Major Szabolcs

Változatosság az étkezőasztalon

Mindenkinek megvan az ideálja arról, hogyan kell kinéznie a karácsonyi ebédnek vagy vacsorá­nak. Van, aki a gyerekkora ízeit keresi, és van, aki kísérletezik. Milyen karácsonyi hagyományo­kat ápolunk mi, és mit esznek ilyenkor más európai országokban? Hogy gyűrűzhet be a kará­csony gasztronómiája oda is, ahol egyébként nem terjedt el a kereszténység?

Kevés olyan ünnep van, amely annyi­ra táplálkozik a gyermekkori élmé­nyeinkből, mint a karácsony. Ahogy elhagyjuk a szülői házat, meg kell hatá­roznunk, mit szeretnénk úgy csinálni, mint otthon, és mik azok a szokások, amelyeket nem vinnénk tovább. Ilyen­kor számos olyan hagyománnyal sza­kítunk, amelyeket nem érzünk a ma­gunkénak. Sokat feladunk a gyermeki énünkből, hogy komolyan vehető fel­nőtté váljunk. Viszont amikor a család összeül a karácsonyfa fényei mellett, hogy elköltse az ünnepi ebédet vagy vacsorát, a legtöbben arra vágyunk, hogy visszaidézzünk valamit azokból az ízekből és illatokból, amelyekre az eltűnt időkből emlékszünk.

Rendhagyó hagyományok

Feleségem révén találkoztam először azzal, hogy sok helyen a karácsonyi menüsor már-már kőbe van vésve. Mondhatni koreográfiája van annak, hogy melyik étel mikor készül el, mi­kor és hogyan tálalják: pontosan dél­ben az asztalra került a halászlé és a mákos guba, vacsorára pedig bor­leves, rántott pontypatkó és krumpli­saláta érkezett. Amiért nekem mindez kissé idegenül hatott, az az, hogy hi­ányzott belőle egy kis játékosság. Per­sze a saját családomban is megvannak a bevett szokások, de – ha élhetek egy kis képzavarral – rendhagyó hagyo­mányokat követünk.

A menüsor megváltoztathatatlan eleme az aranyszínű húsleves, me­lyet édesanyám minden évben tyúk­ból főz. A leves már reggel felkerül a tűzhelyre, és egész nap a legalacso­nyabb lángon, gyöngyözve fő, ennek köszönhetően lesz aranyló színe és nagyon tartalmas íze. Ezt leszámít­va viszont a vacsora minden eleme megváltoztatható, sőt… Egy másik hagyományunk, hogy ehhez az ét­kezéshez mindenki hozzájárul egy fogással. Ennek köszönhetően a ter­vezés lényegében egész évben zajlik, hiszen karácsonykor mind meg sze­retnénk mutatni, hogy abban az év­ben mi volt a kedvenc ételünk. Így esett meg, hogy tavaly a karácsonyi asztalunkon a kacsa és különböző halak mellett helyet kapott sushi, steak és egy görög fogás, a garnéla saganaki is – természetesen mind­egyiket mi készítettük. Az évek so­rán kialakult bennünk, hogy a ka­rácsony olyan ünnep, amikor az ember eleve szeretne kitenni ma­gáért a konyhában, elkülönít némi pénzt a karácsonyi vacsorára, így miért ne próbálhatna ki olyan éte­leket, amelyekre év közben szemet vetett. Nálunk tehát a kísérletezés vált hagyománnyá.

Amikor feleségemmel ki kellett ta­lálnunk, hogyan nézzen ki a mi közös karácsonyunk, végül kompromisszu­mos megoldásra jutottunk: az ebéd az ő hagyományaihoz igazodik, viszont a vacsorára mindig új menüsort állí­tunk össze.

