Az egykori jezsuita intézmények hazai katolikus egyházunk központjában is kiemelt szerepet játszanak: a régi esztergomi rendházból lett a prímási palota, a vízivárosi plébániatemplom pedig a bazilika építése idején ideiglenes székesegyházként funkcionált.
„Esztergomnál nevezetesebb helye nincs hazánknak. Esztergom volt az ország fővárosa; Esztergomban született és itt kereszteltetett meg Szent István, a magyar civilisátió alapvetője; Esztergomban tették fenkölt fejére államiságunk symbolumát, a szent koronát; Esztergom a magyar kereszténységnek főhelye” – szögezi le a legrégebbi esztergomi gimnázium történetét összefoglaló munkájának előszavában Vojnits Döme OSB igazgató 1895-ben. Merthogy – amint az előző lapszámunkban bemutatott győri iskola esetében – másfél évszázadon át Esztergomban is a bencések vezették az egykori jezsuita gimnáziumot.
Az intézmények története s különösen utóélete azonban jócskán szövevényesebb a prímási városban, mint Győrött. Mielőtt azonban belefognánk felfejtésükbe, egy személyes vallomás: „előző életemben” tucatnál is többször jártam és léptem fel az esztergomi vízivárosi plébániatemplomban, ám míg e cikk előkészületeihez nem fogtam hozzá, halvány fogalmam sem volt róla, hogy Szent Ignác nevét viseli, és hogy egykor a jezsuiták építették. Azt hiszem, nem véletlenül. Vajon miért nem közismert tény, hogy a magyar egyház fejének fő rezidenciája és több mint három évtizeden át a főtemploma eredetileg a Jézus Társaságáé volt?
Az első jezsuiták 1685-ben, a török Észak-Magyarországról való végleges kiűzésének évében érkeztek Esztergomba, méghozzá a győri püspök által alapított katonai kórház lelkipásztori feladatainak ellátására. A kétfős missziónak egy évvel később adott a császári csapatok vezére a törököktől visszavett két szerény viskót a vár alatti területen, a Vízivárosban. A hangzatos név ellenére a török pusztítás után lassan benépesülő városrész inkább amolyan szegénynegyed lehetett: Szentgyörgyiné Markovics Ágnes, az esztergomi jezsuita jelenlét kutatója szerint „itt a vár alatt, a Dunához közel telepedett le sok »nemkívánatos személy« is, pl. csempészek, alkalmi ökörhajcsárok, szökött vagy leszerelt zsoldosok, frissen áttért törökök, menekült jobbágyok.”
Ahogy a katonakórházi feladatok a béke megszilárdultával megfogyatkoztak, ennek a városrésznek a magyar és német nyelvű lelkipásztori és hitszónoki ellátását, valamint iskolázását tűzte ki az esztergomi jezsuita misszió új feladatául Széchenyi György érsek, aki e célra – s egyidejűleg a budai kollégium megalapításáról is rendelkezve – ötvenezer forintos alapítványt tett, melyet a rend generálisa 1687 júliusában el is fogadott. A tartományfőnök hamarosan megvizitálta az új missziós állomást, s intézkedett, hogy az atyák lakhelyéül szolgáló viskók mellett épüljön kápolna a szomszédos középkori templom romjait felhasználva (ezt 1690-ben szentelték fel Xavéri Szent Ferenc tiszteletére).
A következő lépés a rendházzá, azaz rezidenciává bővülés volt: az 1690-es évek végére már négy-öt jezsuita is működött Esztergomban, megvásárolták a szomszédos házakat, és az iskola céljára háromszobás kőház épült. A kicsiny Duna-parti központ felvirágzására azonban még évtizedekig várni kellett: 1706-ban, a Rákóczi-csapatok ostromában a Víziváros részben újra elpusztult, a rendházba osztrák katonák kvártélyoztak be, majd pestisjárvány miatt két évre a várossal együtt az iskola is bezárt.
A konszolidáció, mely az 1710-es évek közepén kezdődött, szinte egy újraindulással is felért. Újabb szomszédos ingatlanok megszerzését követően végre méltó épületegyüttes tervezése kezdődött meg Hevenesi Gábor tartományfőnök – nem mellesleg a Scintillae Ignatianae, azaz az Ignáci szikrák című máig népszerű idézetgyűjtemény összeállítója – támogatásával. Növekedésnek indult az Esztergomban szolgáló rendtagok száma, a korábbi tevékenységek mellé felsorakozott a szegény- és beteglátogatás, valamint a börtönpasztoráció, illetve a katonaságot szolgáló Bakócz-kápolna lelkipásztori ellátása, továbbá a várbéli plébánia adminisztrációja.
