A Szentírás szövegéről azt tartjuk, hogy sugalmazott. De hogyan is működik a sugalmazás? Milyen az, amikor Isten írásra biztat valakit? Lehet-e tudni, mi játszódik le voltaképpen ilyenkor? És ki a sugalmazott szöveg valódi szerzője?
Istennek nagyon sok furcsa dolga van – ezt talán felesleges is bővebben kifejteni, hiszen mindannyian érezzük, hogy váratlan és sokszor meghökkentő módon jelenik meg a mindennapjaink során: egy-egy találkozásban, amelyre nem is számítottunk; esetleg természetjárás közben; elcsendesedve az imában; a munkahely zajában… Meglep, és váratlan módon toppan be az Úr az életbe, ez lehet a személyes tapasztalatunk. Sőt, még azt is hozzátehetjük, hogy ez az isteni látogatás igen meglepő dolgokat képes velünk művelni. Elképesztő, hogy mi mindent tudunk ilyenkor tenni: mennyi új gondolat van bennünk, mennyivel másképpen látjuk a világot, milyen óriási lendületet vesz az élet.
Ebből a személyes érzésből és tapasztalásból szerencsés kiindulni akkor, amikor Isten nagyon speciális látogatásáról akarunk beszélni, amely arra indít bizonyos embereket, hogy írjanak. Nem akármilyen írói közösséget szeretnénk vizsgálni, hanem a bibliai szent írókat, akiket Isten serkentett írásra.
Szoktuk ezt a rendhagyó isteni beavatkozást sugalmazásnak nevezni, melynek gyümölcse egy bibliai könyv. A II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű konstitúciója így fogalmaz a sugalmazásról: „A szent könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl, hogy miközben bennük és általuk ő maga cselekedett, mint valódi szerzők mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit ő akar” (11).
A definíció mellett azonban ott van bennünk egy kis kíváncsiság is: értjük, hogy ez gyönyörű megfogalmazása annak, mi a sugalmazás, de pontosan hogyan is volt? Milyen az, amikor Isten írásra biztat valakit? Mi játszódik le ilyenkor?
Kis fantáziával szinte magunk elé tudjuk képzelni, hogy a szent írók, mondjuk az evangélisták közül valaki valamilyen isteni sugallatot kapott az egyik reggelen, amely eltöltötte, és arra vezérelte, hogy megírja nagy művét. Vagy talán szinte látjuk a szobájában vagy éppen a börtöncellájában író Pált, aki egy kis gyertya fényénél imádság után írja (vagy esetleg diktálja) a leveleit.
De hogyan működik a sugalmazás? Amíg a szent író fogalmazta a könyvét, folyamatosan vele volt ez az isteni többlet/ihlet, aztán amikor befejezte, minden újból a „normális” kerékvágásba került vissza, ahogy a mindennapok szoktak zajlani?
Erre is nehéz válaszolnunk, hiszen szűkszavúak a szent írók azzal kapcsolatban, hogyan élték meg az isteni sugalmazást. Nemigen szólnak arról, pontosan mi történt velük, és mi indította őket arra, hogy megírják könyvüket. Úgyhogy valóban a fantáziánkra és a tapasztalatunkra (valamint az egyház ősi hagyományára) kell támaszkodnunk, amikor a szent írók sugalmazottságáról gondolkodunk. Abból indulhatunk ki, hogy a szent írók is emberek voltak: olyanok, mint mi, hasonló tapasztalatokkal és háttérrel. Vallásos emberekről van szó, akik egy ókeresztény vagy éppen a zsidó közösség tagjai voltak. Hasonló lehetett az Istennel való élményük, mint a miénk, és ahogy mi érezzük, mi mindenre vagyunk képesek, amikor velünk az Isten, lehet, hogy ez velük is így volt. A bibliai könyvek páratlan lenyomatai annak, hogy Isten hogyan tud munkálkodni az emberi életben, és mi ennek a közös munkának az eredményét olvashatjuk a Szentírásban.
Ezen a ponton talán célszerű azt is hozzáfűzni, hogy az a legvalószínűbb, hogy a szent írók nem biztos, hogy tisztában voltak azzal, hogy szent könyveket írnak. Nem úgy „készült” a Biblia, hogy bizonyos szerzők isteni felkérés alapján, megrendelésre leírták a mondanivalójukat. Sőt még azt is el lehet képzelni, hogy voltak, akik korábbi szerzők munkájába dolgoztak bele isteni sugalmazásra. Mindenesetre a bibliai könyvek listája, a kánon csak hosszú idő alatt kristályosodott ki az egyházon belül, és számos tényező közrejátszhatott, hogy bizonyos könyveket felvettek ebbe a gyűjteménybe, másokat pedig nem (ilyen kritérium lehetett az, hogy az igaz hitet tartalmazta-e vagy sem, volt-e liturgikus használata, elég ősi időre vezethető-e vissza a keletkezése stb.). Ezért jó hangsúlyozni, hogy
a szerzők nem azzal a szándékkal írtak, hogy könyvük a Biblia legolvasottabb remeke legyen, hanem az egyház döntött arról később, hogy egyes könyvek a Szentíráshoz tartoznak-e.
Egyszerű vallásos emberek voltak a szent írók, akik isteni sugallatra és hívásra írni kezdtek egy közösségnek, csoportnak vagy személynek, és művük később a szentírási kánon része lett.
Az előbbieket csak nagy általánosságban mondhatjuk el, hiszen találunk néhány kivételt a bibliai könyvek között, amelyekben nagyon konkrét módon olvashatunk a sugalmazás pillanatáról is. Az Újszövetségben ilyen a Jelenések könyve, amelyben Szent János nyíltan ír arról, hogy esetében hogyan történt az, hogy Isten belépett az életébe.
Sok szempontból rendhagyó a Jelenések könyve az Újszövetségben: a számtalan kép és alak, a rengeteg ószövetségi utalás, a kifejezésmód és a tematika mind nehézkéssé teszi az olvasását, sőt a benne található sok furcsaságtól (és az ezekhez kapcsolódó különös magyarázatoktól) gyakran meg is szoktunk ijedni, és csak óvatosan – sőt az is lehet, hogy fenntartással – foglalkozunk ezzel a könyvvel. De találunk benne egy egyedülálló dolgot: szerzője, János leírja, miért kezdett bele a lejegyzésébe – erre megéri néhány gondolat erejéig kitérnünk.
Ezt olvassuk: „A Lélekben elragadtatásba estem az Úr napján, és hátam mögött olyan nagy hangot hallottam, mint a harsonáé, amely így szólt: »Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak: Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatírába, Szárdeszbe, Filadelfiába és Laodíceába!«” (1,10–11).
Négy fontos dolgot emelhetünk ki e sugalmazáselbeszélésből: mit jelent az, hogy Lélekben elragadtatni, miért az Úr napján történik mindez, miért szerepel a harsona, s miért kell leírnia és elküldenie Jánosnak a látomását?
1) Lélekben elragadtatni: nagyon rendhagyó, ritka és nehezen értelmezhető felütéssel indít ez a rész – nem is nagyon találunk hasonlót a Szentírásban. A görög szöveget talán úgy tudnánk a legjobban lefordítani, hogy „lélekben lettem”. Nyilván nem lehet megmondani, pontosan mit ért ezen a szerző, olyan megfoghatatlan a szituáció leírása. De éppen erre jó rácsodálkozni: különös dolog történik Jánossal, amit nehezen fejez ki. Ez a legfontosabb a sugalmazásban: amikor Isten belép az életünk be, arról nem lehet jól beszélni. Csak furcsa kifejezések tudják visszaadni, hogy milyen, amikor Isten az életünk része lesz, mert az embert rendkívüli érzés fogja el.
2) Az Úr napja: azt is János feljegyzi, melyik napon történt az isteni közbeavatkozás. A szövegből nem tudjuk meg biztosan, hogy vasárnapról van-e szó. János arról a napról beszél, amely az Úré. Talán ezen a ponton hívja fel a figyelmünket, hogy Isten maga dönti el, mikor van a sugalmazás időpontja, mikor jön el, és lesz az életünk része.
3) Isten közbelépésének módjáról is olvashatunk: János egy harsonáéhoz hasonlítja a hangját. Az apokalipszis műfaji sajátossága, hogy egy hangos hangszer szavához, egy természeti jelenséghez hasonlítja a természetfeletti dolgok hangját. Arra enged következtetni, hogy Istent nem lehet nem meghallani. Harsányan, nyilvánvalóan és konkrétan lép be az emberi életbe. Rá kell figyelni, amikor beszélni kezd.
4) Isten belépése tevékenységre sarkallja Jánost. Írnia kell, fel kell jegyeznie, amit tapasztalt, hogy megmaradjon, és el kell küldenie másoknak is, hogy olvasni tudják. Nem ok nélkül lép be Isten János életébe, hanem azért, hogy abból a találkozásból, amit megélt, amit látott – valamit tovább tudjon adni másoknak.
Olyan jó, hogy János ír saját sugalmazásának pillanatáról! Megerősíti tapasztalatainkat, hogy velünk is történhet hasonló. Egyszer csak megjelenik az Úr – az ő napján: amikor akar, amikor úgy dönt, hogy be kell avatkoznia az életünkbe, de akkor olyan erősen és határozottan lesz jelen, hogy nem tehetünk mást, mint hogy beszélünk róla másoknak. Isten minket is írásra vagy hasonlóra serkenthet…