Így az említett kíváncsiság veze­tett, amikor elkezdtem gondolkozni az idei karácsonyi vacsorán. Mivel ez évben sokat foglalkoztam gasztronó­miával, utánajártam, mik a legnépsze­rűbb karácsonyi fogások hazánkban és a nagyvilágban. Magyarországon a karácsonyhoz hozzátartozik vala­milyen halétel: halászlé, rántott ponty, esetleg lazac. Emellett sokaknál elen­gedhetetlen a kocsonya és a töltött káposzta. Akik a semlegesebb ízeket szeretik, azok gyakran a szárnyaséte­lek mellett teszik le a voksukat, így na­gyon népszerűek a különböző aszalt gyümölcsökkel, leginkább szilvával töltött csirke- és pulykafogások.

Természetesen senkit sem szeretnék lebeszélni arról, hogy ezeket az ételeket készítse el karácsonykor, hiszen ma­gam is sokszor teszek ezekből a kará­csonyi asztalra. Viszont aki hozzám hasonlóan azt szereti, ha a főszerep valami egzotikusabb ételnek jut, ak­kor érdemes lehet szétnézni, mit esz­nek karácsonykor más országokban.

Dwa bratanki

Előre leszögezném: jelen írásomnak az a célja, hogy kedvet csináljak az alábbi ételekhez, pontos receptekért érdemes barangolni kicsit a világhá­lón, ahol jobbnál jobb verziókra buk­kanhatunk.

Képzeletbeli gasztrotúránk első állo­másaként nézzünk szét lengyel baráta­inknál. Innen nem is említhetünk mást, mint a barszcz czerwonyt, azaz a vörös borscsot. Ez a céklaalapú, savanykás és fűszeres leves nagyon elterjedt a szláv területeken, előszeretettel készítik Uk­rajnában, Litvániában és Oroszország­ban is. Elkészítése eleinte nagyon ha­sonlít egy húsleveséhez: csontot és csontos húst lassú tűzön kezdünk főz­ni, majd zöldségeket adunk hozzá. Akik vegetáriánus verziót készítenének, azok zöldséges alaplével indítanak. Pon­tos összetevőket azért nem írok, mert a borscs igazi maradékmentő étel, lé­nyegében bármilyen zöldség és gom­ba is mehet bele, attól függően, mi van a hűtőnkben, az interneten pedig bizto­san mindenki talál kedvére való variá­ciót. Külön megfőzzük a céklát, és ami­kor már puha, ezt is hozzáadjuk a léhez. A savanykásságot borecettel állíthatjuk be, de akik a tradicionális recept szerint szeretnének eljárni, céklakvaszt hasz­nálnak. Ez fermentált céklalé, amit vi­szont pár nappal korábban el kell készí­teni, hogy a főzés idejére végbemenjen a fermentálódási folyamat. Hogy a szláv gasztronómia mennyire meghatározó fogásáról van szó, azt mi sem mutat­ja jobban, mint az alábbi lengyel köz­mondás: „Gdzie jest barszcz, kapusta, tam chata niepusta”, azaz „ahol borscs és káposzta van, ott a ház nem üres”.

Tengerre fel

Nem hagyhatjuk el az „öreg konti­nenst” anélkül, hogy ne emlékeznénk meg két legkiemelkedőbb konyhájá­ról, a franciáról és az olaszról. Mivel mindkét nép hazája jelentős tengeri kapcsolattal rendelkezik, nem meg­lepő, hogy gasztronómiájukban is ki­emelt szerep jut a halaknak és egyéb herkentyűknek.