Megnyílt a felső két osztály az iskolában, így az immár három tanár irányításával a teljes, hat évfolyamos gimnáziumi képzést nyújtotta. A fennmaradt iratanyag tanúsága szerint hamarosan rendszeressé váltak az iskolai színielőadások, az iskolapadból kikopó diákokból pedig kongregációkat szerveztek, amelyek keretei között egyre többen vettek részt a szentmiséken, gyóntak és áldoztak rendszeresen, valamint különféle imaalkalmakba és a szociális munkába kapcsolódtak be.
Hogy az esztergomi iskola – hajdani fővárosság, Szent István-i emlékek, prímási székhely ide vagy oda – nem éppen lehetett elit intézmény, mutatja, hogy a jezsuita képzési elveket rögzítő Ratio Studiorum előírásaival ellentétben itt nem indultak párhuzamos osztályok, így az alsóbb évfolyamokon akár a százas osztálylétszám is rendszeres lett; ettől nyilván nem függetlenül a többségében közrendű, harmad-negyedrészt helyi növendékek mindössze egytizede végezte el mind a hat osztályt, és jellemzően több mint hat év alatt.
Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy alig volt olyan év, amikor három atya vett volna részt az oktatásban: az évkönyvek szerint jellemzően kettő, de gyakran csak egy jezsuita volt a háromfős tantestületben. Noha a missziós atyák, illetve az oktatásba bevont magiszterek mellett megjelentek a gazdasági ügyeket igazgató segítőtestvérek is, az alapítók szándéka ellenére az esztergomi ház soha nem emelkedett collegium rangjára, pedig a vízivárosi jezsuita központ kiépülése előbb befejeződött, mint például Győrött.
1728-ban kezdődött meg az a nagyszabású építkezés, amelynek eredményeképp megszületett a mai prímási palota alapjait adó rendház épületegyüttese, kibővült az iskola, s végül felépült a Szent Ignác nevére szentelt templom. Bár a Széchenyi-féle fundáció mellé eddigre több jelentősebb misealapítványra és hagyatékra, továbbá szőlőkre és földekre is szert tett az esztergomi rendház, a beruházás finanszírozására csupán a jövedelmek s a tőke kamatai nem voltak elegendők, így az elöljáró nemcsak nagy összegű hiteleket volt kénytelen fölvenni, de még a városnál is kérvényezte, hogy – mai szóhasználattal – közhasznú tevékenységeikre való tekintettel mentességet kapjanak a helyi adók alól. A városi tanács el is engedte az adót, de ennek fejében kötelezte a házfőnököt, hogy nyolc diákkal minden szombaton a városi piacon álló Szentháromság-szobornál énekeljék el a loretói litániát. Nem is kötöttek rossz üzletet…
Az új, egyszerű és célszerű rendház az egykori Xavéri-kápolna felett, az addigra már többszörösen kibővített iskolaépülettől délre épült fel, a korabeli alaprajzok és ábrázolások tanúsága szerint két szomszédos ház alapjain. Két szintjén húsz szoba kapott helyet, és két belső udvara volt (az egyik a rekreációt szolgálta, a másik gazdasági terület volt), az összekötő szárnyban létesült a konyha és a refektórium. A Duna felőli oldalon az úgynevezett Jezsuitabástya felé is volt kijárás, és itt alighanem botanikus kertet is létesítettek.
1732-ben tették le a következő telken – ahol egykorú metszetek tanúsága szerint már a török idők előtt is kápolna állott – a templom alapkövét. A házfőnök ezúttal a helyi bányából kitermelni szándékozott építőanyagot kérte térítésmentesen a városvezetéstől, ám ennek teljesítése ellenére a rendház hitelállománya hamarosan harmincezer forintra nőtt, amelyet később a bécsi rendház segített törleszteni. A falakat mindenesetre alig három év alatt felhúzták Petrus Ross tervei alapján, a tornyok azonban csak a tető magasságáig épülhettek meg – a várparancsnok ugyanis hadászati szempontból megvétózta, hogy bármi is rontsa a Vízivárosi kapura nyíló kilátást.
