A torzításig túlzó, lelkesült, misztikus, mondhatni renitens festészet El Greco munkássága. Illeszkedik, és mégis nehezen illeszthető korának festészetébe, ezért megítélése is végletek között mozog: hol őrült különcnek, hol a műveivel századokat megelőlegező zseninek tartották, vagy hogy e két szélsőséges vélemény helyett tudós magyarázatot adjanak látásmódja egyediségére, stílusát szembetegséggel magyarázták, mintha a művek egy testi eltérés tünetei lennének.
El kellett érkeznie a festészet modern korszakának, hogy a merész különállást, a stiláris jegyek erős karakterisztikumát követendőnek tartsák. Olyan művészeti mozgalmak és alkotók merítettek ezután El Greco munkásságából, mint a német expresszionisták vagy Cézanne és Picasso. A XX. század művészei egyszerre önmaguk eredetiségre törekvésének előfutárát kezdték látni a festészetében, olyasvalakit, aki az ábrázolás erejét a formai jegyek merész átalakításával közvetíti.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft
A Szépművészeti Múzeum október vége óta látogatható kiállítása az életművet átfogón igyekszik bemutatni, s ehhez kiváló alapot szolgáltatnak a Régi Képtár birtokában levő El Greco-művek. A válogatás jelenleg nem koncentrál arra, hogy milyen jelentős volt a modernizmus öneszmélésében az a tevékenység, amelyet El Greco képeinek elfogadtatásával kapcsolatban a magyarországi kollekció megteremtői, különösen Nemes Marcell folytatott. (ezt az El Grecótól Rippl-Rónaiig című kiállítás tette meg 2011-ben), de az is tény, hogy egy ilyen nagyszabású tárlat a külföldről érkező darabok kontextusában mutatja csak be igazán a budapesti El Greco-képek értékét.
El Greco: Laokoón és fiai
A rendezés nagy hangsúlyt fektet az egyéni stílus kialakulásának és fejlődési ívének bemutatására, egészen a velencei kolorizmushoz és manierizmushoz való igazodástól a kései művek feszültséggel telt forma- és színjátékáig. Felhívja a figyelmet arra a korlátozó erőre, amelyet a műfaji követelmények a stílustörekvéssel szemben gyakoroltak. Különösen szembeszökő itt a szentek arcképei és a tényleges portrék közötti különbség, az utóbbi műcsoportra nézve az elvárások és a képi konvenciók szigorúbb betartásával. Számos mesterségbeli titokba engednek bepillantást a rendezők. Ilyenek a műhelygyakorlatot könnyebbé és eredményesebbé tevő ismételt beállítások és képtípusok, de az előképekre való utalás is, például az összefüggés Szent Sebestyén palenciai katedrálisból származó ábrázolása és a Laokoón-szoborcsoport főalakja között, vagy Michelangelo Bandini Pietàjának hatása El Greco képeire. Még izgalmasabbá teszi a művek közötti áthallást az életmű utolsó szakaszához tartozó, Laokoón és fiai témát feldolgozó, Washingtonból érkezett festmény: ennek esetében éppen a híres előképtől való határozott eltérés teremti meg az egyedi megfogalmazás lehetőségét. Igazi kuriózumként említhető az a Greco széljegyzeteit tartalmazó Vasari-kötet (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete), amely a mester reneszánsz művészetre való rálátásának és véleményalkotásának dokumentuma.
A sok finom rendezői utalás egyaránt kedvére tesz azoknak, akik elsősorban a művészettörténeti különlegességek miatt látogatják a kiállítást, és azoknak is, akik a festő törékeny, földi világtól elszakadó alakjait akarják közelről szemügyre venni. A képeket szemlélve talán elelmélkedhetünk azon az egyáltalán nem egyszerű kérdésen, hogy vajon hogyan járult hozzá a spirituális hagyomány az individuum újkori fejlődéséhez? Hiszen azt az egyéni kifejezéstárat, amelyet a modern művészek El Greco képein felfedeztek, problémás lenne kizárólag az ő belső folyamatainak rögzítéseként elkönyvelni, sokkal inkább az emberi lélek (modern pszichológiát megelőző) vallásos értelmezéséből fakadt.
A kiállításon a Szépművészeti Múzeum új szerzeményeként szerepel El Greco Gonzaga Szent Alajost ábrázoló portréja, amelyet a MOL-Új Európa Alapítvány vásárolt meg, és helyezett tartós letétbe. Szép példája ez a kép az alkotó portréfestészetének, s ugyanakkor – műfajából eredően – el is tér azoktól a jellemzőktől, amelyeket a mester stílusával kapcsolatban emlegettem.
Itt nem észleljük a manierizmusnak azokat a jegyeit, amelyeket a festő a legtöbb képén olyan szabadon és kompromisszumokat nem ismerve alkalmazott: az aránytalanságig nyújtott alakokat, az ecsetvonássá foszló izomkötegeket, a színek élénk, feltűnően kontrasztos játékát. Portréképein ezek helyett az arc kisugárzásán, a tekintet meggyőző erején van a hangsúly. Grecónál az egykor élt személyek arca talán nem is az emlék őrzése végett néz vissza ránk, inkább azt a benyomást keltik, mintha szóba akarnának elegyedni velünk.
Alajos alakja gyermekkori vallásos elköteleződése miatt példaképértékű. Nemesi előjogokkal rendelkező kortársai életmódját látva tudatosan kötelezte el magát nagyon fiatalon Istennek, s talán ennek a fogadalomnak az ismeretében készült a festmény.
Greco nem tudhatta, milyen ember válik e fiatalból, mi azonban ismerjük a történetét, s megdöbbenve látjuk, hogy a festő jellemzése beigazolódott.
Alajos felnőtt ifjúként az elsőszülöttségi jogáról lemondva választotta a jezsuita rend kötelékét, majd belépése után hat évvel pestises betegeket ápolva kapta el maga is a kórt, így nagyon fiatalon, mindössze huszonhárom évesen, egy másokért élő életet beteljesítve halt meg. A festményen komoly, elmélyült az arca, szuggesztív tekintete egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy megfontolt, a belső világára figyelmes fiatal néz vissza ránk. A fiú előtt egy könyv, feltételezhetően a Biblia látható, egyik kezét az íráson támasztja, másik kezét magyarázó gesztussal emeli fel. Az európai portréfestészet szívesen használ olyan tárgyakat, amelyekkel egyértelműen jelzi az ábrázolt személy társadalmi státuszát. Ebben az esetben a ruházat a nemesi származás jele, a könyv pedig a műveltségé, s ennyiben a művész megoldása tradicionális. A magyarázó kézmozdulat azonban mégis meglepő, hiszen ezzel a választással a festő nevelő szerepbe helyezi ifjú modelljét. A klasszikus ikonográfiában járatos néző számára ez a gesztus az írások magyarázatával a tizenkét éves Jézus a templomban jelenetet idézi fel, és kapcsolatot teremt a fiatal nemes és az ifjú Jézus személye között.
A szigorú fekete öltözet és a hasonlóan sötét háttér kontrasztjában úgy világlik Alajos arca és keze, mint valami látomás. A leginkább szuggesztív elem a képen mégis a szeme. Hatalmas, barna, csillogó szempár néz vissza ránk, a száj nem mozdul, de a szemek komolysága és az ifjú kezének intő mozdulata megállít. Mintha a tanítás nem pusztán az írások tartalmának ismeretére irányulna, hanem magára a végkifejletre, arra, hogy merre tart az életünk, és mennyire eltökélt döntés vezeti.