Franciaországban nem ritka, hogy olyan dekadensnek is nevezhető éte­lekkel ünnepelnek decemberben, mint az osztriga vagy a homár. Ezúttal azon­ban egy könnyebben hozzáférhető, és nem utolsósorban olcsóbb alapanyagra hívnám fel a figyelmet: a feketekagyló­ra. Előfordult már, hogy az Adriai-ten­gerben úszkálva találtam rá egy lebegő telepre, de itthon lényegében bárme­lyik szupermarket polcán találkozha­tunk feketekagylóval, ráadásul sokszor akciósan. Elkészítésének egy fontos mozzanata van: gyöngyöző vízben öt-hat percig kell főzni. Amelyik kagyló ez idő alatt nem nyílik ki, azt dobjuk ki. Aki járt már Franciaország, Belgi­um vagy Hollandia valamelyik tenger­hez közel eső városának éttermében, az láthatja, hogy a kagylószekció sokszor több oldalt is kitesz az étlapon. Ez an­nak köszönhető, hogy ezt az alapanya­got szinte bármilyen szószban meg lehet főzni, a végeredmény pedig cso­dálatos lesz. A főzővizet cserélhetjük fe­hérboros, fokhagymás, petrezselymes alaplére, provence-i fűszerekkel megpa­kolt szószra, tejszínes-borsos-kéksajtos vagy citromos-vajas mártásra, kagyló­ink a végén ínycsiklandozó kupacok­ként terülnek majd el a tányérunkon. A franciáktól nem kis mértékben me­rítő belga konyhában friss sült krumpli­val fogyasztják, azonban ha előételként szeretnénk kínálni, akkor érdemesebb a „gall” módit követni, és fűszervaj­jal vékonyan megkent pirított bagettel vagy kovászos kenyérrel tálalni.

Fotók: iStock

Itáliából szinte lehetetlen lenne egy-két ételt kiemelni, így inkább egy népszokásra hívnám fel a figyel­met, a Festa dei Sette Pescire, azaz „a hét hal ünnepére”. A tradíció gyöke­rei Dél-Olaszországban keresendők, ahol eredetileg La Vigilia néven volt ismert. A római katolikus hagyomány ugyanis azt diktálta, hogy december 24-én tartózkodni kell a hústól és a zsírban készült ételektől, így a lele­ményes olaszok olívaolajban halat és egyéb tengeri herkentyűket sütöttek. A XIX. század második felétől renge­teg olasz vándorolt az Egyesült Álla­mokba, ahová magukkal vitték a nép­szokást, és már Festa dei Sette Pesci néven a mai napig előszeretettel ké­szítik ezt a harapnivalót.

A hét hal ünnepét az előétel nyit­ja, amely valamilyen garnélából, ki­rályrákból készült gratin (csőben sült, tepsis étel), esetleg rántott tintahal. Ezt a leves követi: jellemzően cioppi­no vagy gazpacho, amely paradicso­mos, fehérboros, fűszeres alapú fogás, és bármilyen tengeri hal, rák, kagy­ló, tintahal vagy polip kerülhet bele. Nagy hagyománya van még a chow­dernek is: ez a sűrű és krémes étel fél­úton van a leves és a főzelék között. Lazításképp némi saláta következik, amely – talán mondanom sem kell – szintén tengeri herkentyűket tartal­maz, de egy egyszerű spenótos-laza­cos saláta is szóba jöhet.

Ha olasz ételekről beszélünk, akkor a tészta nem maradhat el, úgyhogy egy kis szusszanás után jön is a pasta. Ez lehet paradicsomos, boros, tojásos és tejszínes alapú is, sőt sok esetben megteszi egy kis olívaolaj, citromlé és parmezán, amelyek remekül kiegészí­tik a garnélarákot, kagylót, tintahalat vagy akár a polipot.

A főétel jellemzően valamilyen sült hal, ami lehet lazac, tonhal, ten­geri sügér, vagy amihez éppen sike­rül hozzájutni. Köretként a grillezett zöldségek, a tepsis sült krumpli, eset­leg a krémes és fűszeres polenta közül lehet választani.

A hét hal ünnepének hetedik fogá­sából – a desszertből – kimaradnak a tengeri alapanyagok, de akinek si­kerül végigennie egy ilyen vacsorát, az valószínűleg nem bánkódik majd ezen. Záróakkordként tiramisu, va­lamilyen sajttorta, esetleg aszalt gyü­mölcsökkel töltött cuccidati kényezte­ti az ünneplők ízlelőbimbóit.