További két év telt el azzal, hogy két jezsuita segítőtestvér, a Trencsénből delegált (és később Székesfehérvárott is párban alkotó) Antonius Werle festő és Bernardus Baumgartner szobrász a falak és a mennyezet, illetve az oltárok díszítését elkészítse. A mintegy négyszáz négyzetméter alapterületű, egyhajós, egy légterű, hajdan pompás barokk templom főoltárképe Szent Ignác megdicsőülését ábrázolja, a mellékoltárokon Xavéri Szent Ferenc, Szent József, Szent István, illetve Szűz Mária, Nepomuki Szent János és a Szent Kereszt kapott helyett – utóbbiba jutott hitelesített keresztereklye is.
_____________________________
Az esztergomi jezsuita jelenlét fénykorát a templom 1738-as felszentelése jelzi. Innentől szűk huszonöt esztendő adatott a pátereknek, hogy immáron háborúktól és csapásoktól mentesen, bőségesen arathassanak az Úr vízivárosi szőlejében.
_____________________________
Ellentétben a győri jezsuita központtal Esztergomban mára alig maradt nyoma a jezsuita korszaknak. Pontosabban ami megmaradt, az a hegeli „megszüntetve megőrzés” jegyében élte túl az elmúlt évszázadokat: a jezsuiták 1773-as feloszlatását követően a rendházat a felismerhetetlenségig átépítették, a templom belső díszei szinte teljes egészében megsemmisültek, a gimnázium pedig számos költözés és – mai szóval – fenntartóváltás után 2010-ben végleg megszűnt.
Az iskolában kezdetben csak annyi változott, hogy a jezsuita atyák immáron egyházmegyés papként folytatták ugyanazt a tevékenységet, amit addig. A gimnáziumot 1775-ben a városban régebb óta jelen lévő ferencesek vették át, de fokozatosan ők is kivonultak a tanári karból. Közben a prímási palota bővítési munkálatai és a telekrendezés miatt 1779-ben a tanintézményt a Vízivárosból a mai Bottyán János utcába költöztették, a ferences kolostor (és a mai ferences gimnázium) tőszomszédságába. 1809-ben a visszaállított bencés rend vette át a gimnáziumot. Ők egészen az 1950-es évekig, a szerzetesrendek újabb kiűzetéséig vezették az időközben Szent István nevét fölvevő és folyamatosan bővülő iskolát – büszkén vallva és ápolva a jezsuita gyökereket.
A sors fintora, hogy az immár államosított gimnázium 1951-ben visszaköltözött a Szent Ignác-templom szomszédságába, igaz, a túlsó oldalára: a Kis Duna sétány folytatásában álló hatalmas épületbe, amely korábban a Szatmári Irgalmas Nővérek Boldog Margit Leánygimnáziumának és Líceumának adott otthont. A Szent István a rendszerváltás és a nővérek kárpótlása után innen is költözni kényszerült, majd a gyerekszámcsappanás, az oktatásügyi átszervezések és az országos sajtó bulvárrovatait is megjáró rövid, dicstelen végjáték után 2010-ben megszűnt.
Ami az iskola eredeti, jezsuita épületét illeti, abból még annyi sem maradt, mint a rendházból, melynek legalább egyablaknyi falszakasza ma is közel eredeti állapotában ismerhető fel a prímási palota oldalában (lásd a fotókon). Az atyák kiköltözését követően ugyanis a vízivárosi rezidenciát Mária Terézia a frissen kinevezett esztergomi érseknek, Batthyány Józsefnek adományozta. És bár a Nagyszombatból még a török kiűzését követően visszahelyezett prímási székhely új épületét mindig is a Várhegy tetejére tervezték (ismeretes a bazilika olyan tervrajza, amelyen látszik az épülethez szorosan tapadó, azt a Duna felől körbeölelő palotasor), erre valójában sohasem volt elegendő pénze a magyar katolikus egyháznak, így aztán 1820-tól – jobb híján – ideiglenes rezidenciának jelölték ki az addig uradalmi és személyzeti épületként hasznosított volt jezsuita rendházat.
_____________________________
A változó, de egyformán ideiglenes céloknak megfelelően az épületen szinte folyamatosan kisebb-nagyobb átépítéseket eszközöltek, bővítették a korábbi iskola- és gazdasági épületek bekebelezésével, s igyekeztek az eredetileg meglehetősen egyszerű, funkcionális épületbe reprezentatív funkciókat, tereket és egyre több komfortot csempészni.
