A Jézus Szíve Jezsuita Templom történetét jó néhányan megírták már. Budapest egyesítésének 150. évfordulója alkalmából ezúttal az „őstörténet”, azaz az első ötven év kevésbé ismert összefüggéseire szeretnénk rávilágítani. S hogy mi az archívumokból előásott – némileg meglepő – tanulság? Nos, az, hogy ötven év csipkerózsika-álom, valamint a rendszerváltozás óta eltelt harminc év után a templom mintha újraélné első fénykorát.
A rend működésének 1853-as újra engedélyezését követően azonnal felmerül a fővárosi letelepedés gondolata. Scitovszky János hercegprímás a Szent Anna-templomot (lásd sorozatunkban A Szív 2023. július– augusztusi számában) adná vissza a jezsuitáknak, és a vízivárosi német anyanyelvű polgárság lelkipásztori ellátását bízná rájuk. Simor János győri püspök, aki majd 1867-ben Scitovszkyt követi a prímási székben, a bécsi udvarnak azt javasolja, hogy Pestre telepítsék a jezsuitákat, mert ott a majd’ százezer katolikusra alig jut pap. Ő a szerviták templomát adatná át, és a központi szeminárium irányítását is a Jézus Társaságára bízná.
Azonban a meglehetősen udvar- és jezsuitaellenes, felvilágosult közélet ellenáll, így „mindössze” annyi történik, hogy az osztrák születésű, de családja lendvai birtokán felcseperedő, így a magyarokat kedvelő Weninger Sándor páter, aki 1860-tól a rend kalocsai kollégiumának (lásd A Szív 2022. szeptemberi számában) első rektora, pesti és budai missziós utak és prédikációsorozatok sokaságát vállalja magára. A belvárosi plébánián, az angolkisasszonyoknál, a vári Nagyboldogasszony-templomban és másutt rendszeresen felbukkanó páter igen nagy népszerűségre tett szert az 1873 után immár budapesti hívek körében – a liberális sajtóban pedig annál több ellenséget szerzett.
A budapesti megtelepedéshez a végső lökést éppen egy liberális tanügyi reform adta, amely a szerzetesi iskolák tanárait is kötelezte, hogy szerezzenek állami oklevelet. (Hol máshol, mint az egykor Pázmány Péter alapította jezsuita egyetem jogutódján, a pesti bölcsészkaron.) A kalocsai gimnázium tanárai eleinte önállóan készültek fel, s csak az államvizsgák idejére utaztak a fővárosba. Ám Menyhárth László és Bóta Ernő páterek meglátták a kínálkozó lehetőséget, és Trefort miniszternél kieszközölték, hogy a tanárképzésben való rendes részvétel érdekében állandó tanulmányi házat létesíthessenek az egyetem közvetlen közelében.
_____________________________
1886 augusztusában jött el a nagy pillanat, amikor a mai Szentkirályi utca 36. szám alatt, egy Szathmáry Károly nevezetű ’48-as katonatisztből lett honatya, író és újságszerkesztő házában, kvázi albérlőként ideiglenes otthonra talált az első pesti jezsuita közösség.
_____________________________
Hivatalosan a kalocsai rendházhoz tartoztak, és eleinte csak egyikük végzett ténylegesen egyetemi tanulmányokat. Az elöljáró, P. Riesz Ferenc ugyanis azonnal belevetette magát a lelkipásztorkodásba: az egyetemi templomban gyóntatott és belvárosszerte „helyettesített”. Ekkoriban robbanásszerűen kezdett ugyanis nőni Pest lakossága, s az addig jobbára németajkú, illetve kisebb létszámban tót katolikusok mellett hirtelen nőtt meg az igény a magyar nyelvű szolgálatra. S mivel ekkoriban még egyetlen szerzetesrend sem volt jelen a Józsefvárosban, kapóra jött a jezsuiták szolgálata a prédikálás mellett – mely a fővárosban csak 1870 óta történik magyar nyelven – a beteglátogatás területén is.