A tenger gyümölcsei és a halak mel­lé könnyű fehérbor passzol, de jelleg­zetes toszkán vörösbort, sangiovesét is választhatunk.

Amerikai csirke a felkelő nap országában

Végezetül egy hagyomány, amely in­kább csak érdekesség, mintsem köve­tendő példa. Bár a karácsony a keresz­ténység egyik legfontosabb ünnepe, a nyugati kultúra térnyerésének kö­szönhetően már olyan helyeken is széles körű társadalmi jelenséggé vált, ahol egyébként a lakosság ele­nyésző szelete keresztény. Így van ez Japánban is, ahol meglehetősen kü­lönös karácsonyi hagyomány alakult ki. Az ország a második világháború utáni újraépítést követően rohamos gazdasági fejlődésnek indult. Ennek egyik oka a nyugati nyitás volt, amely természetesen nem csak a gazdasági mutatókban volt tetten érhető. A hat­vanas évektől gombamód szaporod­tak az országban az amerikai gyorsét­termek, de egyik sem tudott akkora sikert aratni, mint a rántott csirkefa­latokat áruló KFC. Az első üzlet 1970- ben nyitott Okawara Takeshi igazga­tásával. A leleményes úr később a cég kiterjedt japán részlegének vezérigaz­gatója lett, hála egy ügyes reklámfo­gásnak. Ugyanis egy nagyon igényes, viszont lényegében minden valóságot nélkülöző marketingkampány kere­tében elterjesztette, hogy az Egyesült Államokban karácsonykor minden­ki sült csirkét eszik. Erre erősített rá, hogy az üzletlánc logójában szerepel a céget alapító Harland Sanders ez­redes arcképe, amely egy karácsonyi sapkával megfejelve sok hasonlósá­got mutatott a nyugati filmekből is­mert Mikulással. Az amerikai kultú­rára akkoriban rendkívül fogékony japán társadalomban gyorsan elter­jedt a karácsonyi rántottcsirke-őrü­let, és a KFC ezt a hullámot meglo­vagolva végérvényesen megvetette a lábát a szigetországban. Ted Bestor, a Harvard Egyetem társadalmi antro­pológia tanszékének professzora sze­rint a sikerhez az is hozzájárult, hogy a japán gasztronómiában egyébként is nagy hagyománya van a karaage nevű ételnek, amely általában pankómor­zsába panírozott, bő olajban kisütött hal vagy csirke, így a Kentucky-mód­ra készített csirkefalatok ismerős íze­ket idéznek a japánok számára. Mi sem árulkodik jobban arról, hogy mennyire tartja magát e hagyomány, mint hogy 2023-ban a cég bevételé­nek egyharmadát tette ki a karácsonyi időszakban Japánból befolyt összeg.

A csirkefalatok kedvelőinek én mégis inkább azt ajánlom, hogy az ünnepi asztalra készítsék el a tradi­cionális japán karaagét, a gyorsétte­rem-látogatást pedig hagyják meg végszükség esetére.

Hekler Melinda

Karácsonyi Szamos marcipán

Édesapja, Szamos Mátyás alapította az immár huszonegy cukrászdával rendelkező vállalkozást. A karácsony az év legfontosabb időszaka náluk, több százan dolgoznak hónapokon keresztül, hogy minél több karácsonyfán ott legyen a Szamos szaloncukor. Kicsit talán meglepő otthoni karácsonyi szokások, az ünnep fényén átcsillanó veszteségélmények, a családi értékek átmenté­sének művészete – Kelényi-Szamos Gabriella minden témáról nyíltsággal és szívvel mesél. Tovább olvasom „Karácsonyi Szamos marcipán”

Palágyi Ákos

„A Jóistennek terve van velem”