_____________________________
Ennek megfelelően az emeleti szint magasságát megemelték, a dunai szárnyat több lépcsőben bővítették, díszes főlépcsőházat alakítottak ki, s újabb és újabb termeket nyitottak össze, valamint igyekeztek a homlokzat pompáját legalább közelíteni a pozsonyi és a bécsi érseki palotákéhoz – részben a Bazilikát tervező Hild József tervei alapján.
A végleges döntést, mely szerint nem épül a Várhegyen a bazilika mellett érseki palota, a kiegyezés évében hozta meg Simor János hercegprímás. Ezzel egyidejűleg rendelkezett, hogy a toldozott-foldozott rendházépületet végre egységesen és alaposan építsék át. Lippert József bíborosi főépítész tervei alapján 1881-ben új emelet, kupolás tetőszerkezet, pazarul díszített belsőépítészeti kialakítás, étellift, központi, illetve padlófűtés kapott helyet a sokat látott s azóta is szilárdan álló jezsuita alapok felett. Ekkor, az iskolaépület bontásakor bukkant elő a rég elfeledett Xavéri-kápolna néhai kriptája. Bár a költségvetés jó magyar szokás szerint a tervezettnek több mint a duplájára emelkedett, mire a prímás beköltözhetett, mondhatjuk, hogy megérte minden rá fordított forint, hiszen a levéltárnak és múzeumnak is helyet biztosító pompás palota azóta is lényegében változatlan formában és állapotban szolgálja a magyar katolikus egyház mindenkori fejét.
Legjobban a templomépület emlékeztet a jezsuita időkre, habár esetében sem beszélhetünk eredeti vagy azt idéző állapotokról. A templom a rend feloszlatását követően rövid időre a pálosoké, majd a bencéseké lett. Tulajdonjoga a rendházzal együtt szállt az érsekségre, s innentől a Víziváros plébániatemplomaként működik. Ekkor, 1788-ban magasították meg a két tornyot, majd új főoltár készült (talán egy földrengésben rongálódott meg az eredeti). Az 1840-es évekre az oldalfalak díszítőfestését részben lemeszelték, és a homlokzaton is alakítottak némiképp – hiszen 1820 és 1856 között, a bazilika felszenteléséig ideiglenes érseki főszékesegyházként szolgált a jezsuiták egykori temploma (ilyen értelemben nem csak a kettővel ezelőtti számunkban bemutatott hódmezővásárhelyi templom jezsuita bazilika).
A „pusztítást” a második világháború teljesítette be, ugyanis több bombatalálat következtében a templom teljes berendezése, szentélye, mennyezetfreskói és az orgona lényegében megsemmisült. Renoválására a Nemzetközi Katolikus Karitász segítségével nyílt mód (tiszteletükre kapott helyett a Caritas logó a főbejárat felett), de csak 1957– 58-ban. A jezsuita időkre a homlokzat IHS-domborműve, az oromzaton álló Szent Ignác-szobor, a főoltár két faragott angyala, az oltárkép és a mellékoltárok egy része emlékeztet, egy csodálatos Szeplőtelen Fogantatás-szobor pedig a szomszédos Keresztény Múzeumban áll.
A belső díszeitől megfosztott, ám kívülről továbbra is impozáns épület legutolsó tatarozására 2012-ben került sor. Bizonyos értelemben a vízivárosi plébániatemplom története véget is ért napjainkra: a mintegy háromezer fősre olvadt plébánia 2022 nyarával megszűnt, területe az általa ellátott három kisebb kápolnával együtt az Esztergom-Vári Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Bazilika Plébániához került. A viszonylag ritka racionalizálásról és a Szent Ignác-i lelkiség mai nyomairól az – éppenséggel római jezsuita öregdiák – plébániai kormányzót, lapunk rendszeres szerzőjét, Török Csabát kérdeztük a helyszínen.
„Bizonyos értelemben egy történelmi helyzet állt vissza, mert amikor a jezsuiták idekerültek a XVIII. században, őket bízták meg a Várhegy lelkipásztori gondozásával is. A Vár és a Víziváros tehát valójában újraegyesült, igaz, a viszonyok fordítottak, de mégiscsak az a helyzet állt elő, hogy a két városrész lelkipásztori szempontból újra szorosan összetartozik” – mutatott rá Csaba atya. Mint felidézte, az önálló vízivárosi plébánia létjogosultsága már a nyolcvanas években megkérdőjeleződött, hiszen jelentősen megfogyatkozott a helybeli lakosság, de aztán amikor odakerült az idén hetvenöt éves Ferenczy Rudolf „Dax” gitáros-énekes, a köré szerveződő fiatal felnőttcsapat hatalmas lendületet adott a Szent Ignác-templom közösségének.
„A kilencvenes években vasárnap esténként telt házas ifjúsági miséket tartottak itt. Emlékszem, papnövendékként mi is átjártunk olykor. Sokan máig ide kötődnek abból a csapatból” – idézi fel az egyházközség közelmúltját a plébániai kormányzó. A tavalyi összevonás oka nem is a templom kiürülése, hanem az egyházi adminisztráció leegyszerűsítése volt, hiszen a Vízivárosnak már hosszabb ideje nem volt saját plébánosa, oldallagosan látta el valamelyik szomszédos atya.
„Szépen megtalálta a templom a helyét az életünkben, mint a bazilika mellett a másik nagy befogadóképeségű templomunk, amelynek kétségtelen előnye, hogy könnyebben megközelíthető, és családiasabb, mint a főszékesegyház” – mondja Török Csaba, és nem győzi sorolni, hogy a hivatalosan meghirdetett vasárnap reggeli szentmise mellett hétköznapokon ide jár át imádkozni a szomszédos katolikus iskola, és itt tartja szinte az összes ünnepi szertartását is. Számos imaalkalomnak is a volt jezsuita templom ad helyet: hétfő reggelente szülőknek és családoknak tartanak szentségimádást, esténként pedig az Exodus férfi-lelkigyakorlatot végzők gyűlnek össze, s a keresztúti ájtatosság, valamint a roráteszentmisék is a Vízivárosban találták meg a helyüket.
„Az idei évben az összes esküvőnket is itt tartjuk a bazilika kövezetcseréje miatt” – árulja el a kormányzó atya, s mikor rákérdezek, az ignáci lelkiség is jelen volt-e, van-e valamilyen formában a tavaly óta Esztergom-vízivárosi Loyolai Szent Ignác-templomban, rögtön rávágja, hogy régi hagyomány, hogy július 31-én, Szent Ignác ünnepén, a templom búcsújára jezsuitát hívnak meg, nemcsak misézni és ünnepi beszédet tartani, de egy kötetlen találkozóra is. Szintén hosszú múltra tekint vissza a mindennapok lelkigyakorlata, amelyet még Mazgon Gábor akkori szemináriumi spirituális indított el a hívek körében, az adventi és a nagyböjti időszakban. A csoportvezetők lelki összefogásának, szupervíziójának feladatát megörökölte tőle Török Csaba. A kis csapat olyannyira lelkes, hogy lapzártánk idején a pápalátogatás beszédeinek kis csoportos feldolgozásába vágtak bele.
S hogy van-e még kapcsolat a templom és a szomszédos prímási palota között? Csaba atya elárulja, annak ellenére, hogy az átjárókat a XVIII. században elfalazták, a két épület máig egy helyrajzi számon osztozik. És bár a palotában kialakítottak egy prímási magánkápolnát (a templom szentélyének jobb oldalán látható ablakok a hozzá tartozó sekrestyébe nyílnak), amikor egy-egy ünnepi alkalomra több vendég hivatalos, mint ahányan ott elférnének, akkor bizony manapság is előfordul, hogy a volt jezsuita templomba vonul át a prímás hálát adni. Sőt, az esztergomi Szent Ignác-templomban zsinatot is tartottak már: a mai formájában kerek harminc esztendeje, 1993. május 31-e óta létező Esztergom–budapesti Főegyházmegye papjai, szerzetesei és a világi hívek küldöttei e falak között üléseztek 1994 júliusában egy héten át Paskai László bíboros elnökletével. A zsinatra márványtábla emlékeztet a templom hajójának oldalfalán, a rajta olvasható jelmondat pedig akár a jezsuita időkből is származhatna: „Éljünk méltón Krisztus evangéliumához”.
FORRÁSOK
Hegedűs András (szerk.): Az esztergomi prímási palota története, Pannonhalma, 2008
Kádár Zsófia – Mihalik Béla Vilmos – Siptár Dániel (szerk.): Bevezetés a Jézus Társasága Magyarországi Rendtörténetének forrásaiba és irodalmába (kéziratvázlat), Budapest, 2016
Szentgyörgyiné Markovics Ágnes: A Jezsuita Rend helyzete Magyarországon és Esztergomban, Limes, 1996/1.
Vojnits Döme: Az esztergomi káptalani iskola és gymnasium története I., Esztergom, 1895