„Nagyon sokan megütköznek azon, hogy a templom olyan félszegen van építve, de Kauser József építész kénytelen volt azt a Mária utca irányában építeni, mert másként nem lehetett volna lakóházat is hozzácsatolni a szerzetesrend tagjai részére.” (Fotó: Budapest Fővárosi Levéltár)
Szövetkezeti kápolnából mágnástemplom
A jézustársasági atyákkal szinte egyidőben telepedtek le a Szent Ignác-i lelkiségű, francia gyökerű Szent Szív-apácák a Városliget szélén, akik arisztokrata hölgyeknek hirdetett lelkigyakorlataik megtartására rendszeresen egy bécsi jezsuita atyát hívtak. A beszédein fellelkesült úrihölgyek pedig buzgón keresték a lehetőséget, hogy az osztrák páter két látogatása között miként tehetnének szert állandó jezsuita lelkivezetőre – lehetőleg lakhelyükhöz minél közelebb. Ebben az időben épült ki az akkoriban csak „mágnásfertály”, manapság Palotanegyed néven emlegetett Belső-Józsefváros: már állt a Nemzeti Múzeum, mellette a képviselőház épülete (ma az Olasz Kultúrintézet székháza), egy sarokkal odébb a Nemzeti Színház, körülöttük pedig sorra épültek a mágnások (a Károlyiak, Wenckheimek, Zichyek) palotái, illetve bérházai.
Hamar egymásrataláltak a mágnáshölgyek és a kalocsai jezsuiták érdekei, s 1888-ban Menyhárt László kalocsai rektor (később hírneves Afrika-felfedező és misszionárius) és Győry Teréz grófnő összefogott, s Zichy Nándor gróf felsőházi képviselő patronálásával megalakították a Jézus Legszentebb Szíve-szövetkezet azzal a céllal, hogy nagyszabású adománygyűjtő kampányt hirdessenek, s az összegyűlt pénzből templomot és rendházat emeljenek a jezsuiták számára.
_____________________________
Eredetileg a Múzeum utcában szerettek volna építkezni, de Károlyi Sándor gróf, a „szomszéd” félt az örökös harangzúgástól, és vétózott – az elsőként kiszemelt, a mai Mikszáth térre néző telken végül a Szent szív-apácák zárdája és gimnáziuma épült meg.
_____________________________
A közelben máshol megfelelő területet nem találván, végül Győry grófnő egyik rokonától vásárolt meg a szövetkezet jutányos áron egy földdarabot.
„Magyarország régi nemességéhez tartozó, hazafias lelkületű és nagyműveltségű főúri nő 1888-ban megbízott engem, hogy a Mária és József utcák sarkán, a különben bérháznak szánt telken, öt-hatszáz hívő befogadására alkalmas templomot és evvel kapcsolatosan hat-hét szerzetes számára klastromszerű lakóházat tervezzek” – idézi fel a kezdeteket Kauser József az Építőipar műszaki hetilap 1898. szeptember 28-i számában. A felkérés tehát Győry grófnőtől érkezett, jezsuita részről pedig P. Riesz határozta meg az igényeket. (Hogy miért éppen Kauserre esett a választás, kértek-e mástól is vázlatokat, s hogy miképp alakult a tervek kidolgozása, arról lényegében semmit nem tudunk. A francia földön pallérozott építész pályafutása mindenesetre ekkortól meredeken ível fel: ő fejezheti be Ybl halála után a Szent István-bazilika építését, majd jelentős iskolák, kórházak sorát tervezheti.)
Az alapkövet 1888. július 1-jén rakták le, és két évre rá, 1890. augusztus 1-jén már be is költözhettek a jezsuiták a rendházba – az első elöljáró P. Riesz lett, s ide költözött Weninger Sándor atya is. A templomépítés szintén jól haladt, 1890 decemberére felkerült a tornyok tetejére a kereszt, és 1891. június 5-én Bogisich Mihály józsefvárosi esperes-plébános már meg is áldotta a szerkezetkész épületet. A sietség és a szertartást vezető személy nem véletlen. Amint a Fővárosi Lapok 1891. májusi tudósításában olvashatjuk: „A Mária utcai jezsuita templom a jövő hónap végével már ideiglenesen föl is szentelhető, hogy a most restaurálás alatt levő józsefvárosi plébánia hiánya némileg pótolva legyen.” A néhány száz méterre álló Szent József-templom nagyszabású átépítése ugyanis éppen 1891-ben vette kezdetét, hogy a négy éven át tartó munkálatok során elnyerje ma is ismert pompás külalakját.
„Egyes történészek szerint a liberális fővárosi vezetés nem engedélyezett nagyobb épületet, s ezért lehetett kényszerűen csak a város legnagyobb kápolnája a Jézus Szíve…”
Amint arról a Jézus Szíve-templomnak a hírlapok házassági rovataiban egyszerre felbukkanó, s onnantól igencsak szűrűn szereplő neve tanúskodik, a plébániatemplom kiesése nem utolsó sorban a házasodni vágyó arisztokratákat érintette érzékenyen. Az imént idézett cikk folytatása is érdekes összefüggésekre világít rá a pesti jezsuita állomáshely eredeti rendeltetését illetően: „Nagyon sokan megütköznek azon, hogy a templom olyan félszegen van építve, de Kauser József építész kénytelen volt azt a Mária utca irányában építeni, mert másként nem lehetett volna lakóházat is hozzácsatolni a szerzetesrend tagjai részére. A templomnak pedig a Mária utcán kívül más alkalmas helyet nem találtak, mert a telek vagy rendkívüli drága volt, vagy nagyon távol feküdt a város központjától. A szerzetesrend lakóháza a templom háta mögött épült s már teljesen be is van rendezve. A házban hat lakószoba és egy kis kápolna van. […] A lakóház a Kalocsáról a fővárosba utazó papnövendékeknek van szánva.”
Egyes történészek szerint a liberális fővárosi vezetés nem engedélyezett nagyobb épületet, s ezért lehetett kényszerűen csak a város legnagyobb kápolnája a Jézus Szíve, ám erre vonatkozó hiteles forrásokat mind ez idáig nem sikerült föltárni. Győry grófnő visszaemlékezése ennek ráadásul némileg ellentmond, mely szerint eredetileg kápolnát terveztetett, s egy szerencsés kimenetelű balesetét követően tett fogadalma eredményeként építtetett inkább templomot.
_____________________________
Ami bizonyos, hogy a rendházat a kalocsai gimnáziumból érkező tanárjelöltek, illetve a mágnásfertály lelki igényeinek ellátásához szükséges atyák számához méretezték, a megvásárolt telken pedig sehogyan sem lehetett volna egy milliméterrel nagyobb templomot sem beszorítani mellé.
_____________________________
Másfelől, ha hivatalosan építkezhettek volna a fővárosban a jezsuiták, bizonyára hatalmas gimnáziumot, kollégiumot, tágas rendházat és ezer főnél nagyobb befogadóképességű templomot terveztettek volna – hiszen ahol csak lehetett, így tettek mindenütt az 1773-as feloszlatás előtt, és később a XX. században is. Az ellenszelet és az óvatosságot jelzi mindazonáltal, hogy a szövetkezet a kicsiny ingatlanegyüttest az Esztergomi Főegyházmegye nevére íratta, ám – Petruch Antal szerint – már az építkezés közben, „1890-ben a hercegprímás nyilvános okirattal örök időkre átadta a Jézus Társaságának a templomot és a rendházat”. (Kár, hogy a magyar valóság az örök időkre vonatkozó kitételt felülírta: az épületet a kommunisták összes vagyonukkal együtt 1950-ben elvették a jezsuitáktól, és a Főegyházmegyének adták – vissza –, ám számunkra ismeretlen okból 1990 után nem került újra a rendhez a Mária utcai templom és rendház tulajdonjoga.)
A tizennyolc éven át várt főoltár
A liturgikus szolgálat a Jézus Szentséges Szívéről elnevezett templomban 1891. augusztus 15-én kezdődött meg, az első, ünnepi szentbeszédet P. Riesz tartotta. Ekkor azonban még csak három faoltár, ideiglenes kövezet, harmónium és alig három kehely állt rendelkezésre. A villanyvilágítás és a fűtés csak öt évvel később készült el, s a liturgikus eszközök és egyéb berendezések beszerzése is igencsak vontatottan ment, ugyanis a szövetkezet induló tőkéje elfogyott, az újabb és újabb adományok pedig csak lassan és kiszámíthatatlanul csordogáltak.
Mivel a rendház – mint láttuk – egyrészt tanulmányi célokat, másrészt missziós központként szolgált, azaz egyfajta előretolt helyőrségként működött (egy-két páter állandóan úton volt, gyóntatott és beszédsorozatokat tartott szerte az országban), a jezsuita atyákat egyházmegyés papok és más szerzetbéliek is kisegítették. Ekkoriban építették tanulmányi házukat a szomszédos Zerge (ma Horánszky) utcában a zirci ciszterciek, valamint a premontreiek, hamar megérkeztek a kalocsai jezsuiták után a kalocsai iskolanővérek is, a Szentkirályi utcában pedig szintén Zichy Nándor bábáskodásával felépült a Szent István Társulat székháza. Nem véletlenül kapta a mágnásfertály ezen, Nemzeti Múzeum mögötti tömbje ez idő tájt a Kis Vatikán becenevet.
„Nem véletlenül kapta a mágnásfertály ezen, Nemzeti Múzeum mögötti tömbje ez idő tájt a Kis Vatikán becenevet.”
„A Jézus Szíve-templomot eredetileg az alapító arisztokrácia mintegy »udvari« templomának tervezte. Azonban a pestiek annyira megkedvelték, hogy a város minden részéből felkeresték s így nem diadalmaskodhatott az arisztokratikus vonás. Vonzotta az embereket a gyóntató- és a szószék” – foglalta össze rendtörténeti monográfiájában Petruch Antal a Jézus Szíve első időszakát. Volt azonban ennek a vonzerőnek árnyoldala is, ám azt más forrásból tudjuk csak meg. Az Alkotmány című szabadelvű napilap szerzője az 1900. november 1-jei számban így ír: „Mindnyájan, kik templomba járunk, ha máskor nem, de vasár- és ünnepnapon, tapasztaltuk sokszor, hogy kismise, nagymise után rajával lepi el a férfinem a templomok főajtajával és sekrestyeajtajával szemben a járdát és bizonyos egyértelműséggel ’gusztálja’ a kijövő hölgyeket. Különösen a szent Ferenc-rendiek, szerviták belvárosi és a Jézus-társasági atyák józsefvárosi Jézus-Szíve temploma előtt. És konstatáltuk számtalanszor, hogy az ilyesmi nem járja; csak a nevüket nem tudtuk eltalálni. Most megvan; egy óbudai úriember megírta, hogy az illetők: »templom-betyárok«.
_____________________________
Az egyre növekvő figyelem, s az egyre növekvő feladattömeg egyre több pátert igényelt. 1897-ben már tíz szerzetespap és három testvér lakik a Mária utcában, az atyák közül hárman járnak egyetemre, ketten missziós utakat tesznek, s a maradék öt végzi a lelkipásztori szolgálatot a templomban.
_____________________________
A beköltözés tízedik évfordulóján már bővíteni is kell: a mai Horánszky utca 22. alatti romos bérházat vásárolják meg, és nyitják össze tatarozás után a Mária utcai rendházzal. Az új részen kényelmesen elférnek a missziós atyák, a vendégpapok, s itt végre mód nyílik bentlakásos lelkigyakorlatok tartására is. (Ez az épületrész ma a Párbeszéd Háza egyik szárnya, és rendi irodáknak, illetve az ezredforduló után beépített tetőtérben a pesti jezsuita közösségnek ad otthont.)
„Jézus szentséges Szívének temploma Budapest hitéletének az egész városra kiható élénk központjává fejlődött.” – állapítja meg 1906-ban a Religio című folyóirat. Ekkorra összegyűlt a pénz a berendezés hiányzó elemeire is, és miután 1908-ban utolsóként a Kauser József által húsz évvel azelőtt már megtervezett márvány főoltárt is megrendelték, végre ki lehetett tűzni a templomszentelés időpontját (az Örökimádás lap 1909. májusi száma utal rá, hogy az ideiglenes fa oltár miatt nem kerülhetett erre sor korábban).
1909. április 27-én Kohl Medárd esztergomi segédpüspök végzi el a ceremóniát, Vaszary Kolos hercegprímás ugyanis épp gyöngélkedett, s a szentelést követő első szentmisét ezúttal is a józsefvárosi plébános, egy bizonyos Krizsán Mihály atya mondta.
_____________________________
Fél évre rá pedig még nagyobb ünnep, és még nagyobb szerep jut a Jézus Szívének (mintha csak a felszentelésére vártak volna): a régóta vágyott, de 1909. szeptember 8-án hirtelenjében létre is jött önálló magyar jezsuita rendtartomány központja lesz a Mária utca rendház és templom.
_____________________________
Ezzel áll elő az az igazán faramuci helyzet, hogy a rend addigi magyarországi történetének legkisebb rendháza és temploma kap központi szerepet és megkülönböztetett figyelmet.
„A mindennapi áldozás tűzhelye”
„Míg a hívek sűrű fillérjei és nagyjaink fejedelmi bőkezűsége fölépítette és a szükségesekkel fölszerelte a templomot, addig az isteni kegyelem bőségesen szállt alá, és valóságos kegyelmi hellyé változtatta át a Jézus Szíve templomát. Kezdetben két-három, most már hat-hét páter fárad a lelkek üdvén. Mindjárt kezdetben öt-hatezerszer részesültek itt a hívek évenként a penitenciatartás szentségében, most már hatvan-hetvenezerszert. A templom története eleinte évenként nyolc-tízezer szentáldozásról tesz említést, most már nyolcvan-kilencvenezerről. Kezdetben egy év leforgása alatt nyolc-tíz beteg részesült a szentségek vigasztaló hatásában, most már az ezret is meghaladja a számuk. Az első években hetven-nyolcvan szentbeszéd hangzott el a templomban, most már százon felül.
„A beköltözés tízedik évfordulóján már bővíteni is kell: a mai Horánszky utca 22. alatti romos bérházat vásárolják meg, és nyitják össze tatarozás után a Mária utcai rendházzal.”
A lelkigyakorlatok kegyelmeiben a hívek és főleg a főtisztelendő papság kezdetben négy-ötször, most már kilencven-százszor részesülnek három-nyolc napon át” – írja az Örökimádás a templom felszentelésének szentelt cikkben, melytől e fejezet címét kölcsönöztük. A minél gyakoribb szentáldozásra való buzdításban – amely Ignác óta jelen lévő törekvés a jezsuita lelkiségben – olyannyira élen jártak a Jézus Szíve-templomban szolgáló atyák, hogy Pálosi Ervin Adatok Budapest hitéletéhez című 1913-as kimutatása szerint hétköznapokon átlag nyolcszázötven (!) misére járóval a Mária utca vonzotta a legtöbb hívőt a fővárosban.
_____________________________
Az egyébként jezsuita kiadású Magyar Kultúra folyóirat első számában megjelent tanulmány hozzáteszi, vasárnaponként is csak azért fordultak meg többen a Bazilikában, a Ferencieknél, az Örökimádásban és az Országúton, mert azok befogadóképessége jóval nagyobb, mint a Jézus Szívéé, ahol kétezer-nyolcszáz misére járót és négyszáznyolcvan áldozót mutatott a statisztika vasárnapról vasárnapra.
_____________________________
Hogyan volt lehetséges ennyi lelket megfelelően szolgálni? A többek között A Szív 1915. szeptemberi számában megtalálható miserend szerint hétköznap reggelente fél hattól összesen hét szentmisét mondtak (azaz félóránként egyet), vasár- és ünnepnapokon pedig még délelőtt kilenc, tíz és tizenegy órakor is, összesen tíz szentmisére várták a híveket (az 1950-es évekig a nagy ünnepek vigíliáját leszámítva nem létezett az esti szertartás műfaja – éjféli misét a latin nyelvű Historia Domus szerint legelső alkalommal 1910. december 24-én mondtak a pesti jezsuita atyák). Az 1910-es években prédikációk július és augusztus kivételével vasárnap délelőtt fél tizenkettőkor és este hatkor voltak − ez utóbbi, liturgián kívüli, egyórás alkalom a konferenciabeszéd műfajával azonosítható, és nem az aznapi igehelyeket magyarázta, hanem változatos, az egyházi év adott szakaszának főünnepéhez vagy egyes hitbuzgalmi, katolikus szemléletformáló témákhoz kapcsolódott.
„Az 1910-es években lényegében a csúcsra ért a fővárosi jezsuita templom, s ezzel egyidejűleg új művek indultak a magyar rendtartomány kezdeményezésére.”
A Budapesti Hírlap tudósítása szerint 1913 decemberében P. Martinovich az inkvizícióról, a Galiei-pörről, illetve a pápaság bűneiről tartott egyórás apológiai, azaz hit- és egyházvédelmi előadást a templom belső terét zsúfolásig megtöltő „intelligens férfiközönség” előtt. Előadásának sommázata elgondolkodtató mindmáig: „A rossz pápákról szóló fejezet nem rendíti meg egy józan keresztény hitét. Sőt azt mondhatni: megerősíti. Hiszen egy hajó, mely a szirtek és bősz viharok között egy ügyetlen kormányos vezetése mellett is ropogva-inogva bár, de lékezés nélkül halad a cél felé, csak egy zseniális mérnök műve lehet.”
Az 1910-es években lényegében a csúcsra ért a fővárosi jezsuita templom, s ezzel egyidejűleg új művek indultak a magyar rendtartomány kezdeményezésére. A kongregációk és a Horánszky utcában felépülő otthonuk, a sajtóapostolkodás, a zugligeti Manréza, a szociális misszió és az új vidéki állomáshelyek 1920-as évekbeli berobbanása után a Jézus Szíve-templom életére már alig térnek ki a rendtörténeti munkák. Kivételt az 1944-45-ös esztendő jelent, amikor egyszerre akár kétszáz ember − zsidók, kibombázottak, menekült papok és katonaszökevények – talált menedéket az altemplomban, köztük a későbbi Nobel-díjas Harsányi János vagy Aczél György, a Kádár-kori kultúra rettegett irányítója.
_____________________________
Az atyák óvóhelyeken miséztek, pincesarkokban gyóntattak, P. Raile Jakab SJ pedig félelmet nem ismerve járta ki nyilasoknál és az oroszoknál egyaránt, hogy kerüljék el a templom környékét is.
_____________________________
De ugorjunk vissza az időben.
Az 1920-as évekhez köthető Bangha Béla páter házfőnöki és templomigazgatói szolgálata, aki meghívta a főváros zenei életében jelentős szerepet játszó orgonaművész-karnagyot, Deák-Bárdos Györgyöt, hogy alapítson énekkart, és virágoztassa fel a templom zenei életét, s akinek vasárnap tizenegy órai szentmiséit hosszú éveken át élő egyenes adásban közvetítette a Magyar Rádió. Ekkoriban kerültek a Kassai vértanúk ereklyéi Nagyszombatból a Mária utcába, s ekkoriban került sor a templom első felújítására.
Állványok burkolatában
1923-ban talán éppen Budapest egyesítésének 50. évfordulója tiszteletére csinosították ki a templomot. Az Új Nemzedék 1923. október 19-i számában adja hírül: „A Jézus-társaságiaknak a Scitovszky-téren lévő Jézus Szíve templomát, mely a főváros leglátogatottabb temploma, egy derék józsefvárosi katolikus polgár, Geizer Gerő József okleveles építőmester követésre méltó áldozatkészséggel ízlésesen és stílszerűen kifestette.” Sajnos az 1920-as évekből nem ismeretes a belső teret ábrázoló reprezentatív fényképfelvétel, így e rövid beszámoló alapján lehetetlen megítélni, pontosan mi változhatott ekkor – talán csak egy egyszerű tisztasági festés történt. A templom festésénél mégis érdemes e ponton elidőzni, és rögzíteni néhány, a könnyen hozzáférhető rendtörténeti munkákból rendre hiányzó adatot. A festés-, illetve felújítástörténet egyben alkalom arra, hogy a rövidség kedvéért legalább e szempontból röviden összefoglaljuk a templom későbbi évtizedeit.
A Hét című lap 1891-ben tényként közli, hogy „Roskovics Ignácz festőművészünk már hozzáfogott azon freskók vázlatainak készítéséhez, melyek a Mária és József-utcai gyönyörű románstílű templombelső díszét és nevezetességét fogják képezni, maga a jezsuita templom pedig, melyet élükön Győry Teréz grófnővel főrangú hölgyeink építtettek, már teljesen kihámozódott az állványok burkolatából. […] Tíz nagy festmény lesz, melyek Jézus életéből, az emberek iránti szeretetéről ábrázolnak jelenteket és további hét kisebb freskó a szentélyben.”
Mustó Péter misézik a 2019-es felújítás idején.
Roskovics a szomszédos Józsefvárosi Plébániatemplom mennyezetfreskóin dolgozott ekkoriban, feltehetően e munkája kapcsán kapta az újabb felkérést. A századfordulón készült fekete-fehér fotók alapján azonban biztosan állíthatjuk, hogy e freskók soha nem készültek el. Feltételezhető, hogy a költséges oltárok és a lassan gyarapodó liturgikus berendezések mellett erre már igazán nem jutott szövetkezeti forrás, az is lehetséges, hogy a hívek ezreit nem akarták hónapokra kizárni, hogy újra felállványozhassák a főhajót, de talán valamelyik itt szolgáló jezsuita irataiban találnánk arra vonatkozólag utalást, hogy esetleg maguk az atyák sem kívántak több díszt a templombelsőbe.
A főhajó ablaksor alatti öt-öt kazettája mindazonáltal később is kínálta magát, s végül 1953-ban, a háború utáni tatarozás keretében került ide falfestmény, mégpedig azért, mert a templom ekkor újra fel volt állványozva belülről. Az Új Ember 1953. január 11-i száma közli, hogy Dénes Jenő már készíti a freskókat, a lap előző év június 22-i számában pedig ezt írta: „igaz ugyan, hogy [Budapest ostroma során a templom] barnás-vörös téglafalain nem esett csorba, de annál többet szenvedett a tetőzete és belső vakolata. Ezért aztán itt az építkezés jellegzetes állványzata nem kívülről emelkedik, hanem bent a templom-hajóban. […] Stílusjellegzetességei az eddigi egyszínű falfestésben s a sötét tónusú festett üvegablakok árasztotta félhomályban nem eléggé érvényesültek. A mostani tejüveg-ablakokon beáradó fény s az új festés világos üde színe sokkal derűsebbé varázsolták az egész templomot. Az újrafestés irányelve az volt, hogy a világosszürke, drapp és halványkék színárnyalataival, az itt-ott feltűnő diszkrét aranyozással, az eredeti román templomok kockaköveit utánzó egyszerű mintázattal minél inkább kihangsúlyozza az épület szerkezeti elemeit […] Tervbe van véve, hogy idővel freskók kerüljenek a főhajó üres falsíkjaira.” Az idősebb hívek emlékezete szerint csak a szentélyhez legközelebbi kazettákba került végül kép.
A Dénes-féle freskók, illetve a főoltár lépcsőjéig zsúfolásig telt, még eredeti liturgikustér látható a Fortepan fotóarchívumában fellelt 1953-as felvételen. (Fotó: Fortepan)
Dénes Jenő festőművész-restaurátor olyan ismert nagyságok tanártársa volt a képzőművészeti főiskolán, mint Bernáth Aurél, Kisfaludi Strobl Zsigmond vagy Szőnyi István. 1949 és 1959 között klerikálisnak bélyegezték és eltiltották a tanítástól, ekkoriban irányította több budapesti templom – köztük az egyetemi – háború utáni helyreállítását, illetve újrafestését, később pedig az Ecclesia Szövetkezet munkáját segítette művészeti tanácsadóként. A helyzet azonban az, hogy bármennyire derék alkotó volt is Dénes, a belső esztétika alapvető megváltoztatásával akarva-akaratlanul a Jézus Szíve-templom jezsuita múltjának eltörléséhez járult hozzá.
A szerzetesrendek 1950-es betiltása és a jezsuiták elhurcolása után a kommunista államhatalom ugyan egészen 1951 decemberéig visszaengedett féltucatnyi atyát a liturgikus szolgálat ellátására, ám akkortól egészen 1989-ig egyházmegyei keretek között működött tovább a templom. Márpedig, amint Bikfalvi Géza rendtörténész rámutatott, „a központi utasítás szerint az egyházmegyés plébánosoknak kerülniük kellett minden olyan utalást és megnyilvánulást, amely a templom eredetei tulajdonosaira vonatkozott.” Ezen irányelv mentén rakták félre Feszty Masa jezsuita szenteket ábrázoló táblaképeit is, amelyek addig a templom oldalhajóiban függtek – s mivel az épület a háborúban elpusztult üvegablakokat leszámítva addig sem bővelkedett rendi vonatkozású jelképekben, szobrokban és dísztárgyakban, lényegében az át- és kifestés maradt az egyetlen eszköze a megszüntetve megőrzésnek.
A Dénes Jenő-féle freskók mindenesetre nem sokáig voltak láthatók. A templombelsőt a következő évtizedekben kétszer is kifestették, egyszer az 1970-es évek közepén, azzal párhuzamosan, hogy a II. vatikáni zsinat rendelkezéseinek megfelelően a liturgikus tér átrendezése megtörtént, majd 1990-ben, amikor száz évvel az első beköltözés után hivatalosan is visszatérhettek a jezsuiták a Jézus Szívébe. A kevés fennmaradt fotó alapján annyi bizonyos, hogy 1988-ban már fehérek voltak a falak. A néhány éve elhunyt P. Kelényi Tibor nevéhez fűződik az államosított rendházépület vissza- és az altemplom kialakítása.
A lelkiségi és közösségi programok újjáélesztése az őt követő, városszerte igen kedvelt Vértesaljai László SJ templomigazgatói évei alatt folytatódott. Laci atya időszakára esett a templomszentelés 100. évfordulója, amit többek között a külső tatarozás tett emlékezetessé. Az orgona rekonstrukciós munkálatai, illetve a szentély megújítása kapcsán már főszerkesztőnk, Horváth Árpád SJ templomigazgatása alatt 2019-ben vált esedékessé a főhajó utolsó felállványozása és tisztasági festése, s e sorok írója saját szemével láthatta, hogy az egyházmegyés korszak freskói egészen közelről még három réteg festék alól is felsejlenek. S felsejlenek napjainkban ugyanazok a száz évvel ezelőttről ismert kihívások is, amelyek csalhatatlan fokmérői a népszerűségnek, hiszen a Jézus Szíve-templom hitélete, az atyák prédikációi, a gyóntatók és a koncertek évről évre többeket vonzanak főváros-szerte mindenhonnan, olyannyira, hogy a hétvégék statisztikája újra elérte a száz évvel korábbi fénykort idéző számokat. (Mindezt úgy, hogy közben töredékére csökkent a gyakorló katolikusok száma Budapesten.) Hiába van vasárnaponként újra nyolc-tíz szentmise, a templom így is rendre zsúfolásig megtelik – s szemben a járdán most is ott gusztálják a kapun kitóduló hölgyeket a Jézus Szívébe ismerkedni is járók: a templom-betyárok.
Nyitókép: Hegedüs Márton