Az olimpia után a jótékony célra fordított pénzjutalma miatt emlegették a hírekben. Mi nem csak a nemes gesztusa hátte­réről kérdeztük a fiatal sportolót: beszélt a család iránti szere­tetéről, arról, hogy mi mindent köszönhet az édesapjának, mit gondol a hitéről és a birkózószőnyegen felvett személyiségről, mi ér többet még a bajnoki címeknél is, és hogy megeheti-e büntetlenül a karácsonyi töltött káposztát. Tovább olvasom „„A Jóistennek terve van velem””

Vízi Elemér SJ

Velünk az Isten

Életünk során nem kerülhetjük el az éjszakát, de a pásztorok tapasztalata reményt ad és bátorít, hogy tiszta szívvel haladjunk tovább, és higgyünk az isteni jelenlétben, amelyet szívünk keres. Karácsony ünnepe végső soron arra emlékeztet, hogy Isten nem mond le rólunk; velünk van minden tapasztalatunkban, és ha hiszünk ebben, jelenléte megvilágítja életünket. Tovább olvasom „Velünk az Isten”

Balogh Fruzsina

Fény és árnyék

Last Christmas – üvölti a plázák hangszórója, villódzó fények mindenütt, zsúfoltság, vendégségek, ovis-iskolai próbák, ünnepség, loholós bevásárlás, kötelező körök. Hol lakik a valódi ünnepi meghittség? Tovább olvasom „Fény és árnyék”

Adventi és karácsonyi ajánlatunk

Engedje meg, hogy figyelmébe ajánljuk kiadónk adventi kiadványait: egy új, színezős és beszélgetős kalendáriumot, valamint Dyekiss Virág adventi foglalkoztatóját és karácsonyváró ötletgyűjteményes könyvét. Karácsonyi ajándéknak pedig legfrissebb könyveinket: köztük egy krimit, Hofher József SJ édesanyjának kordokumentumként és drámai fordulatokban gazdag családtörténetként is remek visszaemlékezéseit, valamint egy tanulmánykötetet, illetve Xavéri Szent Ferenc életrajzát, és Úton című irodalmi sorozatunkban megjelent regényeket ajánljuk. (A könyvek részletes leírását és mintaoldalait az alábbi képekre kattintva találja meg.) Tovább olvasom „Adventi és karácsonyi ajánlatunk”

Tornya Erika RSCJ

Isten születik

Ha Szent Ignác-i szemüvegen keresztül szeretnénk ránézni karácsony szent ünnepére, első kö­zelítésben azt látjuk, mintha a Lelkigyakorlatok sokkal nagyobb hangsúlyt helyezne a megváltás­ra. Egy egész hetet tölt a lelkigyakorlatozó Krisztus szenvedésében részesülve. De Jézus szüle­tése is igen hangsúlyos, a megtestesülés, az inkarnáció, az inkarnációs teológia a Szent Ignác-i lelkiség alapvető nézőpontja. Mit is jelent ez?

Tovább olvasom „Isten születik”

Rónay György

Csillag-játék

A középkorban, már igen korán, abban az időben, amikor a hívő nép is kezd már igényt tartani rá, hogy valamilyen módon részt vegyen legalább a nagy ünnepek liturgiájában, megszületnek, majd fokozatosan gazdagodva, színesedve önállósulnak, legvégül pedig még a templomból is kikerülnek, elébe, majd más alkalmas színjátszó térre a különféle „játékok”. Naivitások, passiók, moralitások, egyebek.

Tovább olvasom „Csillag-játék”

Vasárnaptár – neked is van már?

Az adventi idővel elkezdődik az új egyházi év: ez a legjobb pillanat, hogy mindenki beszerezze a 2023-as Jezsuita Vasárnaptárat! Újdonságunkat azok is haszonnal forgathatják, akik a határidők számontartására már jó ideje csak okostelefonjukat használják, ugyanis evangéliumoskönyvként is beválik – akár út közben, térerőtől távol, vagy a párna alá bekészítve. Tovább olvasom „Vasárnaptár – neked is van már?”