiszteleg.
Források:
Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág – Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról
Meszlényi Antal: A magyar jezsuiták a XVI. században
Molnár Antal – Siptár Dániel: Egyetem volt-e a „Kolozsvári Báthory-Egyetem”? Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 30 (2011)
Szőnyi Szilárd – Szokol Réka (szerk.): Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig
