„Isten hozott a fedélzeten!”

Legfontosabb feladatuknak azt tartják, hogy képesek legyenek megszólítani a ma emberét, és vallják, mindenkinek azt kell beraknia a közösbe, amivel Isten egyházát tudja építeni. A két legfrissebb, idén szentelt főpásztort arról is megkérdeztük, a kilencvenkilenc vagy az egyetlen bárány után indulnak-e el.

– „Milyen jó, hogy a püspöki karban a mosoly erősödni fog általad.” Ez a mondat Fábry Kornél püspökszentelési miséjén hangzott el, de az igazság az, hogy Martos Levente Balázsra is ugyanannyira érvényes. Miért mosolyognak olyan sokat?

FÁBRY KORNÉL: Egyszerű: mert az örömhírt hirdetjük. Szerintem máshogyan nem is lehet.

MARTOS LEVENTE BALÁZS: Szeretnék abban bízni, hogy ha a szívünk mélyén érezzük, hogy Krisztus megszabadított, akkor abból béke és öröm fakad. Amúgy meg a mosollyal sokkal könnyebb közel kerülni másokhoz.

– Mit gondolnak, az évek előrehaladtával kötelezően megkomolyodnak majd, vagy veterán püspökként is túláradóan derűsek lesznek?

F. K.: Én a halál után is szeretnék kitartani benne…

M. L. B.: Vannak azért vidámak az idősebb püspök atyák között is. Másfelől biztosan ránk is várnak még nehéz helyzetek, amikor nem lesz könnyű mosolyognunk.

Fotók: Hegedüs Márton

– Fordítsuk is komolyabbra a szót. Segédpüspököknek nevezte ki önöket Ferenc pápa, azaz saját egyházmegyét, székesegyházat, nyájat nem kaptak. Mit jelent ez a szolgálat?

F. K.: A szentelési fokozatot illetően nincsen semmilyen különbség: a segédpüspök ugyanúgy apostolutód, mint egy megyés püspök. A pasztorális feladatokban, például a bérmálásban vagyunk Erdő Péter bíboros úr segítségére.

M. L. B.: Egy nagy egyházmegyében, mint amilyen az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye, olyan sokfajta jelentős és püspöki tekintélyt igénylő helyzet adódik, hogy egy személyben a megyés püspök nem tud mindent ellátni. Segédpüspökként arra kaptunk megbízatást, hogy ilyen helyzetekben az egyházmegyét képviseljük – amellett, hogy folytatjuk eddigi tevékenységeinket.

F. K.: Ahogy az egyházi szakzsargonban mondani szokás: „egyéb beosztásait érintetlenül hagyva kinevezem…” Az én esetemben maradt minden a régiben: továbbra is vezetem az Országos Lelkipásztori Intézetet és a karizmatikus személyi plébániát – utóbbi alapvetően azt jelenti, hogy a közösségek meghívásainak igyekszem eleget tenni. Ezek mellé kaptam a lelkiségek és mozgalmak pasztorációjáért felelős püspöki helynöki megbízatást.

M. L. B.: Magam a Központi Szeminárium vezetése és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán való tanítás mellett arra kaptam felkérést, hogy igyekezzem látogatni, számontartani a papságot, megismerni a nehézségeiket, gondjaikat. Illetve a bíboros úr megbízott a kulturális, oktatási és társadalmi kapcsolatokért felelős helynökséggel, ami igazán szerteágazó feladatkör.

– E feladatokat tehát Erdő Péter mellett látják el. Ezeken túl a püspöki kar országos hatókörű munkájába is becsatlakoztak?

F. K.: Kapunk feladatokat a különféle bizottságokban, illetve pasztorális szakterületeken: én Palánki Ferenc püspök atya után ifjúsági referens lettem, valamint a Vándorlók és Útonlevők Bizottságába kerültem be.

M. L. B.: Én pedig a teológiai bizottságban, a személyi bizottságban és a hivatásgondozással kapcsolatban kaptam feladatokat.

– A főegyházmegyében lettek püspökök, noha korábban mindketten vidéki egyházmegyében szolgáltak papként. Van jelentősége a vidék– főváros dinamikának a kléruson belül?

M. L. B.: Az egyházban is különbözőképpen élnek a fővárosiak, mint a vidéki emberek. Hajdani esztergomi gimnazistaként és hét év szombathelyi kápláni szolgálat után el kell ismernem, és nagyon igyekszem tudatosan megélni, hogy Budapesten sok minden másként működik, és többféle lehetőség is van, mint egy kisvárosban. Számomra mindenképpen fontos kérdés, hogyan tudunk úgy egységben létezni, hogy tekintettel legyünk a különböző életritmusokra, látásmódokra. Magyarországon nagyon sokan megtapasztalják ezt a különbséget, akár diákként, akár egy munka miatt kerülnek fel Budapestre – kifejezetten örülök, hogy ezt a tapasztalatot, ezt az utat belülről ismerve tudok mellettük lenni.

F. K.: Az én helyzetem annyiban különleges, hogy huszonnyolc éves koromig Budapesten éltem, igazi belvárosi lokálpatriótaként. 1995- ben a Szentlélek arra indított, hogy a paphiánnyal küszködő Kaposvári Egyházmegyébe jelentkezzem. Nagyon megszerettem a somogyiakat, sok értékes emberrel találkoztam, és igazán élhetőnek találtam a világukat. A főváros onnan nézve egy multikulturális olvasztótégely, ahol egyre több a külföldi – az ő lelkipásztori ellátásuk is a mi feladatunk…

– Immár főpásztorként az egyetlen elcsatangoló vagy a kilencvenkilenc hazahúzó bárány mellett érzik inkább a helyüket?

F. K.: Ma már inkább kilencvenkilenc marad kint, és ők is fontosak. De nyilván örök kérdés az egyházban, hogy a hívek megtartása vagy az evangelizáció a lényegesebb. Meggyőződésem, hogy ha minden keresztény komolyan venné a krisztusi küldetését, és mindenkinek szívügye lenne, hogy mi van a szomszédjával, a munkatársával, ha még nyitottabbá válnának közösségeink, akkor teljesítené az egyház igazán a küldetését. Fontos lenne tudatosítanunk, hogy felelősséggel tartozunk a körülöttünk élőkért is.

– De ha közben meg elhanyagolva, esetleg elhagyva érzi magát a nyáj? Nem tőlük von el figyelmet, törődést, szeretetet a fokozott kifelé figyelés?

M. L. B.: Nekem történetesen szinte minden feladatom és tulajdonképpen az egész papi életem befelé irányul, mondjuk úgy, hogy a minőségkeresés vagy a hagyományokhoz való visszatérés jegyében. A rendszerváltás idején éreztem meg, hogy az a küldetésem, hogy segítsek azoknak, akik az előző negyven évben elveszítették a közvetlen kapcsolatukat a kereszténységükkel, és újra találkozhassanak a hagyomány erejével. Közben pedig azért imádkozom, hogy megértsem, mit tanít a Jóisten az egy-egy eltévedt bárányon keresztül arról, hogy miként lehetne hitelesebb a kilencvenkilenc alkotta egyház.

– Mind a ketten fontos szerepet vállalnak a papképzésben. Hogyan tudják a hivatásukkal ismerkedő kispapoknak vagy épp a felújítási projektekben elvesző, a testi-lelki feltöltődést hírből sem ismerő paptestvérek számára hitelesen tolmácsolni Ferenc pápa szavait, amelyekkel a kapuk minél szélesebbre tárását sürgeti, s egyre többször és egyre élesebben figyelmeztet a klerikalizmus veszélyeire? A legutóbb a csipkés miseruhákat gusztáló római kispapokat és a szolgáltatások nyújtásába belefásult plébánosokat korholta.

F. K.: Tisztázzuk először, mi az, hogy klerikalizmus. Egyszer hallottam rá egy jó definíciót: vallási nagyképűség. Attól, hogy valakit pappá szentelnek, még nem lesz mindenben igaza, és attól, hogy esetleg főtisztelendő atyának fogják szólítani, nem szabad azt hinnie, hogy főtiszteletre méltó lesz. Hogyan is kellene valakit főtisztelni? Ugyan már! Én arra kaptam küldetést, hogy szeressem az embereket, és ha valamit esetleg még vissza is jeleznek felém, annak meg örüljek. Az „egy közületek” ugyanúgy igaz marad, akármilyen feladatot kapok is éppen, és úgy érzem, a püspökség sem jogosít fel többre annál, mint hogy még jobban szeressem, szolgáljam és vezessem az embereket. Hála Istennek nagyon sok pap végzi hűségesen ezt a szolgálatot, és valósítja meg II. János Pál pápa papdefinícióját: egy ember másokért. – Világos minden papnak jelentkező fiatalember számára, hogy vezetői szerep vár rájuk? Vagy ha valaki inkább visszahúzódó, akkor azt majd „eldugják” az egyházmegye egyik csendesebb sarkába, esetleg elirányítják egy szemlélődő szerzetbe?

M. L. B.: Az egyházmegyék félreeső sarkaiban is hallatlanul értékes lelkipásztorok szolgálnak, akiket a Jóisten nagyon szeret, akkor is, ha introvertáltak, és negyven éven át ugyanott működnek, és nem történik velük semmi különös. Egyiküket történetesen Vianney Jánosnak hívták, és ma a plébánosok védőszentjeként tiszteljük. A katolikus egyházra mindig érvényes a „nemcsak… hanem is” tétele. Ami pedig Ferenc pápa szavait illeti, egyszerűen olyan a temperamentuma, hogy szereti élesen megfogalmazni, ami a szívét nyomja – miközben bátorító levelet küldött a papságnak, arról, hogy szeretettel gondol rájuk, és értékeli a munkájukat. Ráadásul a dél-amerikai országokban a társadalmi és az egyházon belüli feszültségek alighanem sokkal nagyobbak, mint amit mi Európában el tudunk képzelni. A lényeg, ami a Ferenc pápa által sürgetett missziós megtérés mögött is ott rejlik, az, hogy szeressük Istent, és legyünk vele minél bensőségesebb kapcsolatban. Gyorsan mozgó mai világunkban persze időnként látványosnak kell lenni, és ahogy az egyházra minden korban jellemző volt a sokféleség és a sokszínűség, mindig vannak és lesznek, akik ezt a látványos vonalat jobban tudják képviselni. Nézzünk csak végig a pápák során: nagyon fontos, hogy megértsük, elfogadjuk, tiszteljük és becsüljük azt, ahogyan Ferenc a pápaságra tekint, ahogyan XVI. Benedek a lényegről tanított vagy ahogy Szent II. János Pál képviselte az evangéliumot. Egészen különböző alkatok, a maguk módján mégis ugyanúgy hitelesek.

F. K.: Vagy nézzük meg a szenteket, ők is mind különbözőek voltak. Ott volt Don Bosco, aki zsonglőrködött, ha kellett, és mindent megtett, hogy odafigyeljenek rá az emberek. Szent Jeromos viszont visszahúzódó volt, mégis milyen nagy szolgálatot tett az egyháznak a Vulgata-fordítással. Az a jó, hogy a Jóisten szőlőjében mindenféle ember megtalálja a helyét. Van, aki a szőlőt kötözi, vannak puttonyosok, akad, aki présel, és van, aki – értsük jól – a mustot kóstolja. Az a jó, hogy nem vagyunk egyformák. Lehet valaki extrovertált, introvertált, intuitív vagy inkább megfigyelő, projektalapon mindent megtervező vagy éppen az utolsó pillanatban döntő alkat, mindegyiknek van előnye és hátránya is. Azt kell beraknunk a közösbe, amivel Isten egyházát, Isten országát tudjuk építeni.

M. L. B.: Én is hadd hozzak egy képet. Amikor megkezdtem püspöki szolgálatomat, az egyik katolikus és egy evangélikus főpásztor is ugyanazzal a fordulattal köszöntött: „Isten hozott a fedélzeten!” Valóban olyan az egyház, mint egy hajó, ahol a kapitánynak, a tiszteknek, a kormányosnak és a matrózoknak is megvan az erősségük, tehetségük, területük, de csak akkor haladunk előre, ha együtt, összehangolva, egymást kiegészítve végezzük a feladatainkat.

– Mindkét metaforából azt hallom ki, hogy milyen fontos a közös munka – és a Ferenc pápa által hangsúlyozott szinodalitásnak is mintha ez volna az egyik központi üzenete. A nyájával a pusztában vándorló pásztor képe ehhez képest inkább a szólistaszerepet, az önmagárautaltságot sugallja. Mennyire látják problémának az egyházon belül a magányt és lehetőségnek az együttműködés különböző formáit?

F. K.: Sosem éreztem magam magányosnak, sőt inkább annak örülök, ha néha sikerül egy kicsit egyedül lennem. Nekem a természetes közegem az, hogy emberekkel legyek. Úgy indultam neki annak idején, hogy három normális, lelkes embert mindenütt lehet találni, akikkel együtt tudok működni, és nem is csalódtam. Számomra teljesen magától értetődik az is, hogy világiakkal dolgozzak együtt. Ferenc pápa mondja, hogy a civilek többet tehetnek az evangelizációért, mint a papok, hiszen mi be vagyunk skatulyázva az oltár meg a szószék mögé, de a hívek ott élnek, ahol a többi ember. A mi feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmüket az ő küldetésükre, azaz arra, hogy micsoda felelősségük van abban, ahogyan megélik a hitüket. Ha a lelkipásztor a hívek között él, és gyóntat eleget, jól tudhatja, milyen gondjaik vannak az embereknek. Tele vannak kérdésekkel, bizonytalansággal. Az egyháznak, a papoknak és a híveknek is nagyon komoly a szerepük ebben a változó korban, amiben élünk: mi lehetünk a kapaszkodó mások számára.

M. L. B.: Én azt látom, hogy sohasem volt annyira kiéhezve az ember intenzív kapcsolódásra önmagával és a másik emberrel, mint napjainkban. A mai ember személyes, bensőséges kapcsolódást keres Istennel is. Ehhez kell tudnunk igazodni – nem mással, mint hiteles emberi élettel és a saját bensőséges istenkapcsolatunk ápolásával. A mai világ egyszerre várja el, hogy a pap paposan, azaz Isten embereként viselkedjen, és közben minél megközelíthetőbb legyen, érződjék rajta, emberből is van, nem csak pásztorból. És valóban: az emberi kihívások – akárcsak a fiatalkorból a középkorba való átlépés vagy a megöregedés – és a hit megélésével kapcsolatosak gyakran nagyon hasonlók a pásztorok és a hívek esetében. Ha nem így volna, nem is értenénk meg egymást. Ezért olyan fontos, hogy papként ne csak egymással, hanem családokkal, házaspárokkal is kapcsolatban legyünk – nekik és nekünk is jó, ha látjuk, hogy igazából ugyanúgy küszködünk.

– Az októberben lezajlott püspöki szinódus és a tavalyi népszámlálás eredményeinek közzététele kapcsán is számos kritika érte az egyházat, hazai vonatkozásban püspökök és konzervatívnak mondható katolikus blogok is fogalmaztak meg nagyon konkrét javaslatokat, mely területeken kellene sürgősen javítani a pásztorok teljesítményén, a kommunikációtól a fiatalokra fókuszáláson át a karitatív munkáig. Küszködik az egyház? Reformra van szükség?

F. K.: Az a feladatunk, hogy meg tudjuk szólítani a mai embereket, hiszen az ő üdvösségükért küzdünk. Nem mondom, hogy reformra van szükség, hogy ezt elérjük, de az biztos, hogy a hozzáállásunkat érdemes felülvizsgálni. Azt látom, hogy sok papnál nem hiányzik a jó szándék, az imádságos élet, ám annál nagyobb szükségük van segítségre, ötletekre, módszerekre, a tapasztalatok megosztására. A Lelkipásztori Intézetben nemrég a honlapot is átalakítottuk egyfajta jógyakorlat-gyűjtőhellyé, hogy megpróbáljuk közkinccsé tenni, ami valahol jól működik; hadd próbálja ki más is. Örömömre jönnek is pozitív visszajelzések. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy Joseph Ratzingernek lesz igaza, aki még 1969 karácsonyán azt mondta: a jövő egyháza kicsi lesz, de erős. Ratzinger pozitívan nézett a jövőbe: a bensőségessé és egyszerűvé vált egyházból nagy erő fog áradni. Újra virágzásnak fog indulni, és az emberek számára mint otthon lesz láthatóvá, amely életet ad nekik, és reményt a halálon túl.

M. L. B.: Tényleg szükségünk van arra, amit Ferenc pápa sürget, de a reform helyett szívesebben használnám rá a megtérés szót. Hiszen a lényeg a mélyen megélt Istenhez találás. Hogy mennyire szól a mi küldetésünk az elveszett bárányokhoz, hogy mennyire érezzük magunkra nézve érvényesnek a szentatya periféria felé fordulásra buzdító szavait, azzal kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Bíboros úr udvariasan utalt rá a pápalátogatás során, hogy Magyarország több mint ezer éve periféria… Talán úgy oldhatjuk fel a feszültséget, hogy megpróbáljuk minél mélyebben megélni a kapcsolatot a ránk bízottakkal. – Végül hadd kérdezzek rá, hogyan élik meg karácsony ünnepét. Pásztorként, netán magányosan? Vagy az önökre bízottakkal, közösen ünnepelve?

F. K.: Ahány helyen szolgáltam, mindig máshogy ünnepeltük a karácsonyt, de magányos sohasem voltam. Kaposvárott a püspöknél gyűlt össze szenteste a környékbeli papság, egy közös ima után megajándékoztuk egymást, együtt megvacsoráztunk, egy kis kötetlen együttlét, aztán mindenki hazament az éjféli misét ünnepelni. Mióta Pestre kerültem, a négy testvérem valamelyikénél töltöm a szentestét, másnap pedig az egész nagycsalád össze szokott gyűlni közös ebédre, és persze misézek ott, ahol szükség van rám. Idén Esztergomba kaptam felkérést az éjféli szentmise bemutatására.

M. L. B.: Nekem van egy szertartássá vált karácsonyi szokásom. Mindig állítok karácsonyfát, és azokkal az apróságokkal díszítem fel, amiket káplán koromtól fogva kaptam, családoktól, gyerekektől, fiataloktól. És ahogy sorra rakosgatom az ágakra az ajándékba kapott díszeket, megemlegetem őket magamban, s talán ők is gondolnak rám, így aztán sohasem vagyok egyedül. Az idei évben egyébként egy különleges meghívásnak is eleget teszek: életemben először börtönben mutatok be karácsonyi szentmisét. Pár évvel ezelőtt Teréz anya nővéreivel hajléktalanok között karácsonyoztam. Nyilván sem az, sem ez nem hasonlít egy meghitt családi ünnepre, mégis hálás vagyok, hogy papként ilyenfajta kihívás és meghívás is megtalál.