Tiszakécske tipikus alföldi kisváros. A település közepén sárga katolikus templom, mellette a paplak. Itt vár ránk Bobek Tamás plébános. Örömmel fogad minket, betessékel a fogadóhelyiségbe, majd a jobb fotóháttér érdekében a dolgozószobájába. Körbenézve a rengeteg személyes tárgy közül a gyóntatósarkon akad meg a szemünk. A falon egy nem elhanyagolható méretű Jézus a dobverőivel mutat keresztet. Alatta felirat: „Jesus is my rock, and that’s how I roll.” A műalkotás árnyékában ülünk le beszélgetni.
Nem riasztja el a híveket, ha belépve a plébániára, egy falra festett rocker Jézus fogadja őket?
Mikor megérkeztem Tiszakécskére, elmondtam a közösségemnek: nagyon kérem, ne botránkozzanak meg, ha hazafelé az autómban nem éppen visszafogott hangerővel szól az AC/DC, vagy ha keményebb számok szűrődnek ki a plébániáról. Ne meneküljenek el, szólítsanak le, jöjjenek be nyugodtan. Ugyanúgy gyónhatnak nálam vagy kérhetnek misét, csak mert nem Dankó Rádiót hallgatok. A papoktól nem éppen megszokott stílusom nem változtat azon, hogy pap vagyok.
Könnyen elfogadták ezt a helyiek?
Elég éles váltás lehetett nekik, amikor másfél évvel ezelőtt megérkeztem ide a nálam kétszer idősebb elődöm helyére. Minden pap a saját arcára formálja az egyházközösségét.
A pap vonásait akarva, akaratlanul is magán hordják a hívek. Ez teljesen rendben van.
Ám emiatt nem kényszeríthetem bele magamat egy olyan környezetbe és stílusba, ami nekem nem otthonos.
Itt otthon érzi magát?
Érkezésemkor jóállapotú, de steril plébánia fogadott. Sokat gondolkodtam, miként lehetne ez az otthonom. Ez nagyon fontos szempont. Úgy nem tudok a közösség motorja lenni, ha nem érkezem meg igazán. Hiába nem tudhatom, meddig maradok a szolgálati helyemen,
nem élhetek dobozokból átmeneti életet.
Ha az ember jól akarja csinálni a feladatát, kötődnie kell a helyhez és az emberekhez. Ki kell pakolnom az emlékeket és újakat kell gyűjtenem. Amit a szobában látnak, az az a rengeteg minden, ami emiatt a felfogás miatt is hozzáadódott az elmúlt harminchárom évemhez. Jézusnak ez a nem túl klasszikus ábrázolása a falon is abszolút az én kivetülésem. Nem beszélve a hozzá tartozó feliratról. Így fordítanám: „Jézus az én sziklám ezért gördülök”. Az üzenet és a zenei áthallás is fontos.
Utóbbi miért ilyen lényeges?
Az a lázadás, a rock and roll életérzés, ami életre hívta a műfajt, nagyon közel áll hozzám. Lázadó személyiség vagyok. Főleg a sztereotípiák ellen lépek fel. A vallási típusúak bosszantanak leginkább. Ezért is hirdetem a híveknek a kölcsönös elfogadás fontosságát, ez mutatkozik meg a külsőmön és a környezetemen, és ezért csatlakoztam a fesztiválmisszióhoz is.
Fiatal papként a munka és a szórakozás összekapcsolása a fesztiválmisszió?
Kezdetben épp ellenkezőképp éreztem. Újmisés papként mint derült égből villámcsapás lett az életem része.
Nem a legpozitívabb hasonlat.
Nem voltam bulizós fiatal. A szülőfalumban, Kaskantyún, majd társaság híján kimaradtak a koncertek az életemből. Ezért amikor 2011-ben a prefektusom szólt, hogy Tokajba kéne mennem a Hegyalja Fesztiválra, hogy úgy mondjam, nem volt őszinte a mosolyom.
Mi az, ami miatt nyolcadik éve mégis minden alkalommal ott van a fesztiválokon a Közös Pont ökumenikus fesztiválmisszió papjaként?
Rájöttem, milyen jó alkalom ez a sztereotípiák rombolására. A fesztiválkörnyezetben például egy pap igencsak abszurd jelenség, sokan fenn is akadnak rajta. Pedig miért ne szerethetnének papok koncertre járni?
Sztereotípiák helyett én a nyitottságot hirdetem. Szeretném, ha bárki odaléphetne hozzám, és megkérdezhetné, mit keresek én itt, hogy azt válaszolhassam: épp téged, aki voltál annyira bátor és kíváncsi, hogy megszólíts.
Tavaly például az EFOTT-nak köszönhetően punkokkal beszélgettem a purgatóriumról. Ők például valószínűleg nem csöngetnének be a plébánia ajtaján, hogy tisztázzuk a nyomasztó kérdéseiket. Persze máris eszembe jut, hogy ez is egyfajta sztereotípia, s ez kidomborítja a misszió egy másik jelentőségét: a fesztivál által oda-vissza döntögetjük le ezeket az előítéleteket. Van, aki engem is a külsőségek alapján ítél meg. A bőrdzseki és a zenei ízlésem miatt rocker papnak, vagy a munkásságom miatt fesztiválpapnak, esetleg a westernkalap miatt cowboy papként definiál, de én a címkék helyett inkább szeretem azt mondani: pap vagyok, egy kis tuninggal.
Említette a westernkalapot. A vadnyugathoz való vonzódása honnan ered?
Tízéves koromban apám vett magának egy hátaslovat, majd a húgomnak is. Később pedig a keresztapám is beszállt a lóbizniszbe, még lovardája is lett.
Az egész család elég komolyan elkezdett érdeklődni a western iránt. Nyereg, csizma, kalap, minden, ami dukál. De itt jött a képbe a Jóisten humora, én ugyanis allergiás vagyok a lószőrre.
Fél óra után levegőt sem kapok, ha istálló közelében vagyok, de még így sem akartam kimaradni a kalandból. Elkezdtem amolyan „flasztercowboyként” értelmezni magamat, aki alól kikopott a ló, de amúgy éli a szokásos vadnyugati életérzést. Mikor pedig pap lettem, megtaláltam a párhuzamot e misztifikált világ és a saját hivatásom között.
Hogyan illeszkedik össze a wescocsizma és a reverenda?
Az egyik kedvenc westernfilmemben hangzik el a mondat, hogy a cowboy, aki gyökeret ver, nem cowboy többé. Kicsit én is ezt élem meg. Plébániáról plébániára helyezhetnek, nem bánom. Mindenhol megkapaszkodom, de igazából csak Istenhez kötöm magam.
Mindig ilyen szoros volt az Istenhez való viszonya?
Átlagos családból származom, ahol jelen van a hit, de elég felszínes formában. A templomba járás is csak akkor jött divatba, amikor Kaskantyú plébánosa Gergely Ottó atya lett, aki anyukám osztálytársa volt. Édesanyám úgy érezhette, ezek után kínos lenne, ha nem jelennénk meg vasárnaponként a templomban, ezért elküldött minket. Eleinte marhára nem díjaztam az ötletet. Mindig az utolsó pillanatban érkeztem a misére, a leghátsó padba ültem, és elsőként távoztam. Nehogy valaki azt gondolja, nekem ez jó. Elég renitens gyerek voltam e tekintetben.
Szerintem a Jóisten most szívat vissza a hitoktatás által. Így folyamatosan szemben találom magam a gyerekkori önmagammal.
Ilyen kezdés után hogy kötött ki mégis a szemináriumban?
Ez az isteni pedagógia nagyszerűsége. Az atya személyén keresztül egyre fontosabb lett számomra a hit. Az évek során mindig egy sorral előrébb merészkedtem. Kicsit közelebb, még egy kicsit közelebb, míg végül azon kaptam magam, hogy ministrálok, és olvasom a szentírási részeket.
Mi vonzotta a leghátsó sorból az oltár mellé?
Mindig a hét fénypontja volt, mikor átbiciklizhettem a plébániára hittanra. Tipikus Kádár-barokk templom a kaskantyúi. Alul a templom, felül a plébánia. Az elvtársak ugyanis nem engedték, hogy az Isten az ember felett legyen. Jó volt ott közösségben, Isten közelében lenni. Ez az érzés pedig nem csillapodott bennem. Ennek ellenére beadtam a jelentkezésemet a színművészetire is, mert féltem, tizennyolc évesen nem tudok ilyen komoly döntést hozni. Aztán mikor oda nem vettek fel, úgy éreztem, az én utam nem is ez. Talán jó lesz ez a hang a színpad helyett a szószékre is. Kis idő múlva pedig egy másik élményem is megerősített ebben. 2005-ben a felvételi időszakon kívül jeleztem Kalocsa felé, hogy szeretnék időpontot kérni felvételi elbeszélgetésre. Ezután rövid várakozási idő következett.
Egyik reggel épp pecázni készültem a barátaimmal, már előző este kikészítettem az ágy mellé a felszerelést. Minden készen állt. Épp indultam volna, mikor jött a telefon: induljak, vár az érsek.
Annyira nem számítottam akkor a hívásra, annyira beleéltem magam az aznapi programba, hogy az csúszott ki a számon: muszáj?
Volt már, hogy emberek halászni indultak, de másfelé kanyarodott a történet…
Pontosan, ez a poén benne. Kicsivel később hasított belém a gondolat: az Úr Jézus az emberek halászává akart tenni. Eszerint szolgáltam az első állomáshelyemen, Kecskeméten, majd a következő négy évben Kecelen is. Itt is, ott is azt tapasztaltam:
mindenhol vannak jó szándékú templomkerülők és képmutató miselátogatók, az egyszerűségükben is nagyszerű karakterek és fennhéjázó öntömjénezők,
de nekem mindenkihez meg kell próbálnom szólni. Kivétel nélkül. Mikor idekerültem, akkor is az állt a dispozíciómban, hogy a tiszakécskeiek lelkigondozása a feladatom. Nem a tiszakécskei baloldaliaké vagy jobboldaliaké, még csak nem is kizárólag a katolikusoké.
Kaskantyú, Kecskemét, Kecel, Tiszakécske – mindig alföldi településeken szolgált. Sosem vágyott el innen?
Biztosan nagyon szépek a Pireneusok vagy a Kárpátok, mégsem hajt oda semmi. Két évet tanultam Budapesten, de azt sem tudtam megszeretni. A puszta gyermeke vagyok, nem tudnék máshol élni.
Mi köti ide?
Hiszem, hogy ahol az Isten elültet, ott kell szárba szökkenni és gyümölcsöt teremni. Hálás vagyok, hogy engem oda küldött, ahol a föld és az ég összeér. Sokak szerint az Alföldön nincs semmi. De ami másnak semmi, nekem a minden. Itt van például régi szerelmem, a Tisza. Engem mindig megnyugtat. Bármi nehézségem van, lemegyek a partjára imádkozni, gondolkodni. Megnyugtat az állandósága, ahogy folyik.
Az ember élete olyan, mint a Tisza. Addig van értelme, amíg halad egy jól behatárolható irányba.
A saját életében látja ezt az irányt?
A leghőbb vágyam az volt, hogy pap legyek, és az vagyok. Azt hiszem, megtaláltam a helyemet a pasztorációban. Így tudom megélni a hivatásomat. Nem vágyom nagy pozíciókra, rangokra és cafrangokra. Csak teszem a dolgom, ami megadatott, ameddig megadatik. Amíg el nem jön a felnyergelés ideje.
Fotó: Magyar Péter